Gyermekkor és család (3. rész)
Mint idősebb testvéreim, mikor az első osztályba léptem, már folyékonyan olvastam magyarul és héberül. A számok rejtélyes titka sem volt már idegen számomra. Tudtam már számolni, sőt egyszerű számokat, fejben, összeadni és kivonni. A zsidó elemi iskola két tanteremből állt, amelyben két tanító tanított nyolc osztályt, összesen vagy 95 ‘ 100 tanulót. Egy kissé körülményes lenne leírni, hogyan tanított, egyik tanító három osztályt és a másik ‘ ötöt, egy-egy tanteremben. Az állami tanterv, persze, kötelező volt, de a mi iskolánk mindig teljesítette az előírt tananyagot, sőt, a járási tanfelügyelő bevallása szerint, a színvonala és teljesítményei, évről évre, a legmagasabbak voltak a három, helyi iskola közül.
Az első három osztály tanítója egy agglegény volt, aki még apámat is tanította, mint mindenkit, aki Nagymegyeren végezte a zsidó elemi iskolát. Mindig elegánsan volt öltözve, mintha épen a szabótól, vagy divat üzletből jött volna ki. Soha nem értettük, hogyan maradt fényes és tiszta a hegyes orrú, ragyogó „simicipője”, mikor mi térdig sárosak lettünk, míg eljutottunk az iskolába (Annakidején még nem volt járda minden utcában és a „kocsiút”, eső után, valóságos sártenger volt). Az utcán, a sétabotja a karján lógott, az iskolában, pedig fontos pedagógiai szerepet töltött be. Bár nagyon szigorú volt és feltétlen fegyelmet követelt és tartott fenn, azaz érzésem, hogy a tanítványai nem csak tisztelték, és féltek tőle, hanem, valahogy, szerették is. Ezt csak ma, vagy 75 év távlatából merem feltételezni, mert Bródi Béla nem csak tanító volt, hanem nevelő is. Igyekezett megtanítani bennünket egy alapvető viselkedésre, nem csupán az iskolában, hanem az utcán, sőt, otthon is. Hogyan kell menni a járdán, hogyan köszönni a szembejövő felnőttnek. Nem szabad a padlóra és a járdára köpni (ez ma furcsán hangzik, akkor nagyon hasznos volt) és még sok, hasonló utasítást adott a normális lecke folyamán. Mély tisztelettel emlékszem vissza arra a különös öregúrra. Ezért meséltem róla ilyen részletesen.
A magasabb osztályok tanítója egészen más típus volt. Amikor jó kedve volt, Blumenthal Lipót, tanítónk, mesélt, vagy felolvasott nekünk, a saját könyvtárából hozott, Brehm állattani sorozatából, különböző részleteket a méhekről, a hangyákról és egzotikus állatokról. Ezért, ezt a tantárgyat minden tanuló szerette. Ha haragudott és büntetni akart, „feladott” megtanulni, másnapra, „betéve” egy hosszú költeményt. Ezek, persze, mindig a magyar költészet javából voltak kiválasztva, például: A szegény asszony könyve, A fülemile, Tetemrehívás, vagy egy komoly részlet Toldi eposzából. Ez nem volt könnyű feladat és, enyhén szólva, nem szerettük, de ami megmaradt belőle, az máig is mérhetetlen értékkel bír. Ennek köszönhetem, hogy, még ma is, olyan sok, gyönyörű, magyar versre emlékszem és gyerekeimnek, unokáimnak elszavalom, héberre fordítom.
Volt egy harmadik tanítónk is. Akkor érkezett, mikor az „öregúr” nyugdíjba vonult. Ő vette át a magas osztályok oktatását. Egy jóvágású, fiatal, kisportolt, pozsonyi fiatalember lett az új tanítónk. Megjelenése egészen új légkört hozott magával az iskolába. A zeneórákat hegedűjével kísérte és az óraszünetben játszott labdarúgó mérkőzéseinken vállalta a bíró szerepét, sőt, néha be is állt az egyik (mindig a gyengébb) csapatba és velünk játszott-szaladt, mint egy pajtás. Ez sohasem csorbított a mély tiszteleten, amit iránta tanúsítottunk. A tanítványaihoz mindig szépszóval fordult, nem használt sértő szavakat, korholás helyett, inkább bátorított. Mindenki igyekezett nem lemaradni és nem okozni csalódást Heller Rezső tanító úrnak. Az iskolaévek emlékét felejthetetlen élményként őrzöm, azóta is. Ha az akadémikus gyermekeimmel valamilyen tudományos témáról beszélünk, mosolyogva és hitetlenül kérdik: „Apuka, ezt is a kétszobás, zsúfolt iskoládban tanultad?”
Összegezhetem, hogy ez az iskola, a tanítóival, mély barázdát szántott érzékeny, gyermekkori lelkivilágomban.
A fenti sorokat szeretett és nagyra becsült tanítóim drága emlékének szentelem.
Weisz Jehosua (Izrael)
