Forrás: www.menhaz.sk
Bukarest, alijá
Róth néni nagyon kedvesen érdeklődött családom iránt és bíztatott, hogy meséljek magamról. Úgy éreztem, hogy beszámolóm jóindulatú hallgatóra talált. Azután elmondtam, mennyire szeretem Ilonkát és úgy érzem, ő is viszonozza érzelmeimet. Kérem a beleegyezését házasságunkhoz. Sohasem felejtem azt a bizonyos, „huncut” mosolyt, szemei szögletében, ami válaszát kísérte: „Drága fiam, azt ajánlom magának, hagyja az én lányomat, ő nem Magának való. Ő el van kényeztetve, még nem főzött meg egy teát; neki egy bankár kell.” Én rámosolyogtam: „Róth néni, ne aggódjék, majd mindent megtanul.” Miután elmentem, megölelte Chaját és „fedő hangon” rászólt: „Hát neked ilyen fiú kell? Ahelyett, hogy megígérte volna, hogy majd cselédet tart, azt mondta, hogy megtanulsz dolgozni!” és végtelen szeretettel összecsókolta.
Május közepe táján voltunk, mikor a „Plugán” megjelent „Pil”, a mozgalom egyik központi embere és lelkesen közölte velünk, hogy a „Mentési Bizottság” vonatjával elutazott (Kasztner) csoporttól hír érkezett. Mindannyian Svájcban vannak és készülnek alijázni. Miután az én négy testvérem és Chaja húga is közöttük vannak, nekünk „előjogunk” van az alijára. A hónap végén utazunk Bukarestbe, hogy csatlakozzunk egy csoporthoz, amely ott már vár a hajó indulására. Chajának nehéz volt elhatározni, hogy egyedül hagyja édesanyját. Kért még néhány nap „haladékot” az utazásig.
Pil beleegyezett és megígérte, hogy ő gondoskodik róla, hogy Chaja mielőbb csatlakozzék hozzám. A Mama szerette volna, hogy még az utazás előtt esküdjünk meg, de az évnek abban a szakában voltunk, mikor, a zsidó hagyomány szerint, nem rendeznek esküvőt. Megígértük neki, hogy amint Palesztinába érkezünk, megesküszünk.
Május 31-én indultam el Bukarestbe, ötödmagammal, Chaja nélkül. A búcsú nehéz volt. A Mama, akitől már, mint családtagtól búcsúztam, megígérte, hogy Chaját „utánam küldi” és ő maga is, mielőbb, utánunk jön. Az utazás a határig, minden volt, csak nem kéjutazás. A vonat olyan zsúfolt volt, hogy alig lehetett felszállni. Tele volt orosz katonákkal és nagyon kellett vigyázni szegényes „poggyászunkra”, na meg a két lányra, akik velünk voltak. Az út a román határig, három napig tartott. Egy erdélyi fiú megtanított, mit kell mondani a határnál, ha kérdeznek valamit. A varázsszó az volt: ”Menekült vagyok”, románul. Nem volt semmilyen iratunk, nem is szólva útlevélről. Akkor ezrek utaztak így, Európa szerte. Arad mellett léptük át a román határt, minden nehézség nélkül. További két nap múlva megérkeztünk Bukarestbe. Nem emlékszem, mit ettünk a hosszú utazás folyamán. Magyarországon a pénzért nem lehetett kapni semmit és román pénzünk nem volt. A pályaudvaron ott álltunk és nem tudtuk, merre forduljunk. Egyikünk sem tudott egy szót sem románul. Reméltem, hogy a rendőr tud valamit franciául, de hiába. Végre megpróbáltam, amire az erdélyi fiú megtanított. Hogyan kell kérdezni, hol van ez és ez az utca. Erre a derék román rendőr elkezdett magyarázni, kézzel – lábbal, mutatott jobba, majd balra, remélve, hogy értem, amit mond. Végül, nagy nehezen, megérkeztünk a címre, ahol bajtársaink laktak. Voltak ott régi ismerősök a mozgalomból, közöttük, egykori munkaszolgálatos bajtársam, Wertheimer Ernő (Júda) is. A csoport vezetője, koránál fogva, Lőwinger Méir, bátyáim barátja még Pozsonyból és a mozgalom régi tagja volt. Nagyon megörültünk egymásnak. Mindjárt felajánlotta, hogy vegyem át „tisztségét”, mivel a legtöbben az én korosztályomhoz tartoztak. Abban maradtunk, hogy ketten, vállvetve fogjuk vezetni a csoportot.
Azokban a napokban lázas megbeszélések folytak a jövendő „alijá sorrenddel” kapcsolatban. Ezt a mozgalom keretében szerzett „érdemek” (tevékenység) alapján határoztuk meg, ami nem volt, sem könnyű, sem hálás feladat. A mindig kevés, kiszabott helyekre ebben a sorrendben kerültek be a mozgalom tagjai. Egy–két nappal megérkezésem után, egy ilyen élénk vitában voltunk. Az én helyezésem vitán felül volt és Chaja helyéről folyt a vita. Én kitartottam amellett, hogy a helye mellettem van. Voltak, akik ellenezték, mivel nincs a helyszínen. Állítottam, hogy a napokban megérkezik. Mások nem hitték, hogy fog jönni. A heves vita közepén, mint egy látomás, megjelent Chaja a küszöbön. Mindenkinek elállt a szava. Persze, bekerült az őt megillető helyre. Felesleges említenem, hogy milyen boldogok voltunk a viszontlátás után. Ahogy megígérték, a Mama és Pil utánam küldték várva várt arámat, páromat.
Az összes, alijára váró csoportok, tagjaik létszáma szerint, a Jointtól kaptak havi támogatást. Én meg akartam keresni saját kenyeremet. Sikerült bejutnom egy nagy, fémipari üzembe, Klein Dovval együtt. Az üzem edényeket és különböző háztartási cikkeket gyártott. Bennünket nem állítottak be a termelésbe. Nem tudtuk, mik a terveik velünk kapcsolatban. Valamilyen könnyű, ideiglenes munkát adtak, amiben mi nagyon jól éreztük magunkat. Igyekeztem „szóba elegyedni” a munkásokkal és gyakorolni a román nyelvet, ami a francia és a latin után, nem volt nehéz. Minden munkás kapott, naponta egy „Scanteia” (Szikra, a Párt napilapja) példányt, ami nagyon sokat segített a nyelv „elsajátításában”. Mikor az atombomba Hirosímában felrobbant, az egész tudósítást elolvastam és, nagyjából, meg is értettem. Attól kezdve, minden nap átböngésztem az újságot és a zsidó „Renaşterea”-t (Ujjászületés). Így tarthattam sajtóbeszámolót barátainknak a Plugán, arról, ami történik a nagyvilágban és a zsidó közéletben.
Bukarest utcáin sétálva, megdöbbentett a bőség, főleg a nagy választék a sok szép gyümölcs és zöldség között. Ínyenc falatokban sem volt hiány. A cukrászdák kínálata is fájdalmasan csábító volt. Bár az árak nevetségesen olcsók voltak, mi ritkán engedhettük meg magunknak a luxust, hogy egy adag tejszínhabos fagylaltot elfogyasszunk. A havi „büdzsénkből” az ilyesmire csak ritkán telt.
Az Alijá indulása egyre halasztódott, amíg a négy nagyhatalom követei nem egyeztek meg a „Certifikátok” (beutazási engedély Palesztinába) jóváhagyásával kapcsolatban. Ez csak október elején oldódott meg. A hajó, Transilvania, indulása a hónap 22-re volt kitűzve, Constanza fekete tengeri kikötőjéből. Az út, oda szintén 2-3 nap, vonattal.
Dov és én bejelentettük az üzemben, hogy utazunk Palesztinába. Behivattak az igazgatóhoz, aki meg akart győzni, hogy maradjunk ott és tett sok csábító ígéretet, szakmai előmenetelést, vezető pozíciót (az üzem szakemberei, főleg, erdélyi magyarok és zsidók voltak) és tekintélyes fizetést. Megköszöntük az addigi vendéglátást és a nagylelkű ajánlatokat, de kitartottunk búcsúzásunk mellett.
Nagy lelkesedéssel készültünk életünk várva-várt kalandjára, az ALIJÁRA. Otthagytuk a gyönyörű villát, a diplomata negyedben, ahol az utóbbi időben éltünk. Dov, sajnálatomra, nem tartott velünk. A közös munka, a sok nevetéssel, amit ott együtt élveztünk, szoros barátsággá fejlődött. Visszament Budapestre, ahol megismerte Ancit, élete boldogságát. Rajta kívül, az egész csoport bekerült az alijába. Már alig vártuk, hogy a hosszú utazás véget érjen és a hajón legyünk. A déli órákban, végre, kiszálltunk Constanzában. A kikötő környékén voltunk és Chaja akarta látni a tengert. Ott láttunk először tengert. A víz nem volt kék, mint a képekben, hanem sötét zöld, igazolva a nevét: Fekete tenger. Chaja elszomorodott, ez az óriási víz fogja őt imádott édesanyjától elválasztani! Rövidesen kezdtünk beszállni a hajóba. Minden ragyogó fehér és szép volt. Az utasok száma jóval magasabb volt, mint a hely a kabinokban. Mi, fiatalok a közép fedélzeten lettünk elhelyezve. Nem volt a legkényelmesebb, de ki bánta! Délután 4 órakor a hajó elindult. Mindenki a fedélzeten volt és egészen spontánul „vigyázz”-ba álltunk és elénekeltük a nemzeti himnuszt, a „Hatikvá”-t. Ismét szuperlatívuszokat kell használnom, ha le akarom írni a lelkes, ünnepélyes hangulatot, ami abban a percben úrrá lett az egész közönségen. Másnap reggel a Boszporuszban ébredtünk fel. A Fekete tenger mögöttünk volt. Mikor végleg elhagytuk a Dardanellákat, a hajó korlátjánál állva az volt az érzésem, hogy nem akarom többé látni Európát, amelynek a földjét annyi millió zsidó vére áztatta.
A hajóút aránylag simán folytatódott és az ötödik nap reggelén „partot láttunk”, egy lankás hegyoldalt, amire város van építve. Nem kellett sokat találgatni. A képekből megismertem Haifát és a Karmel hegyet, ami a hátterében emelkedik. Az öröm és a lelkesedés Palesztina partjának láttára, egyszerűen leírhatatlan. Mint cionisták, elértük ideálunk megvalósulását. Számomra, ez még több volt. Gyermekkorom utópikus álmai, áhítatosan rebegett imái és nagy prófétáink látomásai, hogy majd egykor „visszatérünk ősi hazánkba”, keltek bennem akaratlanul életre azokban a felejthetetlen percekben. Október 27-én, pénteken, kötöttünk ki Haifa kikötőjében.
Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael
