Forrás: Hitközségi Híradó ONLINE (www.menhaz.sk)
Az Ilosvai úti háchsárán összegyűjtöttük a mozgalom felnőtt tagjait, akik a háború után is velünk akarták folytatni útjukat, azaz alijázni (kivándorolni Palesztinába) akartak. Aki tudott valakiről a városban a régi tagtársaink közül, igyekezett felkeresni (más lehetőség, posta, telefon, stb. persze, még nem működött), tudomására hozni a Háchsárá (mi csak „Plugá-nak hívtuk) létrejöttét és meghívni, hogy csatlakozzék hozzánk.
Egy alkalommal, útban az árvaház felé, találkoztam az utcán Chajával. A Wekerle utcai látogatása óta nem hallottam róla. Elmondtam neki, mit csináltunk az Ilosvai úton és meghívtam, hogy mint mozgalmi múltú személy, az ő helye is velünk van. Ágy adódott, hogy néhány nap múlva ő is kiköltözött az Ilosvai útra.
Voltunk ott egynéhányan akiknek technikai képzettsége volt, és elhatároztuk, hogy a mi jövendő kibbucunk Palesztinában nem mezőgazdasági jellegű, hanem ipari irányzatú lesz.
Ezen az alapon, a Plugánkat “Matechet-nek (Fém) neveztük el. Kibéreltünk egy felszerelt műhelyt a közelben és elkezdtük kiképezni embereinket a szakma abc-jére. Villany még nem volt és a központi “transzmisszió tengelyt (ami az összes gépet hajtotta) néhányan ember-erővel hajtották. Ez, persze, sok vidám élménnyel járt, és sok tréfára adott alkalmat.
Esténként előadásokat szerveztünk, különböző témákról. Volt közöttünk, aki tudott oroszul és nyelvkurzust vezetett ezen a téren. Akkoriban, az orosz katonák “belátogattak házakba és fontos volt, hogy valamennyire, tudjunk velük értekezni. Voltak esték, mikor csak énekeltünk és “hóráztunk (palesztinai körtánc). A légkör kellemes, baráti és meghitt volt.
Volt két lány, a mozgalom tagjai, akik még 1944. nyarán, mint tbc gyanúsak, bejutottak az Új Szent János kórházba és ott vészelték át a Holokauszt sötét korszakát. Őket is be akartuk szervezni a mi Matechet-ünkbe, amennyiben egészségi állapotuk azt megengedi. Az én megbízatásom volt meglátogatni őket Budakeszin, és meghívni hozzánk, Zuglóba. A városi közlekedés még mindig nem működött és ezt a csekély kirándulást gyalog kellett megtennem. A Dunán “átkelni szintén nem volt egyszerű, mert a visszavonuló német hadsereg a Duna összes hídjait felrobbantotta. A Margit híd környékén, magánszolgáltatás keretében nagy csónakok szállították az átkelőket a két part között. Fizetni csak természetes árúcikekkel, főleg élelmiszerrel lehetett, mert a pengő teljesen értéktelen volt. Egy néhány konzervdobozzal fizettem, ami “kurrens csereeszköznek számított. Az úton megtanultam, milyen végtelenül hosszú az Olasz Fasor, Budakeszire és mégis van vége. Rényi Mirjam és Grosszmann Noémi nagyon megörültek a látogatásnak. Mindketten jól néztek ki, nem látszott rajtuk betegség nyoma. Persze, örömest jönnek a Plugára és biztosak benne, hogy az orvosaik beleegyeznek. Megbeszéltük, hogy mikor jövök értük. Ők készen várnak.
A megbeszélt napon, már kora reggel ott voltam a Duna parton és további konzervek ellenében átvittek a budai partra. Ott nagy csődület volt. Minden partraszállót orosz katonák beállítottak a tömegbe és rövid időre rá mindenkit betereltek egy üres üzlethelységbe, “rabota!, munka, kiáltással. Onnan egy nagy fatelepre vezettek bennünket, ahol óriási gerendákat kellett, egyik helyről a másikra cipelni. “Beavatottak tudni vélték, hogy az anyagot az ideiglenes, “Margitka hídhoz készítik. A cél, kétségkívül nemes volt és rendkívüli fontossággal bírt, de nekem nagyon sürgős volt a dolgom. Egy óvatlan pillanatban a kijárathoz rohantam. Az utcán cikcakkoztam, hogy elkerüljem a géppisztoly golyókat, amiket az őr utánam küldött. Szerencsére, kiismertem magamat Budán és jó irányba futottam. Megkésve, bár, de eljutottam a szanatóriumba, ahol a lányok már aggódva vártak. El is indultunk a hosszú útra. Két kezemben egy- egy nagy bőrönddel, eljutottunk a Dunához, valahol a Lánchíd és az Erzsébet híd roncsai közötti parton. Nem mertem ismét megkockáztatni a csónakot, nehogy, a lányokkal és szerény holmijukkal együtt, az oroszok kezébe kerüljünk. A parton evező klubok romjai sorakoztak. Kerestem egy ép csónakot, ami nem volt szétlőve, sem kilyukasztva a légitámadások nyomán. Két megfelelő evezőt is találtam. A csónakot levittem a vízre, majd elhelyeztem a bőröndöket és két utasomat, nekiláttam az első, nagy evezős kalandomnak. Még emlékeztem a fizika leckékből, hogy folyóvízben, egy bizonyos szögben, az ár ellen kell evezni ahhoz, hogy az “eredendő irány, többé-kevésbé a szemben lévő parthoz vezessen. Ez a kísérlet sikerrel igazolta a fizikai tézis gyakorlati érvényességét. Onnan “csak Zuglóba kellett elgyalogolni a két, egyre súlyosabb, bőrönddel és két, egyre fáradtabb útitárssal. Magamat sem éreztem már formában valamilyen olimpiai futóversenyre. “Otthon, melegen üdvözölték a két rég nem látott “chávéránkat, barátnőnket.
Mindenkinek meg volt a beosztása. Chaját otthonunk háziasszonyává neveztük ki, miután felismertük rendszerető és felelősségteljes pontosságát. Egy éjszaka kétségbeesett zokogására ébredtem. Az egész ház el volt öntve. A fagytól megrepedt csövekben felolvadt a víz és nagy erővel ömlött mindenfelé. Persze, segítségére siettem. Megkerestem a főcsapot, amit csak nagyon nehezen, de sikerült elzárni. Azután megtanítottam a csinos háziasszonyt, hogyan kell a padlórongyot használni. Ágy szárítottuk fel, együtt, az Özönvizet.
Egy márciusi estén, miután befejeződött a tervezett program, ajánlottam, hogy menjünk ki egy esti sétára. Akinek kedve van, csatlakozzék. Chaja kijelentette, hogy ő is benne van. Bár a szoba távoli sarkában állt, elkaptam meleg, barna szemei villanását, amit az ember ritkán lát. Kimentünk hát, kettesben, a kellemes, csillagos, holdvilágos, márciusi estébe. A körülmények nagyon romantikusnak hangzanak, de nekünk, tulajdonképpen ez volt az első beszélgetésünk, ismerkedésünk. Meséltünk egymásnak magunkról, családjainkról és az ezzel járó fájdalomról az elvesztettek miatt és az aggodalomról azok sorsáért, akikről nem tudtunk. Nem volt hír testvéreinkről, akik a híres vonattal elutaztak. Chajának az édesapja a halálmenetben volt, bátyja, mint munkaszolgálatos – Ukrajnában volt, nővére, férjével és kis, kétéves lánykájával, Munkácsról lett deportálva. Volt, kiért aggódni. Ő maradt egyedül édesanyjával, aki bíztatta, hogy csatlakozzék az alijázni készülő fiatalokhoz, hogy velük ő is kijusson Palesztinába. Megkért, hogy szeretne héberül tanulni, amit örömest megígértem. Visszajövet, azzal váltunk el, hogy ezt a beszélgetést folytatni fogjuk.
Ez a séta és a meghitt beszélgetés nagyon komoly benyomást tett rám. Sok közös vonást találtunk egymásnál. Chaja véleménye az emberekről és eseményekről, őszinte érdeklődése és kifinomult emberiessége valami rejtett húrt pengettek meg lelkemben. Családjáról nagy szeretettel beszélt és mesélte, hogy édesanyját nagyon nehéz szívvel hagyta egyedül.
Közeledett Peszach ünnepe és mi készültünk egy nagy Széder estére, megünnepelni a hagyományos Szabadság ünnepével, a mi, egyéni felszabadulásunkat. Összeültünk, Markovics Jákov (Pulacs), Füredi Ávri (Fávri), Rényi Mirjam és jómagam, összeállítani a programot és kiosztani a szerepeket. A “megnyitó szám Chaja szerepe lett, felolvasni Jechezkél (Ezekiél) próféta látomását, “A száraz csontok-ról. A látomás folyamán rengeteg száraz, emberi csont, csodás módon, “izmokat és inakat növeszt, majd bőrt ölt és, végül életre kel, mint szimbóluma a szétszórt zsidó nép feltámadásának. Csakhogy, Chaja édesanyja egyedül volt otthon és, mint hívő zsidóasszony, a Szédert egyetlen, megmaradt lányával képzelte tölteni. Útban voltunk Chajával városba. Ő készült Anyukáját meglátogatni. Meglepetésünkre, az úton Róth néni jött velünk szembe, útban volt hozzánk. Chaja bemutatott és én hamarosan a “nyugtalanító kérdésre tértem. Meséltem a nagy Széderről, amire készülünk és Chaja fontos szerepéről. Ő mesélt a család tragédiájáról és a különös szeretetről, ami őt drága Ilonkájához (Chaja magyar neve) köti. Megígérte, hogy majd otthon megbeszélik a kérdést. Másnap Chaja igenlő válasszal jött vissza. Egy unokaöccse és egy unokatestvére lesz a ház vendége és a Mama nem lesz egyedül, csak hogy Chaja a barátaival ünnepelhessen! A Széder est nagy siker volt, mindenki megállta a helyét és, persze, Chaja szavalása sokban hozzájárult a sikerhez. Jelen voltak a mozgalom és az Ellenállás összes vezetői.
A kapcsolat közöttünk tovább fonódott és, április 3-án, a 23. születésnapomra, felejthetetlen ajándékot kaptam Chajától, az első csókot. Úgy éreztük és elhatároztuk, hogy ez egy életre szól.
A közeli napokban meglátogattam Róth nénit, hogy megkapjam beleegyezését, azaz, hogy “megkérjem lánya kezét, az illem szerint. A boldog anya, aki sejtette, mi járatban vagyok, melegen, egy jó vacsorával fogadott. Vacsora után Chaja tapintatosan magunkra hagyott.
Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael
