Forrás: Hitközségi Híradó Online

Az emlékezetes, drámai “színvallás utáni, nyárvégi hónapok, idillikus, zökkenőmentes légkörben teltek. Mozgalmi tevékenységünk már Horival karöltve folytatódott. Az a rövid korszak valóságos nyaralás volt, mert nem kellett többé bujkálni és titkolni a fiúkkal való kapcsolatunkat Hori elől. A nyugalmas hangulatot csak a behívó, a hírhedt munkaszolgálatra, zavarta meg.

1943. október 4-én vonultam be Mohácsra, az ott állomásozó 4. utász zászlóaljhoz. A hajó, amivel utaztam, zsúfolva volt zsidó fiúkkal, akik szintén abban a járatban voltak. Akadtak ismerős arcok is, néhányan a mozgalmunkból, Markovics Jenő, Jákov, Meyer Jóska, és Wertheimer Ernő, Júda, akikkel megbeszéltük, hogy igyekszünk együtt maradni, amennyire lehet. Voltak fiúk más mozgalmakból is és így összeverődött egy 17 tagból álló, cionista csoport, már a néhány órás hajózás folyamán. Egy magas, szőke, intelligens arcú és hangú fiú, egyik “testvér mozgalomból, felkeltette az érdeklődésemet. Szóba elegyedtünk és hamar kiderült, hogy sok közös érdeklődési terület van közöttünk. Legfontosabbnak találtuk a héber nyelv szeretetét. Azonnal át is tértünk erre a nyelvre és a szép hajóút nagy részét így csevegtük végig. Persze, a héber neveinket használtuk és Joszéf elkezdett “játszani a nevemmel, addig, amíg eljutott a Jézus névhez. Ez a név rajtam maradt és nagy jelentőséggel bírt számomra és sorsomra a munkaszolgálat nehéz hónapjai folyamán, Schaeffer Joszéffal való ismeretségünk szoros barátsággá fejlődött.

A mohácsi hajóállomáson néhány őrmester és szakaszvezető fogadta a több száz “muszos (munkaszolgálatos) rekrutát, és egy tágas térségre vezényelt (de inkább, terelt) bennünket. Névsorolvasás kezdődött, amely két, többé-kevésbé, egyenlő csoportra osztotta az érkezetteket, a 4/3 és 4/4 századokra. Az egész cionista csoport, egy kivételével a 4/3-ba került. Egy tiszt “program beszéde következett. Bemutatkozott, mint Keszler főhadnagy, a 4/4 század parancsnoka. Elmesélte, hogy ez nem az első munkás század, amit a vezénylete alá vesz. Az előző századdal kiment a keleti frontra és abból alig néhányat hozott vissza. Megígérte az új századjának, hogy sorsuk hasonló lesz, ha nem fognak így, vagy amúgy viselkedni. A természetes, ösztönös felhördülést egy természetellenes “Pofa be! üvöltéssel fojtotta el. A megrémült század elvonult állomáshelyére és mi ottmaradtunk Mohácson az újonc kiképzésünkre. Nem kaptunk, sem egyenruhát, sem bakancsot, csak katonasapkát és egy, kívül sárga, belül fehér karszalagot. Az elv szerint, zsidó nem viselhetett Magyar Királyi egyenruhát. Kárpótlásként kaptunk havi néhány pengő “ruhakoptatási díjat. Persze, fegyvert sem kaptunk, helyette egy szép, vadonatúj ásó lett a “legközelebbi barátunk. Ez feküdt mellettünk a körleti szalma fekvőhelyünkön. A mi parancsnokunk szintén bemutatkozott, mint Csutorás főhadnagy. Nem tett említést az előző, véresszájú beszéddel kapcsolatban, hanem kimért, tárgyilagos mondatokban elmondta, hogy mit vár tőlünk és mi vár ránk. Feltétlen fegyelem és a katonai szabályzat szigorú betartása volt a jelszava. A főhadnagy “program beszéde valamennyire megnyugtatott bennünket az előbb hallott kérkedés és fenyegetés okozta megrázkódtatás után.

A század négy szakaszra, azok pedig, négy-négy rajra lettek osztva. Az új barátom, Joszéf, magassága miatt, a rajában az első volt. A mellette lévő rajban, bár voltak nálam jóval magasabbak, engem állított a szakaszvezető elsőnek. Úgy látszik, az újonnan kapott becenevem már kiszivárgott, mert ő azt kiáltotta: “Jézus, maga ide! Még senkinek a nevét nem tudta. Ez a helyezés bizonyos előnyökkel járt. A hadseregnél ez a rajparancsnok helye. Az igazság az, hogy, mindvégig, az összes keretlegények így hívtak és sohasem hallottam egy rossz szót, egyiktől sem, pedig azok nem válogatták a szavaikat. A mitológiai névnek valamilyen mágikus hatása volt rájuk. Azt tisztelték és általa – engemet is.

Utász kiképzést kaptunk, ami hathétig tartott, csak a fegyver helyett az ásó-lapátunkkal végeztük a gyakorlatokat. Voltak a században szadista szakaszvezetők is, akik a fiúkat, időnként, alaposan “megcsuklóztatták. Ebben is szerencsém volt, mert a mi szakaszvezetőnk nem követett el felesleges túlkapásokat, ezen a téren. A kiképzés utolsó vasárnapján “családi látogatást engedélyezett a parancsnok. Otthonról senki sem jöhetett, az északi Csallóközből a déli Mohácsra. Cipi, menyasszonyomként, jött el. Egyetlen mohácsi volt a századunkban, a helyi zsidó orvos fia, aki a mellettem lévő raj élén állt. Mikor meghallotta, hogy a “menyasszonyom jön látogatni, erősködött, hogy Cipi aludjék a szülei házában. A látogatás este hatig tartott, akkor a vendégek hazautaztak. András, barátom, megsúgta a szakaszvezetőnek, aki az ő cselédjüknek udvarolt, hogy az én vendégem estére az ő vendégük lesz. Az, parancsot adott, hogy, jöjjek vele. Ágy még az estét is Cipivel töltöttem, egy elsőrangú vacsora mellett és a Vas család kellemes társaságában. Még takarodó előtt visszaérkeztünk a körletbe. Mindez a kijárati tilalom dacára történt. Az volt az érzésem, hogy ezt a kiváltságot is a “jó becenevemnek köszönhettem.

A kiképzés hat hete után, századunk a szomszédos Pécsre lett áthelyezve, az ottani “élós (élelmező) alakulathoz. Két részlegre oszlottunk., az egyik – amelyhez a mi csoportunk nagy része tartozott- egy nagy raktárban dolgozott; a másik részleg egy “Szénatér-nek nevezett szabad ég alatti térségen, szalma és széna bálákat rakodott, kocsikról kazalokba – az érkezőket és viszont – a vételezetteket.

A mi munkánk zsákolás volt, ugyancsak, behordani, teherkocsikról a raktárba és fordítva. Voltak 85 és 100 kilós zsákok. Ezeket a “csekélységeket, gyakran fel kellett vinni a padlásra, meglehetősen rozoga csigalépcsőn, vagy le a pincébe, a lépcső folytatásán. Felesleges hangsúlyozni, hogy ez a sport a városi fiúknak teljesen idegen és új volt. Szerencsére, voltunk egynéhányan “falusiak, akiknek volt már alkalmuk, fiatalabb korukban is zsákolni. Mi megtanítottuk bajtársainkat a szakma fortélyaira, és amíg belejöttek, a munkájuk jórészét a saját vállainkra vettük, nehogy büntetésben részesüljenek. Itt nagyon jól jött, amit a cséplésnél tanultam, pár évvel azelőtt. Rövid idő múlva, már sportot űztünk belőle. Egyedül vállra venni a zsákot, amit, különben, ketten emeltek a “hordár vállára, vagy két zsákkal a vállunkon, “sétálni (170 kg!). A kísérő keretlegények és a raktár állandó, “civil emberei bámulva nézték ezt a furcsa szórakozást. Egyszerűen, gúnyt űztünk a nehézségből és megmutattuk, hogy ez a munka nem tör meg bennünket.

Weisz Jehosua

Givatayim (Izrael)