Nagymegyeren az új rendszerben ‘ 6. rész
Hazaérkezésem meglepetés volt mert, hiszen, csak nemrég utaztam vissza Szeredre, az őszi ünnepek befejeztével, október elején. Nem is volt lehetőségem ezt írásban bejelenteni, mert ott, a kiutasítási parancs azonnali hatályú volt.
A váratlan viszontlátás spontán örömén túl, felmerült az elkerülhetetlen kérdés: mi lesz ezután, milyen Jesívában folytatom. Még a szemeszter eleje táján voltunk és gyorsan kellett határozni. Apám felsorolt több lehetőséget, de én már határoztam, én más Jesívába nem megyek. Majd itthon, együtt fogunk tanulni, mint gyermekkoromban. Be akarom fejezni az iskolát és vagy dolgozni valahol, hogy a háztatáshoz hozzásegíthessek, vagy valamilyen hasznos szakmát tanulni. Mivel ismertük a hírhedt, antiszemita Numerus Clausus törvényt, amit az új rendszer magával hozott, nem volt semmi értelme egyetemi tanulmányok irányába tervezni.
Néhány nappal hazaérkezésem után, volt alkalmam, első ízben találkozni a Horthy rendszer képviselőivel, a kakastollas csend- őrökkel. Korareggeli órában, 4-5 fenyegető arckifejezésű, egyenruhás fiatalember rohant be a házunkba. Fekete kalapjukon furcsa tollak lebegtek. A „Jó reggelt”-et kint felejtették az utcán. Mogorván szétszaladtak a házban és formális házkutatást rendeztek. Eredménytelen munkájuk után, az egyik szobában jöttek össze és kis, iskolás húgaim tankönyveit kezdték széthányni. Végül, diadalmasan rázott egyikük egy könyvet a kezében és maró gúnnyal sziszegte: „Fájó emlék, ugye!” és dühösen kihajította az udvarra. Egy magyar olvasókönyv volt, a komáromi, „Virradat” kiadásában. Az előző tanévből és rezsimből maradt meg. Még nem volt utasítás milyen új könyvet kell használni. Ezután hevesen kutatott tovább, a könyveket a földre csapkodva. Lázasan keresett valamit, amibe beleköthetne. Végül, csalódottan, üres kézzel kiviharzottak, sarkantyúikat csörgetve.
Ez a megalázó jelenet élesen az emlékezetembe vésődött. Ott álltunk, az egész család, megdöbbenve és lesújtva, hivatalos közeg ilyen példátlan és addig ismeretlen, durva, kimondottan antiszemita magatartása láttán. Valami baljós előérzett vett rajtam erőt. Ez az, ami ezentúl ránk vár?
Mielőtt még dönthettünk volna a jövőm felől, Samu bácsim, a szappan gyáros, megkért, hogy jöjjek hozzá, kisegíteni, a sok, összetorlódott munkában. Amint már mesém elején említettem, neki szőlőkertje és borpincéje is volt, és mindig hiányzott megbízható munkaerő. Ágy, pillanatnyilag, megoldódott a kérdés, hogy mit csináljak Szered után. A „Schalwo” szappangyárban elsajátítottam a szappan- és fogkrémgyártás egyes titkait, míg a borpincében magamévá tettem a borkezelés fontos rejtélyeit. A legfontosabb dolog, amit tőle kaptam és mindmáig is mélyen őrzök, az Samu bácsi példátlan és rendkívüli humora volt. A legnagyobb feszültség perceiben sem mulasztott el egy alkalmat valamilyen találó szóviccre, vagy egy nevetőgörcsöt kiváltó bemondásra. Ő, maga, viszont, teljesen komoly maradt.
Samu bácsinak és Helén néninek nem voltak gyerekeik. Ez volt életük nagy tragédiája. Csak én gondolok rájuk és mesélek róluk, mindig mosolyogva.
Anyámnak egy elárvult unokahúga, váratlanul megérkezett, egy nagynénjével, Ausztriából. Menedéket kerestek a könyörtelen embervadászok elől. Persze, minden tétovázás nélkül, befogadtuk és elszállásoltuk őket. Menekültek rejtése nagyon veszélyes volt, mert a menekültet és a rejtőjét, egyaránt, azonnal, koncentrációs táborba vitték. Mikor híre ment, hogy, „razzia” van, a két reszkető teremtést a nyirkos pincében rejtettük el. A lejárat csapóajtajára valami ócska szőnyeget terítettünk és fölé nagy virágcserepeket állítottunk. A kakastollas pribékek végigszaglászták a házat és, káromkodva, elmentek, más áldozatot keresni. A mi szerencsétlen „vendégeink” halálsápadtan bújtak ki a búvóhelyükről, a hidegtől és a félelemtől reszketve.
Szegény Erna átélt még néhány ilyen félelmetes és kockázatos razziát, nálunk, mielőtt, a nagynénjével, Budapestre utaztak és ott találtak valamilyen búvóhelyet. Rövidesen, megérkezett egy nagyon kedves nagynéném, anyám húga, szintén Ausztriából. Néhányszor sikerült őt elrejteni az embervadászok elől, de egyszer, mégis, megtalálták, és, édesanyámmal együtt, letartóztatták. Anyám, a kihallgatáson kijelentette, hogy nem hajlandó az édes, menekült húgát kidobni az utcára. Végül, Samu bácsi és más, jóemberek „kapcsolatai” segítségével, anyám hazajött, de Paula néninek örökre (!) el kellett hagynia Nagymegyert.
Az „uralomváltás” első hónapjaira visszatekintve, még egy traumatikus élményt szeretnék itt elmesélni. Egy este, a munkából hazajövet, egy 8-10 tagú suhanc banda körülvett és, diadalmasan üvöltötték: „Na, most meg vagy, zsidó!” Kezdték bezárni körülöttem a gyűrűt, hogy nekiláthassanak „emberbaráti” terveik megvalósításának. Nem vártam meg, míg elkezdik munkájukat, hanem, egy hirtelen mozdulattal fellöktem az egyik „jóakarómat”és kitörtem a körből. Futásban mindig jó voltam és akkor is nekieredtem. Rajtam volt egy nehéz télikabát, ami gátolta a szabad mozgásomat. Valamibe megbotlottam, vagy talán az üldözőm lökött meg és én, az egész lendületemmel, elvágódtam. A banda, szerencsémre, messze hátul maradt. Ágy megúsztam a várható verekedést, csak az arcomat zúztam össze és néhány fogam tört ki, a jó anyafölddel való, hirtelen találkozásuktól. Nem tudtam, hogy menjek haza ilyen ijesztő pofával.
Ezeket, a kedves emlékeket őriztem meg a „felszabadulás” első hónapjaiból.
Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael
