Forrás: Hitközségi Híradó Online

Egyedül maradtam (15. rész)

Néhány héttel később, levelet kaptam Cipitől. Az otthont végleg feloszlatták és napokon belül mindenkinek el kellett hagyni a helyet. Hori már nem volt velük, behívták munkaszolgálatra, a gyerekek szétszéledtek és ő, súlyos állapotában, tehetetlen és tanácstalan volt. Nem volt semmi lehetősége lakást keresni, még kevésbé -egyedül átköltözni és boldogulni valahol. A segítség váratlan helyről jött. A mozgalom központi vezetőségénekk tagja, aki az ellenállási mozgalomban is kulcspozíciót töltött be, Teichmann (Agmon) Efrájim (röviden, Efra), hallott kétségbeesett helyzetéről és készségesen felajánlotta, hogy lakhat nála, ahol biztonságban lesz (Efra MÁV tisztnek volt “alcázva az ellenállási mozgalom keretében, így lakása viszonylagos biztonságot jelentett). A levelet már onnan írta. Efra gondoskodott róla és mindennel ellátta. A hír megnyugtatott, mert addig nagyon aggódtam Cipi sorsa miatt. Válaszomban incselkedve megkérdeztem, hogy mi a “lakbér ezért a luxus megoldásért.

Jehúda bátyám akkor már Budapesten volt. Tőle is kaptam levelet azokban a napokban, amelyben írta, hogy kapott egy összegyűrt levelezőlapot édesapánk írásával, amit apánk egy zárt marhavagónból dobott ki. Valaki megtalálta és postaládába dobta. Vele voltak édesanyánk és a két húgunk, Blanka és Margit. Nem tudták, hova utaznak, ilyen rettenetes körülmények között. Jehúda így fejezte be levelét: “Nagyon félek, hogy családunk fele el van veszve. Én akkor még nem tudtam, hová utaznak azok a vonatok. Ő már tudta, mert rövid idővel azelőtt szökött át Szlovákiából, ahol már 1942-ben utaztak a vonatok és szállították zsidó rakományukat “határontúli munkára, ahonnan senkitől sem jött azóta hír. Nehéz leírni, mit éreztem a szörnyű hír olvasásával. Megtört szívvel képzeltem el szeretetteimet abban a borzalmas zsúfoltságban, Hívő édesapámat, akit hite megcsalt, finom lelkű édesanyámat, aki irtózott a tömeges durvaságtól és a félelemtől reszkető kis húgaimat A komor valóság, a sötét gyász érzete szakadt rám.

Új, hosszú levél jött Cipitől, nagy újság volt benne. Az összes testvéreim, Jehuda, bátyám, Frida, nővérem, Rózsi és Sári húgaim elindultak Palesztinába, egy közel 1700 tagú csoport keretében, a semleges Spanyolországon keresztül. Ez egy próba csoport, ami, ha sikerül, ezreknek nyitja meg az utat. A német hatóságokkal létrejött megegyezés alapján a világ zsidóság beszerez és a német hadseregnek szolgáltat teherautókat és egyéb, nem-harci felszerelést, aminek ellenében a náci hatóságok kiengedik a magyarországi zsidókat Palesztinába. Az első csoport már elindult, de a németek, a bergen belseni táborba irányították őket, túszok gyanánt, amíg megkapják az első “részletet. Szóval, már ők is a németek kezében vannak! Úgy éreztem, hogy minden összedőlt körülöttem, mindenki, aki jelentett valamit az életemben, vagy már elpusztult, vagy kilátástalan veszélyben van. Az egyetlen reménysugár, ami ezt a szörnyű sötétséget áttörte, egyetlen kapcsolatom az élethez – Cipi volt. Tovább olvastam a hosszú levelet. “Lakbér, persze, nincs, olvastam dobogó szívvel, de van “természetes fejlemény, az együtt lakás, Efra figyelmessége és nap-napi gondoskodása, őt sem hagyja hidegen. Efra élete az ellenállási, embementő mozgalomban rém sok feszültséggel és állandó veszéllyel jár. Ezeknek hatása otthon is érezhető és csak az ő részéről tanúsított gyengédség képes ezen enyhíteni, hogy másnap, megnyugodva és felújult erővel tudja folytatni embertelenül nehéz, fontos tevékenységét.

Ez nagyon szépen és meggyőzően hangzott, de nem voltam képes tovább olvasni. Zsebembe gyűrtem a levelet (Isten őrizz, hogy valamelyik keretlegény meglátta volna, a cenzúra nélkül érkezett levelet!) és kétségbeesett, vigasztalan zokogás vett erőt rajtam. Az utolsó, vélt támaszom is elveszett és zuhanok a sötét, feneketlen mélységbe. Schaeffer Joszéf, barátom vállamra tette a kezét és részvétteljesen kérdezte, mi történt. Csatlakozott hozzánk Meyer Jóska is, aki megneszelte a furcsa hangokat, míg, mint ügyeletes, a közelben volt. Mint igazi jó barátaimnak, elmeséltem nekik a szörnyű csapásokat, amik, egymásután értek. Késő éjszakáig velem voltak és vigasztaltak. Milyen jó, hogy együtt vagyunk, mondták, és támogathatjuk egymást a bajban. Ebben a szellemben folyt a beszélgetés és biztatás, amíg, késő éjjel valamelyest megnyugodtam. Másnap reggel felkeltem az ébresztőre és kimentem a zsákjainkhoz. Válaszlevelemben Cipinek nem sopánkodtam és nem lamentáltam. Örömemet fejeztem ki, hogy egészségi állapota megjavult, de a legfontosabbat nem említettem. Pár napon belül jött a válasz, amelyben Cipi írta, hogy mielőbb kell találkoznunk, hármasban, problémánk személyes megbeszélésére. Napokon belül kaptam tőle egy levelet (a cenzúrán keresztül), amiben “bátyám értesít, hogy a házat, amelyben lakik, bombatalálat érte és kér, hogy, valamilyen módon jöjjek neki segíteni. Ez hét napos szabadságra jogosított, amit kérésemre, a parancsnok meg is adott, miután akkoriban kinyitottam íróasztalának egy zárt fiókját, amibe beletört a kulcs.
Efra gondoskodott szállásról egy “barátságos laktanyában, ahol sok Budapestre érkezett munkaszolgálatos tartózkodott és ebédet is kapott. A találkozó valahol a budai hegyekben volt megbeszélve, egy tisztáson, ahol, azelőtt, a vasárnapokat szoktuk tölteni. Cipi nem viselte a sárga csillagot, mert keresztény iratokkal élt. Egyszerre érkeztünk meg és vártuk Efrát. Örömmel láttam, hogy Cipi jól néz ki, a betegség nyomai alig voltak észlelhetők rajta. Efra több mint egy órás késéssel érkezett meg, halálsápadtan. Motorkerékpáron utazott a városban és egy rendőr megállította, valamilyen “kihágás ürügyével. Kitömött aktatáskáját mindjárt elvette. Az tele volt hamis iratokkal és nagy összeg pénzzel. Efra biztos volt, hogy ebből a csávából nem mászik ki. Az első rendőrszobában a rendőr eltűnt az aktatáskával. Efra, persze, nem várt rá, hanem, a lehető leggyorsabban kereket oldott, és hajtott Budára a találkánkra.

Miután kifújta magát, azt mondta, hogy érzik, mennyire meg vagyok bántva és ők hajlandók mindent “visszacsinálni, ha én úgy akarom. Cipi beleegyezően bólintott. Szavai megdöbbentettek és nem tudtam szóhoz jutni. Össze kellett szednem gondolataimat és megfontolni az új helyzet teljes jelenőségét. Mikor hangom visszajött, azt mondtam, hogy abban a lehetetlen helyzetben, ami fennáll, nem merem magamra vállalni a felelősséget Cipi jólétéért és sorsáért, mikor én nem is lehetek mellette. Semmiképpen sem tudom neki azt nyújtani, amit Efra és tiszta szívből kívánom kettőjüknek a legteljesebb boldogságot. Meghatottan ölelkeztünk össze mindhárman. Ők megígérték, hogy mindent megtesznek a mi csoportunk mielőbbi megmentésére. Ezzel el is búcsúztunk, és én visszautaztam Pécsre, századomhoz és bajtársaimhoz.

Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael