Forrás: Hitközségi Híradó Online
A mozgalomban Budapesten – 10. rész
Mozgalmunk nevelői tevékenysége az “egyéni megvalósítás-ban látta a fő célját, aminek a kicsúcsosodása az “álijá, a kivándorlás Palesztinába és ott egy kibuchoz való csatlakozás, vagy egy új kibbuc felépítése volt. Erre alaposan fel kellett készülni, még az “alijá előtt. A kibuc, eredetileg, mezőgazdaságra volt alapozva. Ez megkívánta, hogy az odakészülők megtanulják az ehhez tartozó munkákat. Az álijára jelöltek csoportokat képeztek és a kibuc életformájához alkalmazkodva (amihez, a továbbiakban, részletesebben visszatérek), kimentek mezőgazdasági munkára. Az ilyen csoportot “Hachsaráná-nak (felkészülés) hívják. Mi, Nagymegyeren, ezt nem tehettük, mert a hatóságok azonnal feloszlatták volna a csoportunkat és tagjait, mindenféle vádakkal, lecsukták volna. Azért mégis megkóstoltuk a mezei munkát. Nyár végén “elszegődtűnk egy jómódú gazdához kukoricatörésre. Bérünk, mindenki egyéni termelésének az 1/8 vagy 1/9 része volt. Sári, húgommal megkerestük az egész évi libatömésre való kukoricát. Miután ezt befejeztük, folytattuk cukorrépa szedéssel. Persze, meg kellett tanulni minden munkának a fortélyát és egy-két napon belül a gazda már meg volt velünk elégedve. Munka közben héber nótákat énekeltünk és a hangulat nagyszerű volt. Ágy, bizonyos mértékben, eleget tettünk a mozgalom által követelt, testi munkára való átrétegeződésnek is, ami, annakidején, nagyon “divatos és felette hasznos is volt.
A mozgalom budapesti központja elhatározta, hogy a mi korosztályunkat, a fővárosban összpontosítja. Mivel a megyeri helyi csoportunk már elég erős és önálló volt, elhatároztam, hogy eleget teszek a mozgalom hívásának és “felmegyek Budapestre. Samu bácsi ellátott egy meleg ajánlólevéllel ahhoz az üzemhez, amely az ő szappangyártó gépeit tartotta karban. Meg is ígérték neki, hogy alkalmaznak.
1941 őszén érkeztem Budapestre. Frida nővéremnél szálltam meg, aki már egy ideje a városban élt, egy Rákóczy úti, albérleti szobában. A bécsi “Bét Jákov, ortodox tanítóképzőben végezte a tanulmányait és egy ortodox óvodát vezetett a VIII. kerületben. Nála csak egy-két napig tartózkodtam, mert a lakáskérdést a korosztályunk kollektív keretében oldottuk meg. A lányok egy budai, bérelt villában, mint lányotthonban éltek és a fiúk, hármasával, vagy négyesével, albérleti szobákban helyezkedtek el. Ezeket a szobákat “Heim-eknek (otthon) hívtuk. Mivel a lányotthonban volt mosókonyha, ők vállalták a mosást, a vasalást és, ha kellett, az apró javításokat. A keresetünket, persze, a kollektívum pénztárába szolgáltattuk be, és onnan kaptuk a megélhetésünkre szükséges összeget. Fiatalok voltunk és tapasztalatlanok és, természetesen, a dolgok nem mindig mentek olyan simán, mint az elképzelésünkben, de ifjúságunk és ideálizmusunk segítségével, túltettük magunkat különböző apróságokon. Ha nem kaptunk tiszta, vasalt inget, mikor járt volna, vagy ha nem volt elég pénz reggelire, akkor egy falat kenyérrel és a nem váltott inggel mentünk munkába. A fontos az volt csupán, hogy az esti összejövetelen (amit néha -ritkán, a budai lányotthonban, de általában a Magyar Cionista Szövetség helységében tartottunk meg) jó hangulat uralkodjék. Ezeken a találkozókon előadások és eszmei problémák voltak a napirenden. Megvitattuk a társadalmi kérdéseinket is és, úgy, mint otthon, időnként új nótákat tanultunk, sőt, néha, hóráztunk is.
Feszült várakozással mentem az üzembe, ahová Samu bácsi ajánlólevele szólt. Nem volt messze a Heim-től, ahol, akkor, még három fiúval laktam. Kedvesen fogadtak és kérték a segédlevelemet. Megmagyaráztam, miért nincs, amit meghallgattak. Abban maradtunk, hogy néhány nap múlva visszajövök, addig ők elintézik a “formaságokat. Nagyon lesújtó és kiábrándító volt a válasz, amit kaptam. Nem alkalmazhattak a numerus clausus miatt. Ágy döntött a jogtanácsosuk. A segédlevél hiánya sem volt az előnyömre. Lejártam a lábaimat, városszerte, munkát keresve, de a legtöbb helyen hasonló elutasításban részesültem. Akadtak olyanok is, akik, kertelés nélkül megmondták, hogy nem vesznek fel zsidó fiút, még “fekete munkára sem. Egyik szobatársam barátnője meg is kérdezte, miért vagyok olyan kedvtelen. Elmondtam neki az utóbbi napok élményeit, mire ő, felderült arccal felkiáltott, hogy van neki, számomra egy nagyon jó munkahelye, bár nem a szakmámban. Már nem voltam válogatós. Mesélte, hogy ő egy “Polgári Konyha nevű intézményben dolgozik, amit az O.M.Z.S.A. (Országos Magyarországi Zsidó Segítő Akció) tart fenn, ahol a zsidótörvények folytán elbocsátott értelmiségi emberek, szimbolikus áron étkeznek. Ez a konyha most keres egy intelligens, megbízható bevásárlót, akinek talmudi ismeretei is vannak és felügyelhet a konyha “kóserságára. “Jehosua, ezt Neked találták ki! mondta Méíra lelkesen. Másnap reggel már együtt mentünk és ő bemutatott a főnöknőnek. Mindenben megegyeztünk, csak egy vizsgát kellett tennem egy rabbinál, aki jóváhagyja a talmudi készültségemet. “Fiam, Ön egy ifjú Talmud tudós, összegezte a rabbi a vizsgát. Jó munkához jutottam és a “kosztom is biztosítva volt, az ösvény élelmiszerjegyek idején. A főszakácsnő, akinek egy velem egykorú fia volt, nagyon megkedvelt és igyekezett nekem, mindig, a legjobb falatokat juttatni. “Tudom, hogy, ebben a korban, egy fiúnak milyen étvágya van, szokta a jóságos Raáb néni olyankor mondani és, meleg, anyai mosollyal az arcán, megtetézte a tányéromat.
Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael
