Forrás: Hitközségi Híradó Online

Tanfolyam, német megszállás – 14. rész

Néhány héttel a családi látogatás után Cipi írta, egy levelében, hogy súlyos izületi gyulladásban szenved, alig tud mozogni, és feküdnie kell. A kezelés is nagyon fájdalmas. A hír mélyen lesújtott. Nehéz volt elképzelni, hogy az a fürge, csupa élet teremtés ilyen magatehetetlen állapotban szenved. A szigorú cenzúrát egyszerűen megkerültük. Egyik civil munkás a raktárban volt a “közvetítő.

1943-44 telén bizonyos politikai fejlemények valamelyest könnyítettek a munkaszolgálatosok helyzetén. Hírek szállingóztak arról, hogy rövidesen az egész munkaszolgálatot átszervezik, liberálisabb lesz és a “keretlegénység egy részét a szolgálatosok közül képzik majd ki. Az első lépés rövidesen be is következett. A parancsnok kivezényelt néhány “rajparancsnokot (akik a rajok elején álltak), egy “részlegvezető tanfolyamra Mohácsra, a zászlóalj parancsnoksághoz. Én is köztük voltam, valószínűleg, a becenevem jóvoltából. A képzésen részt vett a két új barátom, Joszéf és András. A tanfolyamra ki voltak rendelve a zászlóalj más századainak (nálunk idősebb korosztályok) képviselői is. “Haladó utász kiképzést kaptunk. Délelőtt gyakorlatoztunk és délután “elméleti kiegészítést kaptunk, előadásokat különböző témákról, például, az útépítés alapelveiről, vagy folyók szabályozásáról. Egy alkalommal a helyi rabbi is tartott előadást a zsidó vallás különböző kérdéseiről. Ez a tanfolyam valamilyen üdítő szellőként hatott. A keretlegények valósággal udvariasan viselkedtek. Az álom túl szép volt ahhoz, hogy tartós legyen!

A német megszállás, március 19-én, ott ért bennünket. Persze, a tanfolyam azonnal le lett állítva és, napokon belül vissza kellett mennünk alakulatainkhoz. Egy “küldöttség, az idősebbek közül, kihallgatást kért a zászlóalj parancsnoktól, elmondták neki, hogy híreket kaptak otthonról, Kárpátaljáról és Erdélyből, miszerint az ottani zsidókat elkezdték gettókba gyűjteni. Kérték, hogy segítsen nekik meglátogatni a szüleiket és családjaikat. Ő, ugyan rájuk mordult, hogy ne terjesszenek “rémhíreket, viszont, mindannyian kaptunk menetleveleket a századainkhoz, hét nap lejártával, amik útba ejtették a szülőhelyeinket. Ágy volt még alkalmam, március végén, látni a szüleimet, de a két húgomat, Blankát és Margitot nem láttam, mert, valahol a mezőn, kényszermunkán voltak. Beszélgettünk szüleimmel a helyzetről (mi másról lehetett abban az időben beszélni!), ők értünk aggódtak, talán jó lenne, ha mindannyian hazajönnénk, vélték, mert itt ismernek bennünket és nem fog bántódás érni, mint a nagyvárosban. Apám bízott a Gondviselés segítségében, “bizchut avot, a szentéletű, nagy Rabbi elődök érdemeiért. Az ő hite sziklaszilárd és megingathatatlan volt. Nem maradhattam éjszakára, nehogy a “kakastollasokkal bajba keveredjem, így, fájó szívvel búcsút vettem drága szüleimtől a marcangoló aggodalommal, hogy talán utoljára látom őket. Sajnos, az én hitem nem volt olyan szilárd, mint jó apámé, én nem hittem a csodákban…

Cipi leveleiből megtudtam, hogy a Zölmáli úti otthont lefoglalták és a még ottmaradt fiúkat, valahol a Kőbányai úton helyezték el (a nagyobbak közül sokan elbújtak, illegalitásba mentek, a mozgalom utasítására). Cipit fekvő betegen találtam. Súlyos fájdalmai voltak az izületeiben és a kezelés is nagyon fájdalmas volt. Ez a helyzet nagy aggodalommal töltött el bennünket, mert nem tudtuk, mi lesz az otthon sorsa. Amíg az fennáll, ott kifeküdheti a betegséget, miközben Ráchel és Lea, ellátják és odaadóan ápolják. Mi lesz, azonban, ha az otthont bezárják? Tőle is nehéz szívvel búcsúztam, mikor visszautaztam Pécsre.

Amint már említettem, “körletünk a zsidó iskola tornatermében volt. Mi, a chaluc csoport azonban “elfoglaltuk a padlást is. Ott rejtettük a jó falatokat, amit a fent említett, civil jóemberünk hozott, időnként. Ezt mi a közös kasszából pénzeltük és, ha kellett, ezzel pótoltuk a szabvány kosztot. Meg kell hagynom, hogy az élelmezés a mi századunkban, kivételesen, tisztességes volt, mert a főhadnagy erre személyesen ügyelt. A padláson rejtettük a jó ruháinkat is. Mindenki kapott a mozgalomtól egy öltés polgári ruhát, hogy legyen készenlétben, szükség esetére. A padlás Joszéf barátom “hatáskörébe tartozott. Volt egy “Triumvirátus, egy hármas bizottság, aminek a tagjai a két Joszéf (Schaefer és Meyer) és jómagam voltunk. Mi szerveztük és vezettük a csoportot, mi tartottuk fenn a kapcsolatot Budapesttel, azaz, az ottani vezetőséggel és mi tartottuk össze a “bandát. Egy alkalommal, mikor Joszéf a padláson rendezte a dolgokat, egy nagy “kincsre bukkant. Néhány héber könyvet fedezett fel. Nem tudtuk elképzelni, ki tehette azokat oda, a pécsi zsidó iskola padlására. Ott senki sem tanult héberül. Kettőnk számára ezek nagy értékkel bírtak. Attól kezdve, naponta egy órával az ébresztő előtt felkeltünk, hogy együtt tanulhassunk, olvashassunk. Volt ott modern költészet és irodalom, volt egy Talmud traktátus és egy Biblia. Ez a hajnali tanulás persze, a mai szemmel nézve, enyhén szólva, furcsán hangzik, de mi fiatalok és idealisták voltunk. Úgy véltük: “Mit jelent egy óra alvás, az ‘Örökkévalósághoz’ viszonyítva! Az alvás hiányát már rég elfelejtettem, de amit akkor megtanultam, az még ma is gazdagítja szellemi világomat. Máig emlékszem nagy nemzeti költőnk, Biálik, klasszikus költeményeire, a nagy próféták felejthetetlen szózataira és sok, más, értékes irodalmi fejezetre, amit azokban a hajnali órákban tettem magamévá. Amit az alatt a rövid idő alatt tanultam, legalább részben, kárpótolt a munkaszolgálatban töltött drága, elvesztett hónapokért.

Parancsnokunk helyettese Keresztes hadapród zászlós volt. Egy aránylag barátságos, jó humorú ember, aki igyekezett könnyíteni helyzetünkön, ahol felesleges túlkapást észlelt. Ezért nagyon meglepődtünk egy szép napon, mikor, munkákból bevonulva, az iskolaudvaron sorakozót parancsolt és szokatlanul kemény csuklóztatásba kezdett. Később elkezdett káromkodni és üvölteni: “Nem félünk a farkastól! Felőlem a római pápa partra szállhat a zsidó iskola tetején, nem félünk a farkastól!

Mikor belefáradt, vagy megunta, átadta a parancsnokságot Király főtörzsőrmesternek. Ez most szabadra engedte eddig elfojtott gyűlöletét és ő is, hisztérikus üvöltés kíséretében, még kegyetlenebb csuklóztatásba kezdett. Kihívott a század elé egy Spielman nevű fiút és, minden ok nélkül, elkezdte pofozni, ütni-verni, ahol érte. Papagájként ismételgette a hadapród szavait. A fiú neve nagyon hasonlított Spellman, pápai nuncios nevéhez, aki akkoriban valamilyen békeküldetésben ott járt. Ezért volt a “pápa, a “partra-szállás -, mert a dátum 1944. június 6. volt. Ilyen fájdalmas úton jutott tudomásunkra a történelem egyik legfontosabb eseménye, a partraszállás Normandiában.

Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael