Út Pozsony felé 4. rész
1935 tavaszán, a héber naptár szerint, néhány nappal Peszach előtt, töltöttem be a tizenharmadik születésnapomat. A Bar Micvá ünnepséget
„Sabat Hagadol” (a közvetlen Peszach előtti szombat) napján tartottuk meg. Ez az ünnepség jelzi a zsidó fiú életében a nagy fordulatot, az átmenetet a gyermekkorból, úgyszólván, a felnőttek sorába. Ettől a naptól kezdve a kis kamasz már „felelős” a tetteiért (amelyek eddig az apját terhelték), kötelezik őt a Tóra parancsolatai és tilalmai. Gyakorlatban, már „Tefilin”-ben (imaszíjak) imádkozik és már, név szerint, „felhívják” a Tóraolvasás egy-egy szakaszához. Ezen a napon, ünnepélyes formában, először hívják őt a Tóra olvasáshoz, mint „felnőttet”. A szokás szerint, az ünnepi „lakoma” csúcspontja a ”drasá”, az ünnepi beszéd, amit a fiúcskának el kell mondani a vendégsereg előtt. Ezt a beszédet, általában, a rabbi, vagy a Tóra tanító írja meg és tanítja be a leendő szónokot annak helyes elszavalására. Orthodox körökben a beszéd, németül, vagy inkább jiddisül volt írva, mert magyarul csak a „neológok” tartottak vallási jellegű beszédeket. Ez, persze jóval megnehezítette az ünnepelt legény-jelölt feladatát. Amint már meséltem, apám sok gyereknek írt Bar Micva beszédet, németül. Én sem voltam kivétel, mint két bátyám, előttem. Apám, számomra valami különösen szép beszédet készített, a Hagadá négy, különböző fiútípusáról. Nekem könnyebb volt azt megtanulni, mert már jó pár éve gyakoroltam a Tóra szövegének a német fordítását. A szülőket is gyakran hallottuk németül beszélni egymás közt, ezért a nyelv nem volt számomra idegen, nem „törte a fogaimat”. Nagy részére még ma is emlékszem. A hitközség apraja-nagyja jelen volt a lakomán, amit édesanyám végtelen szeretettel készített elő. Mindenki kíváncsi volt, „mit tud ez a kis Weisz gyerek”. Azt hiszem, nem okoztam kiábrándulást jó szüleimnek és a vendégeknek. A beszédem utáni, általános tetszésnyilvánítás mindenkinek nagy örömöt és megkönnyebbülést okozott.
Én, a szó szoros értelmében, „a kis Weisz gyerek” voltam, alacsony, vézna és gyakori fejfájásoktól szenvedtem. Édesanyám, a nyolc gyermeke közül, nekem igyekezett mindíg azt tenni a tányéromba, amit szerettem. Jó testvéreim sohasem tiltakoztak a „kivételezés” ellen. Ennek dacára, az iskolában a jó sportolók közé számítottam.
Két bátyámat, a Bar Micva utáni tanévben, szüleim ”Jesívá”-ba küldték. Ez egy Talmud-oktató magas iskola, amely a kiváló diákjainak, bizonyos „curriculum” elvégzése után, rabbi képesítést nyújt.
Bár Micvám után nekem is fel kellett készülnöm, lelkileg, hogy, rövidesen, el kell hagynom az otthonomat, a meleg, családi házat, és belépni egy, úgynevezett, előkészítő jesívába, ahol, előttem, második bátyám, Ernő is tanult. A nyolcadik elemi osztályt a pozsonyi, németnyelvű, zsidó polgáriban végeztem volna, a délutáni tanfolyamon, mint az összes diákok, abban az előkészítő iskolában.
Heller tanítómnak, azonban, más tervei voltak számomra. Felkereste Édesapámat és meggyőzte, hogy engedjen engem, polgári helyett, gimnáziumban, továbbtanulni. Nem volt könnyű feladata. Orthodox körökben, a gimnázium tananyaga, eleve, „veszélyes” volt, vallási szempontból, mert tartalmazott olyan eszméket, amik ellentétben álltak a vallás tanításaival, mint, például, a darvinizmus és a kopernikusi naprendszer. Az előkészítő iskola sem vett volna fel, mint gimnazistát. Végül is találtak megoldást. A Talmud iskolában azt mondjuk, hogy a német polgári nehéz nekem, azért a magyar polgáriban fogok, magánúton, tanulni.
Kellett egy „különbözeti” vizsgát tennem, hogy felvegyenek (a hetedik elemiből), a pozsonyi reálgimnázium magyar, párhuzamos tagozatának a harmadik osztályába. Tanítóm azt mondta, hogy, minden készülés nélkül, meg fogom állni a vizsgát, amit meg is tettem. Az írásbeli vizsgák után, keresett a szlovák tanár és kérdezte, hol tanultam szlovákul. Semmiképpen nem akarta elhinni, hogy a nagymegyeri (zsúfolt), magyar-nyelvű, zsidó elemiben, sehol máshol. Egyszóval, sikeresen megálltam a vizsgát, a többi tantárgyakból is.
A két bátyám, akkor már, egy ideje Pozsonyban élt, mint az ottani, egyetemi jogú, Schreiber jesívá hallgatói. Egy albérleti szobában laktak, a zsidó negyedben, ahol én is csatlakozhattam hozzájuk, harmadiknak. Mindketten, mint házitanítók biztosították megélhetésüket. Apám elvitt Pozsonyba, ott meglátogattuk néhány jó ismerősét, akik szívesen vállalták, hogy egy-egy napra hetenként „vendégül látnak”. Ágy, az akkori szleng szerint „napokat ettem”. Egyik kedves vendéglátóm Heller Rezső tanítóm családja volt. A család minden tagja rendkívül kedves volt hozzám és mindig megkérdezték, hogy mit készítsenek számomra a következő hétre. De a többi vendéglátóim is igyekeztek a kedvembe járni. Rövidesen, én is „házitanító” lettem. A Heller család egyik unokáját „korrepetáltam” a héber olvasásban. Persze, a legtöbb helyen németül kellett beszélni, főleg a családok fiatal tagjaival. Ezt elég folyékonyan csináltam, csak a kiejtésemmel voltak némi nehézségeim. Amit elég hamar leküzdöttem.
Az „előképző” Talmud iskolában is kellett „felvételi vizsgát” tennem, aminek eredményeként felvettek, tandíjmentesen, 6 osztály közül, az ötödikbe. A tananyaggal nem voltak nehézségeim, viszont, mint új, falusi gyerek, idegen voltam a diákok között és bizonyos időbe tartott, amíg „kiharcoltam” (néha, a szó szoros érelmében) a megfelelő pozíciómat, abban a könyörtelen diáktársadalomban. Eleinte gúnyolták a kiejtésemet és a „magas” német nyelvet, amit használtam. Idővel ez is elmúlt, és, lassan kezdtek bevonni az óraszüneti játékaikba, ahol, általában, megálltam a helyemet. A szemeszter közepén már senkinek sem jutott eszébe gúnyolódni, vagy incselkedni velem. Már voltak jó barátaim is, akik meghívtak haza, a családjaikhoz.
Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael
www.menhaz.click.hu
