A magyar viszonyok leírása kapcsán hadd tegyek egy kicsit nagyobb történelmi kitérõt. Talán segíti a jobb megértést a nem magyarországi viszonyok kapcsán is, ahol nem állt módomban mélyebben belemenni a történelmi dimenzióba.
A magyarországi helyzet meglehetõsen különleges volt az elmúlt 200 évben. A történeti Magyarország a XIX. század második felében és a XX. század elején a zsidóság földrajza szempontjából is Kelet- és Nyugat-Európa határán feküdt.
(A magyar zsidóság több ízben kicserélõdött a középkorban, majd a török hódoltság idején szfárádi zsidók telepedtek meg Magyarországon. Utóbbiak a törökök kiûzésével egyidejûleg elhagyták az országot, és így a XVIII. század elején csupán néhány ezer zsidó lakott az ország területén, nagy részük Nyugat-Magyarországon, a burgenlandi ún. ,,hét községben”. A XVIII. század második felében és a XIX. század elsõ felében indult meg a magyarországi zsidók nagyobb arányú bevándorlása, fõleg a cseh-morva vidékek felõl Nyugat-Magyarországra, illetve Galícia felõl az ország észak-keleti vidékeire).
Az ország városiasodott, illetve nyugati részeiben nyugati mintájú zsidóság jött létre, amely a XIX. század során nyelvében, életformájában, öltözködésében és kultúrájában egyaránt gyorsan integrálódott a magyar társadalomba. Ebben a körben még az ortodoxia is polgárosodott, legfeljebb több mindent, és tudatosabban õrzött meg a korábbi önmagából. Ezzel szemben, az ország (észak-)keleti része (Szatmár, Bereg, Kárpátalja, Máramaros,…) a kelet-európai típusú, nem polgárosodott – jiddis anyanyelvû – zsidóságnak a legnyugatibb ága. Ezen belül is a chászidizmus meglehetõsen erõs. Ágy Magyarországon a zsidóság két európai modellje keveredet. (A spanyol eredetû, szfárádi zsidóság nem volt meghatározó, a Balkánról beszivárgó, kis létszámú közösségek megtalálhatóak voltak Erdély néhány városában, valamint a Délvidéken.)
Ezen túlmenõen, az ortodox-reform dimenzióban is különlegesek voltak a magyarországi viszonyok. A különlegesség oka az a világviszonylatban szinte páratlanul éles szakadás, amely két, illetve három pártra szakította a magyar zsidóságot. Ezek az irányzatok: a neológia, az ortodoxia, illetve e kettõ között a status quo ante-irányzat.
A XIX. század elsõ felében és közepén voltak próbálkozások a valódi reform oldaláról, de ezek sohasem tudtak komolyabb társadalmi bázist megmozgatni. Ami viszont komoly tényezõvé nõtt, az az, amit késõbb neológ, vagy kongresszusi zsidóságnak fogunk nevezni. A neológ elnevezés magyar különlegesség, magyar (valamint esetleg szlovák és román) kontextuson kívül, tudtommal, sehol nem használják. Az ortodox – konzervatív – reform tengelyen a konzervatív irányzattal szokták azonosítani, és valóban, az 1840-es évektõl kezdve létszámban párhuzamosan nõtt a magyar zsidóság asszimilációjával, integrációjával.

A tudatos reform ideológiát képviselõ kisebb csoportok ellen kemény harcot folytatva, megmaradt a hagyományos alapoknál. De ugyanakkor hangsúlyozta a modernizáció értékeit is. Az integrációt (asszimilációt), a magyar nyelv használatát (a zsinagógai prédikáció nyelveként is) és a magyar identitás erõsítését zászlajára tûzve, összeütközésbe került az ortodoxiával, amelynek nagy része egyébként, egy generációval késõbb szintén átáll a magyar nyelvre – igaz, sokkal kevésbé ideológiai, mintsem pragmatikus alapokon. (És amely a magyar nyelvet, a XX. század közepén Amerikába, Izraelbe, Nyugat-Európába kivándorolva, több generáción keresztül meg fogja õrizni. A Kazinczy utcai zsinagógában ugyanakkor a rabbi mind a mai napig jiddisül tartja a beszédét.)

A tudományosság, a nyugat-európai Wissenschaft des Judentums (,,zsidóság-tudomány”) mozgalmához csatlakozva, szintén nagyon jelentõs szerepet töltött be a neológia életében: az 1870-es években alapított Rabbiképzõ sok évtizeden keresztül volt a világ egyik legfontosabb judaisztikai központja. A tudományossággal összefüggésben, az ortodoxia és a neológia közti legnagyobb választóvíz az volt (tekintve, hogy sokáig a vidéki neológia életformája kevéssé különbözött a nem chászid ortodoxokétól), hogy a gyermekeiket chéderbe és jesivába, vagy pedig állami elemi iskolába, gimnáziumba, majd pedig egyetemre küldték-e.

Végezetül, a zsinagógai életbe bevezetett reformok megítélése a legnehezebb kérdés. E reformok egy részét, mint például a nemzeti (magyar) nyelvû prédikációt, toronnyal rendelkezõ zsinagógaépület építését, vagy a rabbik és kántorok – a protestáns lelkészek viseletét utánzó – talárját, megtaláljuk (a mai napig) Nyugat-Európában is, ahol a kevésbé éles szakadás következtében ezek a jelenségek elfogadhatóak a modernebb ortodox irányzatok számára is. Akárcsak a korábban említett magyarosodási ideológia, valamint a tudományos szemlélet elõretörése. Viszont – a különbözõ társadalmi viszonyok következtében – már ezek az újítások is beleütköztek a magyarországi ortodoxia heves ellenállásába. Más újítások, mint a (vegyes) kórus és az orgona bevezetése, immár komolyabb halákhikus (vallásjogi) problémákat vetnek fel. Ezen jelenségekre a következõ magyarázatot ajánlom: az integráció-asszimiláció folyamatának a részeként a polgárosodó zsidóság az esztétikai értékrendjében is hasonult a XIX. század romantikus korízléséhez. Ennek következtében úgy érezte, hogy az istentisztelet külsõségeinek megújítása (kórus, orgona, a rabbi és a kántor öltözete, a zsinagóga belsõ elrendezésének és külsõ építészetének a megváltoztatása, stb.) egyszerre közelíti a vallásgyakorlatot az új esztétikai és lelki igényeihez, és ugyanakkor kifejezi velük – önmaga, és a nem-zsidó külvilág számára is – a modern társadalomhoz történõ hasonulást.

Azért nem azonosítanám mindezt a reform-zsidóság ideológiájával, mert mindeközben a neológia amellett érvelt, hogy ezek az újítások összeegyeztethetõek a hagyománnyal – és nem csupán, amint azt a reformok tették, a Biblia szellemével. A neológ rabbik a hagyományos rendszerbe igyekeztek mindezt beleilleszteni (meggyõzõbb, vagy kevésbé meggyõzõ módon), amelynek az érvényét nem vonták kétségbe (legfeljebb lazábban értelmezték), szemben a reformmal. Igaz, hogy a neológ zsidóság egy részében, fõleg a korán polgárosodott rétegben (ezt a réteget és ezt a korszakot képviseli ma is a Dohány utcai zsinagóga és a Rabbiképzõ zsinagógája), csökkent a vallási törvények iránti fegyelem, de ezt a neológia elvei – a reform-ideológiával ellentétben – nem támogatták. És, mindeközben, a neológ zsidóság nagyobb része, fõleg a vidéki zsidóság (valamint a XX. század elsõ évtizedeiben Pestre vándorolt, hagyományosabb neológia, amelyet képviselnek ma is az ún. külsõ gyûrû zsinagógái: Hegedûs Gyula utca, Hunyadi tér, Bethlen Gábor tér, Nagyfuvaros utca, Páva utca) a mai fogalmaink szerint szinte ortodox életforma szerint élt.

Az ortodoxia nem osztotta a magyarországi zsidóság másik részének lelkesedését a polgárosodás, a magyarosodás és a modern értékek iránt, hanem éppen hogy idegenkedéssel tekintett minderre. A hagyományos értékeket és a vallási törvényeket egyértelmûen sértõ fejlemények mellett fellépett azok ellen is, amelyek megítélése önmagában nem lett volna feltétlenül problémás, de összekapcsolódtak az elõzõekkel. A gondolatmenet gyakran (esetleg tudat alatt) az volt, hogy az egyik a másikhoz vezet, és mindkettõ az asszimilációhoz, tiltsuk hát be mindkettõt. Továbbá, minden ellen lehet érveket találni (akárcsak minden mellett, amint azt a neológia esetében láttuk).

Kulcskérdésnek tartom az esztétikai értékrendbeli különbségeket. Azokat a (vallás lényegéhez képest) külsõségeket, amelyeket a neológok ,,szépnek”, mert ,,modernnek” és ,,európainak” tartottak, és ezért esetleg eltekintettek apróbb lehetséges ellenvetésektõl is, azt az ortodoxia, amely nem vette át a XIX. század ízlésvilágát, idegennek érezte. Ami idegen, az veszélyes, az bálványimádás, ez a Biblia egyik alapvetõ üzenete. Ezért életbe léptette azokat a régi mechanizmusokat a külsõ minták átvétele ellen, amelyek a bibliai kor és a késõ ókor óta megakadályozták, hogy a zsidó közösség veszélyesen hasonuljon, akárcsak külsõségekben is, a nem-zsidó környezetéhez.

A késõbbi ortodoxia meghatározó szellemi atyja volt a XIX. század elsõ évtizedeiben a pozsonyi Mózes Schreiber, azaz a Chátám Szofer. A hászkálá (a zsidó felvilágosodás) Németországából jött el, és, elõre látva az asszimiláció következményeit, heves harcba kezdett a modernitás ellen. Jelszava szerint ,,az új tórailag tilos”, amely kifejezés eredetileg az új termény fogyasztására vonatkozik – addig, amíg nem mutatnak be belõle áldozatot. Követõi, a magyarországi ortodox mozgalom, tehát egy reakció a modern korra, amely sok kérdésben a korábbi, hagyományos zsidóságnál jóval szigorúbb álláspontot foglalt el. (Ld. például a nagymihályi rabbigyûlés határozatait, 1865.) Ez a harcos hozzáállás egyébként leginkább a nyugatabbi, nem-chászid (oberlandisch, askenáz) ortodoxia körében jellemzõ, amelynek rabbijai a Chátám Szofer pozsonyi tanházának (jesivájának) a növendékei közül kerültek ki legnagyobb számban. A kelet-magyarországi hászid közösségek kezdetben kevésbé involválódtak ezekben a küzdelmekben.

A neológia és az ortodoxia közötti végleges szakadás az 1868-as országos kongresszuson zajlott le, amelyet Eötvös József oktatásügyi miniszter hívott össze, abban a reményben, hogy az addig széttagolt, helyi zsidó közösségek fölé egy egységes országos szervezetet lehet létrehozni, amely képviseli a frissen emancipált magyarországi zsidóságot az állam felé. De az elképzelések nem váltak be, az egységes szervezet megszületése helyett a kongresszus ortodox képviselõinek egy nagyobbik része látványosan kivonult az ülésrõl. Az így létrejött szervezet tehát csupán a zsidóság egy részét, az ún. kongresszusi, vagyis neológ hitközségeket egyesítette.

Néhány évvel késõbb az ortodoxia szintén létrehozta a maga országos szervezetét, a saját elképzelései szerint.
Végezetül, a helyi hitközségek egy része – fõleg az ország keleti felében – nem csatlakozott egyik országos szervezethez sem, õk az átideologizált országos szervezetektõl független, korábbi állapot (,,status quo ante”) fenntartásához ragaszkodtak, ezeket hívjuk status quo- (vagy ,,stateszku-„) hitközségeknek. Elutasították a harcos ortodoxiát, és ugyanakkor nem azonosultak egyértelmûen a neológia nyitottságával sem a modern világ felé. A helyzet meglehetõsen paradox: a status quo-irányzathoz tartozó rabbik egy része ortodox családból származva végezte el eredetileg a neológ Rabbiképzõt. Ugyanakkor neológ rabbi-diplomával nem lehetett valaki rabbi a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, amely a pesti ,,zsidó háromszögnek” (a Dohány a neológia, a Rumbach a status quo és a Kazinczy az ortodoxia szimbólumává vált) a status quo-t szimbolizáló csúcsa, és amely ugyanakkor a Pesti Izraelita Hitközséghez (a neológokhoz) tartozott, mivel nem volt Budapesten status quo hitközség. Kis idõ múlva a stateszku-hitközségek is kénytelenek voltak egy országos szervezetben tömörülni, létrehozva a magyar zsidóság harmadik országos szervezetét, ellentétben az Eötvös-i tervekkel.
Ágy jött létre az a szomorú helyzet, hogy majdnem minden magyar városban két hitközség mûködött: egy neológ (Kelet-Magyarországon általában egy status quo) és egy ortodox.
A status quo, amely létszámban sokkal kisebb volt, mint a másik két csoport, gyakorlatilag megszûnt a Holocaust után, mint országos szervezet. Talán Debrecenben és Pesten (a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában) maradt meg a 60-as, 70-es évekig olyan közösség, amelyet ekként lehetne meghatározni. Az 1950-es évek elején az ortodoxiát és a neológiát egy országos szervezetbe, a MIOK-ba (Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete) kényszeríttették, az ortodoxia ennek lett egy ,,autonóm” taghitközsége.
Habár a Holocaust hatalmas pusztítást végzett, igaz, csökkent létszámban, és a falusi zsidóság betelepülésének köszönhetõen, de a háború után a legtöbb közepes méretû magyar városban újraindult valamiféle zsidó élet, rendszeres istentiszteletekkel, kóser infrastruktúrával, kulturális eseményekkel. A negyvenes évek végén, és 1956-ot követõen viszont nagyon sokan elhagyták az országot azok közül, akik számára fontos volt a zsidóság megélésének valamilyen formája (cionisták, ortodoxok, hagyományhoz erõsen ragaszkodó neológok,…). Míg a Holocaust minden réteget egyformán sújtott, addig a kivándorlás egyfajta kontraszelekciót jelentett a magyarországi hitélet szempontjából.
Ehhez hozzájárult az urbanizáció, valamint a generációváltás a Kádár-rendszerben: az idõsebb korosztályok kihalása, és a potenciális utánpótlás elfordulása a vallástól. E tényezõk együttes hatásának a következtében a hatvanas évekre a legtöbb közepes városban megszûnt a rendszeres zsidó élet, és ezeken a helyeken talán éppen a nyolcvanas-kilencvenes években hunyt el az egykori hitközség utolsó tagja. A nagyobb városok közül (Pécs, Szeged, Miskolc,…), amelyek egy nagyobb régió zsidóságát magukba szippantották a hatvanas években (Pécs például Bonyhádot, Baját; Szeged Makót vagy Hódmezõvásárhelyt; Debrecen a kelet-magyarországi régiót), a hetvenes-nyolcvanas évekig még több helyen volt naponta istentisztelet. Budapesten is több zsinagóga mûködött a hatvanas-hetvenes években, mint manapság. Paradox módon, a zsinagógába járó emberek számát és a vidéki infrastruktúrát tekintve jobbak voltak a hitéleti viszonyok a Rákosi-érában, mint a kádári enyhülés, és fõleg, mint a rendszerváltást követõ korszakban.
Manapság Budapesten közel húsz zsinagóga mûködik, ennek harmadában-negyedében van naponta, vagy hetente többször istentisztelet. A többségben csak szombaton van ima, jó néhány helyen még akkor is gondot okoz a szükséges tíz felnõtt férfi összegyûjtése. A sokszor tízezer (egyes becslések szerint a százezret is jóval meghaladó) magyarországi zsidóságnak csupán kis töredéke jár legalább hetente egyszer zsinagógába, és talán 10-20 % közé lehetne tenni azok számát, akik legalább évente egyszer megfordulnak istentiszteleten. (Többségük a zsidó Újév – Ros hasana – vagy az Engesztelõ Nap – Jom Kippur – alkalmával.) A legtöbben vagy semmilyen formában, vagy nem vallási keretek között élik meg a zsidóságukat.
Az ortodox hitközség jóval kisebb, mint a neológ, ezt az irányzatot fokozottan sújtotta az elvándorlás és a generációváltás. Az itt tanuló vagy dolgozó izraelieken és külföldi vendégeken kívül csupán tucatnyi család, sok egyedülálló idõs ember, valamint frissen megtért fiatalok alkotják. A pesti zsinagógáknak körülbelül az egynegyede tartozik az ortodoxiához. A chászid irányzatok közül néhány megtalálható a Kazinczy utcai nagyzsinagógában (szatmáriak, belzi, stb.), amely a leginkább chárédi jellegû, és amely nagyon erõsen ragaszkodik a régi magyar ortodox hagyományokhoz. A Chábád-lubavics a szervezetileg a neológ hitközséghez tartozó Vasvári Pál utcában van jelen, és folytat oktató-térítõ tevékenységet (kizárólag zsidók körében). A Dessewffy utcai templomot a nem-chászid vagy nem-chárédi ortodoxia jellemzi, sok (vallásos cionista) izraeli is megfordul itt. Az ortodox hitközséghez tartozik még a modern ortodox irányultságú Visegrádi utcai zsinagóga, a szefárd (chászid) rítusú Teleki téri zsinagóga, valamint az Alma utcai szeretetotthon.
Ami a vidéket illeti, Debrecen, amely Kelet-Magyarország és Kárpátalja ortodox zsidóságának a maradékát jelentõs részben magába vonzotta, az egyedüli hely, ahol naponta van istentisztelet, és ,,ortodox jellegû” kóser infrastruktúra. Pécsett és Szegeden mûködik rabbi. Ezeken felül Miskolcon található még komolyabb zsidóság, valamint Veszprém, Kaposvár, Gyõr, Nagykanizsa, Nyíregyháza és a közép-magyarországi régió néhány városa (Kecskemét, Kiskunhalas, Nagykõrös, Szolnok) az, ahol valamiféle rendszeres zsidó élet nyomai fellelhetõek. Az utóbbi években komoly fellendülés tapasztalható Vácott, Székesfehérváron, Szombathelyen, és még néhány további városban. (Ha valakit kihagytam, elnézést kérek, és kérem, szóljon nekem!) Létezik (legalább papíron) hitközség Baján, Balassagyarmaton, Békéscsabán, Hódmezõvásárhelyen, Karcagon, Keszthelyen, Mosonmagyaróváron, Pápán, Salgótarjánban, Szekszárdon és Zalaegerszegen, habár legtöbbjük csupán néhány idõsebb vagy középkorú tagból, egy, zsinagógaként nagyon ritkán használt hitközségi épületbõl (általában az egykori zsinagóga valamely melléképülete), valamint egy többé-kevésbé rendben tartott temetõbõl áll. A vidéki zsinagógaépületeket (ha nem semmisültek meg), rosszabb esetben hagyták teljesen lepusztulni, vagy bútorraktárként funkcionálnak, jobb esetben könyvtárként vagy hangversenyteremként hasznosítja õket a város.
A mai magyarországi zsidó hitéletrõl szóló kép nem lenne teljes, ha nem említeném még meg, hogy Szim Sálom néven reform-zsidó közösség alakult az 1990-es évek elsõ felében. Magyarországi hagyományok híján, amerikai és brit mintára mûködnek, a világ Progresszív Zsidóságának hazai ágát alkotják. Vezetõje a londoni Leo Beck College-ban rabbi-diplomát szerzett Kelemen Kata, az egyetlen magyarországi nõi rabbi. (A többi irányzat nem ismeri el õt rabbinak éppúgy, amint az ortodoxia sem ismeri el a neológ rabbikat.) Taghitközségként történõ felvételi kérelmüket elutasította a MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége), így csupán egyesületként, és nem egyházként mûködnek.