A Holocaust utáni Nyugat-Európa zsidósága meglehetõsen vegyes képet mutat. A vészkorszak talán e terület hagyományos struktúráit szüntette végképp meg. (Bár a kelet-európai zsidóság létszámban sokkal nagyobb vesztességet szenvedett, a jellegzetesen kelet-európai zsidó identitás-formák, irányzatok inkább megmaradtak.) A helyi különbözõségek ellenére, a mai helyzetet az ortodox – hagyománytisztelõ – reform – nem vallásos – asszimilált képlettel lehet leírni.
Nem feladatunk az asszimiláció szociológiájáról, a magukat legfeljebb ,,zsidó származásúnak” tartókról írni. Hatalmas téma önmagában. A nem vallásos, vagy nem elsõsorban a vallást központba helyezõ identitásformák száma is beláthatatlan: a cionizmus különféle irányzatai, a zsidó tudományokkal foglalkozó, a zsidó kultúra (klezmer-zene, izraeli és jiddis irodalom,…) iránt érdeklõdõ, a zsidó társasági rendezvények, klubok (esetleg kimondatlanul: párkeresõ alkalmak) rendszeres látogatója, vagy éppen a zsidónak tartott focicsapatok szurkolója. Mind-mind olyan formák, amelyek a legtöbb európai (és kisebb-nagyobb különbségekkel: az Izraelen kívüli nem európai) országokban is megtalálhatók.
Európa sok országában a reformzsidóság két irányzatra bomlik: a kissé hagyományosabb ,,reform” irányzatra, valamint a radikálisabb ,,liberális” zsidóságra. Összefoglaló elnevezésük: ,,progresszív zsidóság” (progressive Judaism). Legjelentõsebb európai bázisuk az angol zsidóság körében található, szellemi központjuk a londoni Leo Beck College.
A magyarországi helyzettel ellentétben, a hagyománytisztelõ zsidóság a legtöbb nyugat-európai országban nem válik el az ortodoxiától. Ez a konzervatívnak és ,,konzervadox”-nak nevezett társadalmi réteg elismeri az ortodox rabbi tekintélyét, véleményének igazat ad, habár legtöbb esetben nem ragaszkodik hozzá, és csupán szombaton, a zsinagógában tartja be szigorúan a halákhát, akárcsak az amerikai conservative hívõ. Igaz, sokan közülük igyekeznek legalább részben megfelelni a legfontosabb szabályoknak, ki többet, ki kevesebbet tart a kóserságból vagy a szombatból. (Ez gyakran a lehetõségektõl is függ: a konzervatív zsidó nem erõlteti meg magát, de ha van rá lehetõség, él vele.) Cserébe az ortodox rabbik szemet hunynak e lazaság felett. A szó nyugat-európai értelmében vett konzervatív zsidó összehasonlítható a két generációval ezelõtti amerikai conservative irányzattal vagy a magyar neológia egykori hagyományosabb vonulatával, viszont egyértelmûen idegen tõle a mai amerikai conservative-izmus radikalizmusa (ezért tartom fontosnak az amerikai conservative mozgalom megkülönböztetését helyesírásilag is, a nyugat-európai ,,konzervatív zsidóságtól”).
Egymás mellett található, és egy szervezetbe tartozik az a zsinagóga, amely berendezését és tagságát tekintve Magyarországon neológnak számítana, és a szigorúan ortodox zsinagóga. Igaz, Nyugat-Európa legtöbb országában az irányzatok nem radikalizálódtak annyira, mint nálunk: például a halákhát durvábban sértõ orgona és vegyes kórus helyett megmaradtak a férfikórusnál, és cserébe az ortodox vonulat tolerálta azon újításokat, amelyek a hagyományosan megszokottól eltértek, és a XIX. század keresztény társadalmába beilleszkedni vágyó zsidó polgárok hasonulásai igényeit és esztétikai ideáljait testesítették meg (építészeti újítások, a rabbi és a kántor öltözete, romantikus kántor-kompozíciók,…).
Ebbõl következik, hogy nehezen húzható meg a határ a konzervatív, konzervadox, a modernebb felfogású ortodox, és a ,,keményebb” ortodox között. Nagyobb közösségekben, ahol a város zsidó lakossága több zsinagógát is üzemeltet, kialakulhatnak árnyalatok, máshol mindenki egy zsinagógába jár. Viszont – leszámítva a progresszív (reform) zsidóság önálló szervezeti rendszerét -, a konzervatívok és az ortodoxia egy országos szervezetbe tömörül.

Igazán ortodox zsidóság, a helyi rabbik többségét leszámítva, kevés helyen van. A kóser infrastruktúra és egyéb vallási igények arra kényszerítik a modern ortodoxokat, és fõleg a chárédieket (,,ultra-ortodoxokat”), hogy nagyobb közösségekbe tömörüljenek. Nagyobb ortodox központok vannak Anglia néhány városában (Londonban, Manchesterben,…), Párizsban, és a leghíresebb Antwerpenben. Ezen felül Bécs, Marseilles, Strasbourg, Amsterdam, és még néhány további nagyváros rendelkezik számottevõ ortodox lakossággal, és – ami ennek feltétele és következménye egyben – kóser infrastruktúrával (rabbik, rabbinikus bíróság, naponta mûködõ zsinagógák, tanintézetek, jótékonysági szervezetek, mikve (rituális fürdõ), rituális metszõ, kóser boltok, éttermek és szállodák,…).

Mindezeken felül, a Nyugat-Európa zsidóságáról felvázolt kép nem lenne teljes, ha nem utalnánk arra, hogy rengeteg helyi különbség is van. Létszámban a franciaországi zsidó közösség a legnagyobb, a fél milliót is meghaladó létszám egyre nagyobb részét teszik ki az Észak-Afrikából bevándorolt szfárádi zsidók (Párizsban és Marseilles-ben). Jelentõségüket a hitéletben tovább növeli, hogy a szfárádiak jóval erõsebben kötõdnek a hagyományhoz, és ezért látványosabban jelen vannak a hitéletben, mint a magas asszimilációs rátával jellemezhetõ, a vallást sokkal kisebb számban gyakorló askenázi zsidóság. Nyugat-Európa másik nagy zsidó központja Anglia, amelyre talán az a legjellemzõbb, hogy a spektrum minden árnyalata nagyon markánsan és öntudatosan van jelen, a cháréditõl a reformig.

Európa többi országának zsidó populációja egy nagyságrenddel kisebb Anglia és Franciaország zsidó közösségének a létszámánál, legfeljebb néhány tízezerre tehetõ országonként. Sok helyen élnek Izraelbõl elvándoroltak, néhány kisebb hitközségben õk tartják a lelket, máshol nem csatlakoznak a helyi zsidó közösséghez. Legendás hírû Antwerpen chárédi (,,ultra-ortodox”) lakossága (vagy 2000 család, családonként sok gyermekkel), amely a világ gyémánt-kereskedelmének egyik legfontosabb központja. Valamint a hatalmas múltra visszatekintõ, de manapság már meglehetõsen megfakult Amsterdam-i portugál közösség. (A holland askenáziak szintén különlegesek voltak, bár kevésbé híresek, mint a portugálok. Manapság viszont a holland zsidóság túlnyomó többsége askenázi.) Németország zsidósága az elmúlt évtizedben megháromszorozódott a szovjet utódállamokból történõ bevándorlás következtében: sok város zsinagógája újból megtelik ötven év után, de az orosz ajkú új hitközségi tagok csupán nagyon gyenge szálakkal kötõdnek a hagyományhoz ,,a kommunizmus hetven éve” következtében. Bécs zsinagógáiban magyarul az ember éppúgy megérteti magát a budapesti Kazinczy utca ,,másik végével”, mint ahogy oroszul a grúz és közép-ázsiai zsidókkal. Svájc zsidóságát nem érintette a Holocaust, töretlenül prosperál. Az olasz zsidóságnak ma már csak kis része tartja magát az eredeti olasz rítushoz, amely egyedülálló módon élte túl az évszázadokat, miközben a világ sok helyi közössége, szokása felolvadt vagy az askenázi, vagy a szfárádi zsidóság egységesítõ tendenciáiban: mára az olasz zsidóság összetételében is a szfárádi (észak-afrikai) bevándorlók dominálnak, valamint az askenáziak és a lubavicsi hászidok hívei.Végezetül, az Ibériai-félszigetre az 1930-as évektõl kezdõdõen ismét elindult egy kisarányú zsidó bevándorlás, négy és fél évszázaddal a kiûzetés után (Spanyolországból 1492-ben, Portugáliából 1498-ban), de a ,,történelmi hagyományokkal” ellentétben ez a néhány tucat portugál vagy több száz családból álló spanyol zsidóság jelentõs részben askenázi eredetû (például a fasizmus elõl menekült európaiak).