A harmadik dimenzió, amely mentén értelmezni kell a világban fellelhetõ zsidó irányzatokat, az az ideológiában megtalálható további lehetséges tényezõk halmaza. Ha úgy tetszik, minden más… Talán ebben a dimenzióban beszélhetünk leginkább ,,mozgalmakról”, míg az elõzõ dimenzióban inkább társadalmi csoportokat említettünk.

Mikre is kell itt gondolni? Elõször is, tekintsük a racionalitás – misztika középkor óta létezõ párharcát a zsidóságon belül. A XII-XIII. századtól kezdve bizonyos rabbik vagy bizonyos csoportok hajlottak a misztika zsidó formái (a Kabbala) felé, míg mások a racionalista filozófia alapjain maradtak. (A hagyományos értelemben vett kabbalista csoportok ma leginkább a szfárádi zsidóság köreiben találhatóak.)

A mai zsidóság képét leginkább meghatározó kabbalista-racionalista ,,szakadás” a XVIII. század Lengyelországában történt. Az ekkor megszületett chászidizmus a hétköznapi életben is nagyobb hangsúlyt fektetett a misztikára (például új szokásokat vezetett be kabbalisztikus alapokon), mint a környezõ ,,hagyományos” rabbinikus zsidóság (,,mitnagdim”, azaz [a chászidizmus] ,,ellenzõi”). A hászidizmus további jellemzõi az érzelmek (öröm, vidámság,…) hangsúlyozása; valamint a karizmatikus vezetõk, az ún. ,,rebbék” köré szervezõdõ csoportok. E csoportok megszámlálhatatlanul sok kis irányzatra bontják a chászidizmust. Legismertebbek közülük a sok kisebb csoportot is magukba olvasztó szatmáriak, valamint a belziek, a guriak, a lubavicsiak (Chabad), stb. (E közösségek általában az alapító rebbe mûködési helyérõl kapták az elnevezésüket.) Habár a XVIII. századi Lengyelországban a chászidizmus kimondottan újító irányzatnak számított, a XIX. századi társadalmi változásokra történõ reakciója következtében ma talán a legkonzervatívabb csoportnak tekinthetõ. (Igaz, a chászidizmuson belül is vannak olyan irányzatok, amelyek nyitottabbak a külvilágra.)

A chászidizmust ellenzõ ,,mitnagdim”-ok (vezetõjük a Vilna Gáon volt) egy-két generáción belül szintén mozgalommá szervezõdtek, az ún. ,,jesiva-mozgalommá”. A chászidizmus alternatív értékeivel ellentétben, tovább fokozták a korábbi zsidóságban amúgy is domináló Talmud-tanulásra való összpontosítást. (A ,,jesiva” az a hagyományos tanintézet, ahol a fiatalok a talmudi tanulmányaikat végzik.) Majd ez kiegészült az erkölcstan (muszár-irodalom) tanulmányozásával is (,,muszár-mozgalom”). Ez a mozgalom leginkább Litvániában volt erõs, innen mai elnevezésük: ,,litvisek”.

A XX. században jelentõs másik ideológiai kérdés a cionizmushoz való viszony. A cionizmus, mint politikai mozgalom, a XIX. század utolsó éveiben jött létre, és az abban a korban Európában mindenhol erõs nemzeti mozgalmak zsidó megfelelõjeként, a zsidó nép nemzetállamhoz való jogát hirdette: a zsidóság ugyanolyan nép, mint a többi, tehát neki is joga van nemzetállamhoz, méghozzá lehetõleg õsei földjén, Palesztinában. A zsidóellenes üldözések tovább fokozták a biztonságos otthon teremtésének az igényét.

Habár a zsidó vallásban a bibliai szövegektõl kezdve alapvetõ kérdés Izrael népének és Izrael országának a szoros kapcsolata, az újbóli államalapítás gondolatát a XIX. században és a XX. század elsõ felében a két ellentétes vallási oldalról is erõsen támadták. Ne felejtsük el, hogy kezdetben a cionizmus egy kimondottan vallástalan mozgalom volt, és a zsidóság nemzeti, nem pedig vallási aspektusát hangsúlyozta.

Egyrészt az ,,asszimiláltabb” rétegek (elsõsorban a reformok és a konzervatívok, de gyakran még az ortodoxok is) kellemetlennek érezték a cionista mozgalom létét: számukra a ,,mi jó (német, magyar, francia,…) állampolgárok vagyunk” gondolatának hangoztatása különösen fontos volt, elõbb az asszimiláció érdekében, majd az 1870-es évektõl kezdve megjelenõ politikai antiszemitizmus ellen. Ezt legtöbbjük tényleg õszintén hitte. A cionizmus megjelenése érv volt azon nem zsidók kezében, akik kételkedtek abban, hogy a zsidók valóban jó állampolgárai a hazának. A Holocaust-ot, majd Izrael Államának ENSZ-határozat alapján történt megalapítását követõen a kettõs lojalitás immár nem okoz gondot senkinek sem (zsidó oldalról legalábbis), és a zsidó világ nagy része szimpatizál Izraellel, de legalábbis nem anticionista.

A másik irányzat, amely a XX. század legelejétõl, néhány esetben mind a mai napig elutasítja a zsidó államot, az az ,,ultra-ortodoxia”, amely azzal érvel, hogy a zsidó vallás szerint csak a messiás hozhatja létre újból a zsidó államot Izrael földjén, a messiás sürgetése ilyen módon viszont tilos. Ez a fajta anticionizmus a mai napig létezik. (Fontos viszont ezen a ponton megjegyezni, hogy a közhiedelem eltúlozza az ultra-ortodoxok Izrael-ellenességét, mert valójában csak néhány chaszid irányzat az, aki nem fogadja el Izrael Államát. Míg a legtöbb chászid és valamennyi nem chászid ultraortodox csoport hívei, habár nem azonosulnak a cionista ideológiával, de pragmatikusan tudomásul veszik a helyzetet, élvezik az elõnyeit, politikai pártjaik pedig jelen vannak az izraeli törvényhozásban és a kormányban. Léteznek továbbá kis számban cionista ultra-ortodox csoportok is.)

Másrészrõl viszont, a politikai cionizmus színre lépését követõen nem sokkal, létrejött a cionista mozgalom ortodox ága is. E modernebb ortodox irányzat tökéletesen azonosul a cionizmussal, sõt annak egyik legharcosabb szárnyává vált. A Rav Kuk nevével fémjelzett vallásos cionista filozófia az Izrael földjére való visszatérést és az állam létrehozását teológiai dimenzióban értelmezi, mint a megváltás elsõ fázisát. Rendkívül izgalmas kérdés annak a megvizsgálása, hogy miként jutnak ugyanazon hagyományos szövegek tanulmányozásával homlokegyenest ellentétes következtetésekre a vallásos cionisták és az anticionista chaszid irányzatok.