Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Háború lesipuskások ellen

Hankiss János egyetemi és Juhász Géza gimnáziumi tanár munkája – amely 1930-ban először próbálta bemutatni franciául a franciáknak a kortárs magyar irodalmat a párizsi Simon Kra könyvkiadó Panoráma-sorozatában -, mint a szerzők levelezéséből kiderül, megjelenése pillanatában casus belli lett, a szellemi élet két szembenálló tábora több mint egy éven át emiatt gyilkolta egymást. De vajon érdemes-e ma tanulmányozni a kettészakítottság hetvenhét évvel ezelőtti szimptómáit? Hátha nem többek már, mint életképtelen muzeális relikviák?

„Bizonyosan olvastad a Pesti Napló július elsejei számában a nagy koncert első s kissé vehemens hangjait egy Bálint György nevű úr hangszerén – írta szerzőtársának július 2-án Hankiss János. – Még az a szerencsénk, hogy balról jött az elő támadás, és hozzá ilyen túlzó. Ez bizonyos értelemben nemesi levél…” E szerint az, amit Bálint György kárhoztatott: „belpolitikai hangulatok és érzelmek alapján osztályozzák a külföldnek bemutatott magyar kultúrértékeket”, 1930-ban beillett kutyabőrnek? De ha büszkék lehettek rá, miért nem voltak azok a folytatásra is, mely szerint „tisztán látjuk a két szerző szándékát: néhány mondatban elintézni, esetleg teljesen elhallgatni azokat a magyar írókat, akik vagy zsidó származásúak, vagy nem felelnek meg a szerzők világnézeti-politikai szempontjainak”. Akkor mi szégyellnivaló volt abban, hogy „világnézeti-politikai” alapon „Tormay Cecilnek öt oldalt szentel a könyv, ötször annyit, mint Kassáknak, kétszer annyit, mint Kosztolányinak”? Azt gondolnánk, Bálint György állításai vagy igazak voltak, vagy nem, s ha nem, a szerzők könnyen előállhattak volna a cáfolattal. Ehelyett másnap, a Budapesti Hírlapban inszinuációk sorát válaszolták: „Arra – hiába haragszik Bálint úr – nem gondolhattunk, hogy minden másod- és harmadrangú írónkat különös óvatossággal kezeljük, csak azért, mert esetleg zsidószármazású. Bálint úr elfelejtette negyedfél hasábjába beleszorítani a teljesen elhallgatott keresztény írók tucatjait, akik legalább olyan nagyságok, mint Füst Milán, s akikről szintén nem írtunk. Itt a tárgyilagosság hiánya, nem nálunk.” Megtudjuk, hogy nem ők mérlegeltek faji alapon, ők (épp ellenkezőleg): „…tiltakozunk az egész magyar közvélemény nevében a felekezetieskedés ellen. Bálint úr az agresszív érzékenykedőknek az a típusa, aki most, mikor a megértés valamit mégiscsak haladt előre, mesterségesen kiélezi a zsidókérdést.” S ez az a perc, mikor a muzeális relikvia életre kel: ma is folyton azt halljuk, hogy nem az „élez”, aki zsidózik, hanem aki szóvá teszi. Arra, hogy „világnézeti-politikai szempontok” alapján miért rostáltak ki írókat, ennyi a válasz: „A háború óta föleszmélt magyar társadalom igenis azt vallja, hogy a gyökértelenül, nemzetközi színtelenséggel érvényesülő metropolitanizmus nem érdekli sem a belföldet, sem a külföldet.” Ezek után meg se lepődöm, hogy a „kettős mérce” vádja is előkerül: „Amikor Párizsban magyar antológia jelent meg, melyből Herczeg, Tormay Cecil, Csathó teljesen hiányoztak, s amelyben Horthy fehérterrorjáról regélt a „magyar” összeállítók égisze alatt a francia kiadó, hol emelték fel tiltakozó szavukat Bálint Györgyék?” A kérdés feltevői persze tudják, hogy Bálint épp azt nem válaszolhatja, ami az igazság, tudniillik hogy „fehérterror” nemcsak a „regékben” létezett, s ezért „nem emelték fel tiltakozó szavukat”, ők viszont bejelenthetik: „a vitát a magunk részéről lezártuk”.

Nem zárta le azonban a baloldali sajtó. Ignotus Pál az Esti Kurírban azon háborog, hogy „Krúdy Gyulát és Tersánszkyt ugyanolyan lakonikus hányavetiséggel intézik el, mint Szomoryt, Szép Ernőt, Füst Milánt. Osvátot, Nagy Lajost épp úgy agyonhallgatják, mint Nagy Zoltánt. Márai Sándort ugyanúgy, mint Zsolt Bélát. A legfőbb sérelem itt nem az írókat érte, hanem az irodalmat. Siralmas könyv ez. Olyan elvakultsággal áthatott, hogy erre már nem mentség az ízlés relativitása.” Nem lehet nem észrevenni benne a tendenciát: „Egyforma rövidséggel ítélnek jelentéktelenségre vagy hallgatnak agyon mindenkit, aki sémi származás vétségén rajtakapatott.” Ehhez képest különösen kínos, amit a Magyar Hírlap vesz észre: a szerzők Tormay Cecilről azt is közlik, hogy „regényt készül írni a tatárjárásról”. A tanár urak továbbra sem bíbelődnek holmi cáfolattal, éppen csak megállapítják egymás közt, hogy a cikk írója „zsidó szemszögből támad”. Amikor az Ujságban Ady verseinek franciára fordítója, Fóti Lajos ír a könyvről, őt azzal intézik el, hogy „kis hörcsög”, akinek „a véleménye nem számít”. Pedig „a kis hörcsög” kompromittáló konkrétumokat pécéz ki: „Majd minden írónál megjelölik annak nemzetiségét: zsidó, sváb, oláh, kikeresztelkedett, a felesége kikeresztelkedett, elvált”, s még képtelenebb, hogy „az írókról személyleírást adnak: Babits Mihály kissé borzas, de sovány és gesztusai halkak, mint a dunántúli magisztrátusoké. Ez merőben új etnográfiai adat…” Hevesi András szerint (8 Órai Ujság, 1930. aug. 6.) „…a könyv 137. lapján azt írják, hogy a galíciai zsidók divatba hoztak egy vadonatúj tudományágat: a szociológiát”. Ha tényleg ezt írták, az kultúrbotrány, ha nem, miért nem kérik ki maguknak a rágalmat? Válaszuk erre sincs.

Vannak viszont megbélyegző jelzőik az ellenfelekre: „Ismeretlen lesipuskások puffogtatnak ránk – írja Juhásznak Hankiss -, csupa link alak, s oly nagyképűek, hogy az ijesztő.” Vajon kik azok? Márai Sándor ezt írja a könyvről: „Hankiss és Juhász nem szeretik a zsidókat, ami magánügynek szép, de az egyetlen francia nyelvű magyar irodalomtörténet vezérfonalának kissé egyoldalú álláspont. Ez a könyv egyes egyedül Hankiss és Juhász urak rokonszenveinek és ellenszenveinek kinyomata, mégpedig, tegyük hozzá, fecskendező mérgében és nyáladzó udvarlásában is végtelenül unalmas és tisztátalan kinyomata. Hankiss és Juhász reakciósan igazságtalanok minden személlyel és eszmével szemben, mely a tanári konferenciaszobába laposított feudális magyar világkép kereteibe nem illik. Irodalmi ösztönüket régen felvizezték stréberséggel, gyűlölséggel, papírműveltséggel és elfogultsággal”. Márai túlmegy a napi aktualitásokon: „Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, amikor közös szemléletből látom fakadni Juhász és Hankiss könyvét, a nyilvános politikai és törvényhatósági választási rendet, a névmagyarosítás kitüntetés jellegét, és érdemhez kötöttségét, a földreform kíméletességét, az adópolitika kíméletlenségét, azt a kétféle mértéket, mellyel közigazgatás és hivatalos szuggesztió idebenn embert mérnek s megkülönböztetnek…” Nyilván „lesipuskás” József Attila is, aki hasonló következetésekre jut a Kortársban: „Lehetetlen észre nem venni e könyvben azt a minden téren érvényesülő, hivatalos, úri módszert, amely a magyarság zömét, a hárommillió koldust, a parasztságot meg a munkásságot a magyar közösség szellemi folyamatából kitagadni próbálja.” Számára „…az eddigiek tökéletesen megmagyarázzák, hogy Tormay Cecil miért nő óriásra, miért terebélyesedik Móricz Zsigmond fölé”. A konklúzió pedig így fest: „Ez a könyv forrásocska, noha bomlási termékektől mérges, élnivaló lélek belőle nem ihatik.”

„Nagyképű link” lehet továbbá Aurélien Sauvageot, aki Bálint György kérdéseire Az Est hasábjain így sorolja kifogásait: „Igen, pártszempontok érvényesültek a könyv megírásánál. Itt van Kassák. Kassákot lehet nem szeretni, de nem lehet néhány sorban úgy elintézni, mint ebben az esetben történt. Azt hiszem, ha Kassák néhány versét André Breton vagy Ivan Goll szignálta volna, tetszettek volna Hankissnak…” Hevesi András észrevételeire sincs válasz: „Ellenségemnek se kívánom, hogy Hankiss és Juhász megdicsérje. Szegény Juhász Gyulával alaposan elbántak. Szegeden él – írták -, ahol mindenki ismeri szép fejét, melyet kevéssé ápolt szakáll és a mai kor egyik legfigyelemreméltóbb költőjét megillető dicsfény övez.” Bezzeg arra fölszisszennek a tanár urak, hogy „…a könyv ellen tiltakozó nyilatkozat készült, amely egy nagy publicitású francia hetilapban óhajtja megbélyegezni a magyar irodalom ellen elkövetett merényletet. Sok magyar író, még azok is, akikről a könyv a legnagyobb hódolattal emlékezik meg, hajlandó aláírni a nyilatkozatot.” Ettől szinte pánikba is esnek: „Nagy veszély bontakozik ki – írja Hankiss. – Az a nyilatkozat, ha tényleg létrejött, nagyon sokat árthat, nem ugyan kinn, hanem itt benn, hivatalos köröknél. Ezt a nyilatkozatot meg kellene akadályozni. Az a hátrányunk, hogy egy ellennyilatkozatra nem lenne elég írónk…” (Lám, ez sem csak relikvia: a jobboldalt ma is zavarja, hogy a fránya írónépség mindig balra húz.) Az „öreg” Ignotust (Magyar Hírlap, 1930. nov. 1.) épp ez teszi bizakodóvá: „Hankiss és Juhász nagyságos urak szemmel láthatóan meg vannak lepetve, hogy akadt 33 magyar író, ki nem hagyja leleplezetlen a tudományos hamiskártyázást, mit őnagyságaik a franciák számára írt magyar irodalomtörténetükben elkövettek. Valamikor a perzekutor esztétika járta, mely legalább hitt abban, hogy a nemzetet szolgálja, mikor az irodalomban pártos. A kurzus meghozta a tányérsapkás irodalomtörténetet, mely nem is hisz, csak törtet, s azzal a számítással forgatja a tudományos bikacseket, hogy úgysem mer senki visszavágni a képébe. Most ez egyszer tévedett…”

De hátha igazuk volt Hankisséknak, akik (Hevesi András szerint) „…a 33 magyar író nyilatkozatára csörtető és diadalmas cikkben válaszoltak, mint a magyar irodalmi köztudat leghivatottabb képviselői, letorkolták az írókat, mint a magyar szellemi élet pápái…”. Hátha 33 fajilag elfogult, művészileg jelentéktelen írót torkoltak le? Hadd döntse el a pert a lesipuskások eddig ismeretlen névsora: Bálint György, Déry Tibor, Dormándi László, Földessy Gyula, Földi Mihály, Füst Milán, Gellért Oszkár, Hatvany Lajos, Ignotus Hugo, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kárpáti Aurél, Keleti Artúr, Kóbor Tamás, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Márai Sándor, Miklós Jenő, Molnár Ákos, Nagy Lajos, Németh Andor, M. Pogány Béla, Pünkösti Andor, Salgó Ernő, Schöpflin Aladár, Szász Zoltán, Szenes Erzsi, Tersánszky Józsi Jenő, Zsolt Béla.

A senkik támadásai ellen a jobboldali sajtó harcias védelemben részesítette a könyvet. Például Kilián Zoltáné a Magyar Kultúrában: „A zsidó bírálók egyetemes felhördülése minden nem zsidóban önkéntelenül is bizonyos megütközést kelt.” Vagy Kovách György az Élet hasábjain: „bátor és igazságos, amit Molnár Ferencről írtak, a könyvnek az a néhány lapja, mely a napisajtó részéről a legnagyobb megbotránkozásban részesült”. Szerinte a mű legfőbb erénye: „az elfogultságtól való tartózkodás tiszta szándéka, a gondosan kiművelt esztétikai ízlés”. A Napkelet (Tormay Cecil folyóirata) is arra szavaz, hogy „Hankiss és Juhász imponáló tájékozottsággal, érett ítélettel, nagy tapintattal, vonzó hangon írt könyve nagy szolgálatot tehet annak a kevéssé s rendszerint rosszul istápolt ügynek, hogy nemzetünk lelke iránt a nyugat figyelmét fölkeltse.” Az Új Nemzedékben Császár Elemér előbb kijelenti, hogy a könyv ellen mindkét oldalnak lehetnek jogos kifogásai, majd így mutatja be azokat: „a baloldal azzal vádolja Hankissékat, hogy konzervatív nemzeti álláspontra helyezkedve, torzított képet adnak irodalmunkról”. Ez persze nem igaz, hiszen csak arról van szó, hogy „Hankiss és Juhász erős nemzeti érzésű emberek, s világnézetük gyökerei lenyúlnak keresztény hitükbe. Megbecsülik nemzeti múltunk értékeit – ez fáj a baloldalnak. De van Hankisséknak nagyobb bűnük is: világnézetüket érvényesítik nem egyszer baloldali írók megítélésében. A baloldali irodalom fölfuvalkodva túltengő önérzetében, rendkívül érzékeny, csak hódolatot vár és nem tűri a bírálatot. Még a külföldet is föllármáznák…” Császár, a tárgyilagos, azt is megkérdezi: „de mivel bántotta meg a Panoráma a jobboldalt?” S a válasz: azzal, hogy „míg a baloldal minden apró-cseprő íróját, kivált a Nyugat munkatársait, belevonják a tárgyalásba, egy-egy jelentékenyebb, vagy annak tartott íróját lapokon keresztül ismertetik, a konzervatív irányzatokat 1-2 sorral vagy jelzővel intézik el. Ezek s a többi igazságtalanság a legszelídebb konzervatív magyarnak is fölforralják a vérét.” Hát még a radikális jobboldalét, melynek nevében a Magyarság épp a Bálint György kifogásolta „belpolitikai érzelmek” jelenlétét kevesli: „túlságos behódoltságot éreztető, szinte a Szellemi Együttműködés Tanácsa előtt való lefekvésnek látszik, hogy irredentánk propagandájának még olyan elemi kötelességeit is mellőzi, mint pl., hogy megemlítse, ha valamelyik írónk a mai megszállott területek valamelyikén született. Legalább föl lehetett volna említeni a beszélő tényt, hogy a vidék, melyet az irodalomban élővé tettek, más uralom alá van adva.”

A csatározásnak méltó záróköve lehetett volna Babits cikke a Nyugatban, mely szerint „az irodalom mégsem egyszerű segédtudománya vagy eszköze a faj- és nemzetismének”, de mert a könyv megítélését illetően ő is lesipuskásnak bizonyult, nem lett az: „a debreceni panorámások majdnem folyton faji, vagy nemzeti, társadalmi, lokális jelentőségű problémákkal foglalkoznak, talán személyi érdeklődésüket követve, vagy nem menekülve egészen némely közkeletű modern ideológia hatása alól”. Hankissék inkább (1931 februárjában) maguk állították össze hadjáratuk mérlegét: „kötelességünk volt vigyázni arra, hogy a keserves talpalással összetoborzott harmincegynéhány aláírás azt a hitet ne keltse a francia olvasóban, hogy itt komoly magyar belháborúról van szó, nem pedig egy kis frakció privát sértődöttségéről. A Panoráma harca egy kissé szabadságharc is volt a bármely oldalról jövő terror ellen.” S ez a nóta megint unásig ismerős: a baloldal védekezése mindig terror, de ha a jobboldal denunciál, az bezzeg szabadságharc.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 42. szám