Édesapám hagyatékából került elő egy figyelemreméltó könyv, amelynek adatain a jelen írás túlnyomó része alapszik. Apám precíz ember és gondos ügyvéd volt, ezért kénytelen volt ronggyá forgatni a könyvet az állampolgársági és büntetőügyekben, hogy ügyfelei számára megleljen bizonyos lyukakat, amelyek a jogrendszer sűrű szövetén keletkeztek az idők során. Konkrét esetekkel nem untatom az olvasót, csupán a könyv állapotát s a buzgó használat indokát magyarázom. A vaskos kötet címe: A zsidók egyenjogúsítására és külön jogrend alá helyezésére vonatkozó jogszabályok, írták dr. Tóth László kir. törvényszéki bíró és dr. Ribáry Géza ügyvéd, kiadta a Hungária Könyvkiadó Budapesten, 1939-ben, vitéz Bánó Lehel felelős kiadásában. A könyv tulajdonképpen kompiláció: két részből áll. Az elsőben azokat a jogszabályokat ismerteti, amelyeket a XIX. század folyamán a polgárosuló Magyarországon a liberális eszmék térnyerése folytán az általános jogegyenlőség értelmében hoztak meg a zsidók egyenjogúsítása érdekében, míg a második – sajnos sokkal terjedelmesebb – részben összeállítja és közli azokat a törvényeket és rendeleteket, amelyek a zsidók jogfosztásáról a kiadásig megszülettek, ez utóbbiakat szemérmesen „külön jogrend alá helyezés”-nek nevezi. Itt mindjárt tegyünk két megjegyzést. Az első: már az előszó szükségesnek tartja rögzíteni, hogy e jeles jogi szakmunka „pártatlanságának és politikamentességének hangsúlyozása jelentkezik a szerzők személyében is, akik közül az egyik vitathatatlanul keresztény bíró, a másik zsidó ügyvéd”. A másik megjegyzés: noha a kompiláció a külön jogrend alá helyezés cím alatt szám szerint 4 törvényt, 6 miniszterelnöki rendeletet és további 6 szakminiszteri rendeletet közöl, a gyűjtemény kiadásának időpontjában még nem született meg a zsidók jogfosztásáról szóló jogszabályok legdurvábbika, az 1941 augusztusában kelt szégyenteljes és embertelen Harmadik zsidótörvény, amely bűncselekménnyé nyilvánította a „fajgyalázást” (zsidónak minősülő személy által nem zsidóval folytatott nemi érintkezést), és „jogi” alapul szolgált a zsidónak minősített hatszázezer magyar állampolgár elhurcolásához, megkínzásához, megsemmisítéséhez. Mindezen megjegyzések előrebocsátása mellett is érdemes a könyvet áttanulmányozni, mert értékes ismereteket nyerhetünk a mostanában olyannyira „megbeszélni” kívánt „zsidókérdés” problémaköréhez.
Jogtörténeti adalékok
A zsidókérdés – úgy látszik – egyidős a magyar államiság történelmével. A korai keresztény Magyarországon már voltak zsidó lakosok, amire abból is következtethetünk, hogy királyaink dekrétumokkal szabályozták jogaikat és kötelességeiket. Azt nem mondhatjuk, hogy középkori uralkodóink következetesek lettek volna a zsidósághoz fűződő érzelmi viszonyukban: inkább e viszony változandóságára találunk példát e korai jogalkotási periódusban. Szent László dekrétumainak első könyvében például ekként rendelkezik: „Ha zsidó keresztény asszonyt vesz társul, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart az ő házánál, vegyék el tőle és adják vissza szabadságát, aki pedig eladta volt, attól vegyék meg az árát és legyen az a püspök jövedelme (10. fejezet). Ha valaki vasárnapon vagy ünnepnapon munkánál talál egy zsidót, ez, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, veszítse el azokat a szerszámokat, melyekkel dolgozott (27. fejezet).” Könyves Kálmán dekrétuma konkrét tilalmakat szab (74. fejezet): „Senki a zsidók közül keresztyén cselédet venni vagy eladni vagy magánál szolgaságban tartani ne merjen.” És a 75. fejezet 1 §: „Zsidók, ha módjuk van benne venni, bírhatnak ugyan mezei jószágot, de ő nekik sehol másutt, hanem csak püspöki székhelyen legyen szabad lakniuk.” Ezekkel a királyokkal szemben IV. Béla sokkal türelmesebb: engedélyt kér és kap a pápától arra, hogy a közjövedelmeket zsidóknak és pogányoknak eladhassa (bérbe adja), rendezi a zálogügyleteket, eljárási szabályként állítva fel, hogy zsidó ellen keresztény tanúságtétele csak zsidó tanúságtételével együtt fogadható el. Zsidó ünnepnapján a zálog kiadására nem kötelezhető, aki pedig erőszakkal veszi el a zálogot, azzal szemben úgy kell eljárni, mint a királyi kamara megsértőjével. Ezután a magyar történelem zivataros századain keresztül változékony viszonyban álltak az uralkodók a zsidósággal. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk: igazi nagy királyaink, mint Károly Róbert, Zsigmond vagy Mátyás inkább befogadó jellegű szabályokat alkottak (Zsigmond megerősítette a IV. Béla által adományozott kiváltságokat, Mátyás pedig „zsidó prefektusi” stallumot kreált, hogy személye előtt a zsidóknak képviseletük legyen), míg más királyok inkább megszabadulni akartak tőlük. A mohácsi vész után a székesfehérvári rendi országgyűlésen Szapolyai János például első dolgának tartotta, hogy a zsidókat kiűzze az országból (a pozsonyi országgyűlés, amely I. Ferdinándot királlyá választotta, ezt a rendeletet megsemmisítette). III. Ferdinánd a zsidókat olyanoknak tartotta, „mint akik az ország jogainak nem részesei, hűtlenek és egészen lelkiismeretlenek”. II. József, a polgárkirály e tekintetben is felvilágosult uralkodónak bizonyult: megengedte a szabad királyi városokban való letelepedésüket, megnyitotta előttük az egyetemeket és céheket, eltörölte a megkülönböztető ruhajelet (a ruházat bal oldalán viselendő vörös, kerék alakú folt viselését még IV. László rendelte el 1272-ben). A XIX. század reformtörekvései, a liberális elvek e téren is gyökeres változást hoztak. A francia polgári forradalom eszméi: a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas jelszavával fémjelzett elvek a magyar történelemben a nemzetté szerveződés és a polgári jogegyenlőség szellemi hátterét jelentették. Ki kellett mondani azt, amit a szellem emberei az ókori zsidóktól és az őskeresztényektől kezdve a reneszánsz humanistáin át a felvilágosodás híveiig mindig is tudtak, hogy Isten és törvény előtt minden ember egyenlő. (Csak érdekességként jegyezzük meg: a zsidó népnek – ellentétben az európai népekkel – soha nem volt arisztokráciája, azaz születési előjogokon alapuló kiváltságokkal bíró rétege.) A szabadelvű törekvéseknek megfelelően tehát a magyar törvényhozás is hozzálátott, hogy a mindennapok szabályaira fordítsa le a magasztos eszméket, s ez a feladat nem volt egyszerű. Az 1840. évi XXXIX. törvény a hazai születésű zsidók szabad letelepedését biztosította (a bányavárosok kivételével), feljogosította a zsidókat az ipar és kereskedelem szabad gyakorlására, ide értve a „vallásukbeli legények” alkalmazását és tanítását is. E törvény legfontosabb intézkedése, hogy „minden ezen törvénnyel ellenkező törvény, szokás, rendelet vagy határozat eltöröltetik és megszüntettetik”. Az ezt követő jogalkotás fontos eleme az 1849-i, úgynevezett szegedi törvény, amelynek 1. paragrafusa így szól: „A hazának polgárai közt vallásbeli különbség jog és kötelesség tekintetében, különbséget nem tévén [sic!], ezen elv szerint kijelentetik, miképp a magyar álladalom határain belül született, vagy törvényesen megtelepedett mózesvallású lakos mindazon politikai és polgári jogokkal bír, melyekkel bármely hitű lakosai bírnak.” Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc bukása után az abszolutizmus némi visszaesést hozott: így a zsidók nem lehettek közhivatalnokok, vámbérlők, és bizonyos ingatlanokat sem szerezhettek meg, ez az állapot azonban az 1860. februári pátenssel megszűnt. A kiegyezés magával hozta a tényleges és teljes egyenjogúsításra vonatkozó szabályokat, amelyek között az 1867. évi XVII. törvény az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok szempontjából, az 1879. évi L. törvény az állampolgárság, az 1894. évi XXXI. törvény a polgári házasságkötés szempontjából, s végül az 1895. évi XLII. törvény az izraelita vallás törvényesen bevett voltáról az állampolgári lét minden részletében igyekezett a megkülönböztetéseket eltörölni. (Valószínűleg csak a jogászokat érdeklő jogtechnikai részlet: az 1938. XV. törvény, az első zsidótörvény elfelejtette hatályon kívül helyezni a korábbi jogegyenlőségi törvényeket.) A huszadik század fordulójára tehát kialakult az a törvényi helyzet, hogy szigorúan vett jogi eszközökkel nem lehet megválaszolni azt a kérdést: ki zsidó, ki nem. A törvény előtti egyenlőség demokratikus gondolata elfoglalta helyét a magyar jogban is, ezzel elvileg magukra az egyedül illetékes állampolgárokra bízva saját identitásuk meghatározását mind vallási, mind etnikai értelemben. A vallás nyilvántartása ugyan előírás volt bizonyos helyeken, így például az anyakönyvi nyilvántartásokban is, sőt, az igazságszolgáltatás nacionáléadataiban is, ám jogilag különbség zsidó és nem zsidó között nem létezett. Ezen a ponton azonban szükséges leszögeznünk a következőket: a XIX. század végéig a történelemben nem volt vitás, hogy „a zsidók” különböznek a lakosság többi részeitől, részben az – Európa más országaiban is gyakorolt – megkülönböztető törvények és szokások által, részben saját szokásrendszerük, vallási előírásaik alapján. E sok évszázados kirekesztettség megnyilvánult a különböző tilalmakban, amelyek az ingatlanszerzésre, egyes foglalkozások gyakorlására, állások betöltésére vonatkoztak, s ehhez társult az a szellemi-erkölcsi kitaszítottság, amellyel a keresztény egyház antijudaizmusa sújtotta a zsidó vallásúakat. Mindehhez járult rengetet tévhit, babona a zsidósággal szemben, amelyeknek csúcspontját képezte a tiszaeszlári vérvádper. Ennek nem is a végkimenetele (Eötvös Károly védői közreműködése mellett az alaptalanul gyilkossággal vádolt zsidók felmentése) a meglepő, hanem inkább az, hogy a korabeli vádhatóság készséggel elhitte a faji motivációjú gyilkosságot.
Némi szociológia
E – maga nemében első – koncepciós perhez fűződik Istóczy Győző vármegyei szolgabíró és országgyűlési képviselő föllépése a maga nyílt antiszemita programjával, amelyhez önálló pártot is alapított. Téziseinek a Palesztinai beszéd címen hírhedetté vált irományában, valamint a Füstölő című rövid életű zsidógúnyoló vicclapban adott hangot. Noha jelentős politikai erőt sem személye, sem pártja nem képviselt, működése amiatt mégis figyelemreméltó, mert nyilvánvalóan létezett a lakosságnak olyan csoportja, amely eszméinek fogyasztója lehetett. Nézzük meg azonban közelebbről, valójában kik ellen is léptek föl a századvég antiszemitái. A magyarországi zsidó lakosság kialakulására és fejlődésére nézve Hóman-Szekfű Magyar története a következőket írja: „Fejlődése kezdetén van (a török hódoltság idejében) a hazai zsidóság, mely eddig túlnyomóan az osztrák tartományokból szivárgott be, most azonban a török pártfogása alatt délről közelíti meg az országot. (…) 1720 körül a hazai zsidóság száma 11.000-en alig emelkedett felül. (…) Számuk 1785-re 75.000-re emelkedett. Mária Terézia kormánya általában nem kedvezett nekik, alatta a városok továbbra is fenntartották korlátozó és kitiltó rendszabályaikat, (…) a zsidóság nyugodtabb megmaradását és terjedési lehetőségeit általában a nagybirtokosok biztosították a földesúri védelem jogi intézménye segítségével. (…) A védelem alatt álló zsidó – Schutzjud, magyarul zsidó jobbágy – az úrnak adót fizet, elismeri maga felett annak úriszéke illetékességét, viszont a birtokos a nemesi kúria salva guardia-jogán oltalmat nyújt neki. (…) II. József korától kezdve azelőtt elképzelhetetlen mértékben duzzad fel a hazai zsidóság száma: 1785-ben még 75.000, 1805-ben 127.000, a 40-es évek elején 241.000 zsidó lakik benn. (…) Számuk 1890-ben 713.000-re 1900-ban 831.000-re nőtt meg, 1914-re elérte a 935.000-et.” A Révai-lexikon statisztikai adatai segítenek felbecsülni, hogy e számok valójában mit is jelentettek: ezek szerint Magyarország teljes lakossága 1870 és 1910 között 13 millióról 16 millióra növekedett. Nemzetiségi megoszlás szerint 1900-ban magyar volt a népesség 51 százaléka (8 651 520 fő), a vallási megoszlás szerint pedig 1910-ben a teljes lakosság 5 százalékát tették ki (911 227 fő) az izraeliták. (Magyarország szócikk, 13. köt., 199. old.) Ezek az adatok azt mutatják, hogy a hazai zsidóság pusztán létszámát tekintve is az egyik legjelentősebb kisebbség volt a XIX-XX. század fordulóján. (A magyar szellemi, művészeti élet minden területét gyarapító kulturális hatásról e tanulmányban terjedelmi okokból csak említést teszünk.) A dinamikus létszámnövekedést nyilvánvalóan elősegítette az a liberális törvényalkotási folyamat, amelyről fentebb szóltunk, s amely az Osztrák-Magyar Monarchia többi részével (sőt, Közép-Európa többi államaival összevetve is) kedvezőbb életfeltételeket biztosított a zsidóságnak. Ez egyik magyarázata lehet a XIX. század második felében történt galíciai bevándorlási hullámnak, amely – ellentétben a közhittel – egyáltalán nem csupán zsidó népesség bevándorlását jelentette, hanem például katolikus lengyelekét is. De hozzájárulhatott a növekedéshez a zsidó lakosság népszaporodási mutatójának – az 1910. évi népszámlálás adatai szerint – az országos átlagot jóval meghaladó aránya (12,3 százalék, szemben a teljes lakosság 7,9 százalékos mértékével). A megnövekedett számú zsidóság nem egyenletesen telepedett le országszerte, hanem elsősorban nagyvárosokban, és néhány északkeleti megyében (Zemplén és Máramaros megyében arányuk meghaladta a 10 százalékot, Munkács városában a 44 százalékot, Sátoraljaújhelyen a 28 százalékot, Ungváron a 31 százalékot). És persze külön téma Budapest, amely éppen ezekben az években fejlődött provinciális kisvárosból igazi világvárossá, s ahol a zsidóság természetes honra lelt, mégpedig szellemi értelemben is. A szabad levegőjű, friss, gyorsan növekvő főváros szellemi életében hamarosan kitüntetett szerephez jut a zsidóság: az értelmiség jelentős csoportjai kerülnek ki belőlük, orvosok, ügyvédek, újságírók, művészek. A magyar irodalom e korszakát olyan magyar zsidók jelzik, mint Bródy Sándor, Heltai Jenő vagy Molnár Ferenc. Ám itt rögtön hangsúlyozni kell: ezeknek a jeleseknek eszükbe sem jutott soha, hogy ők mint zsidók töltöttek volna be bárminő szerepet, magukat csakis és kizárólag magyar íróknak, magyar értelmiségieknek tekintették. Származásukat csak az első világháborút követően megerősödő antiszemitizmus vetette szemükre, s ez az 1920-al kezdődő jogalkotásban manifesztálódott.
Az első és a második „numerus clausus” törvény
Az első világháború következtében összeomlott az ország társadalmi-gazdasági élete. A történelmi Magyarország területének kétharmad részét elveszítette, a Monarchia megszűnt, a nyersanyagforrások túlnyomórészt az utódállamok területére kerültek, a lakosság többsége gyakorlatilag éhezett, nem működött az ipar, a kereskedelem, a közlekedés. Az általános nyomorban fogant közhangulat bűnbakot keresett – és ahelyett, hogy számba vette volna a szétesett Monarchia működési rendellenességeit, a megoldatlan nemzetiségi kérdést, a gazdasági válságot -, és azt meg is találta a zsidóságban. Hiszen olyan egyszerű következtetés volt. Miért éhezik a magyar? Hát azért, mert a zsidók jóllaknak, eleszik a magyar ember elől a kenyeret. Miért van annyi munkanélküli értelmiségi? Mert a zsidók elhalászszák a legzsírosabb állásokat a magyarok elől. És csak nézzük meg a színházakat vagy az újságokat! Csupa zsidó csinálja azokat is. A közhangulatot meglovagolva a politika megoldást talált: vegyük el a zsidóktól a jogtalanul megszerzett javaikat, életterüket, hogy azt a magyar népnek oszthassuk szét! Mely területeken a legerősebbek a zsidók? A sajtóban, a színházakban, az értelmiségi pályákon, ahol „számarányukat meghaladóan túlreprezentáltak”. Tehát korlátozni kell a felsőoktatásban való részvételi lehetőségeiket, s akkor nem vehetik el a magyarok elől a gazdagodás lehetőségeit. Ez a politikai logika vezetett el az első numerus clausus törvény (1920. évi XXV. tv.) meghozatalához. A törvényszöveg maga nem tesz említést zsidókról, mindössze annyit ír elő: „A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-i tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.” A nemzethűség elbírálását a törvény a főiskolák vezetőire bízza, akik a beiratkozásra az engedélyt kiadják. Eljárásuk során „…arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőség szerint elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. E törvényben tűnik fel először az a varázsszó, amely az elkövetkező tizenöt éves korszak legfontosabb igéjévé válik. Az ismertetett jogi könyv 470 oldalából nagyjából 320 oldalt tesz ki a törvényekhez fűzött magyarázat, s ennek mintegy 80 százaléka valamely összefüggésben a zsidóknak a magyar állampolgárokhoz viszonyított arányszámát vizsgálja, magyarázza, írja elő. Ugyanakkor ez a törvény – amint a következők is – megfeledkezik arról, hogy a zsidóság nem egyszerűen hitfelekezeti kérdés, hanem az identitás szabad vállalásán múlik (akárcsak a magyarságé). Hogy magyarnak vallhatja magát bárki akkor is, ha az izraelita hitfelekezethez tartozik, és a vallástalan, felekezet nélküli is lehet akár magyar, akár német, akár zsidó származású. Hogy egyfelől a származásnak, másfelől a nemzeti, illetve vallási hovatartozásnak az égvilágon semmi köze egymáshoz, így egyiket a másik jogi feltételéül szabni sem lehet. E magától értetődő jogi logika elfogadásához azonban előbb a jogrendszernek túl kellett esnie a most már sorjázó zsidótörvényeken és azok iszonyú következményein. A második numerus clausus törvény (1928. évi XIV. tv.) csak anynyiban változtatott az elsőn, hogy további figyelembe veendő arányszámokat ír elő a hadiárvák, harctéri szolgálaton átesettek gyermekei javára. A két numerus clausus törvényt azután „egységes szerkezetbe foglalta” a már háború felé sodródó közhatalom az első zsidótörvénnyel.
Az első zsidótörvény
Az 1938. évi XV. törvénycikk címe kísértetiesen emlékeztet mai politikai életünk egyes szereplőinek retorikájára, így szól: „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Tartalmát tekintve egyrészt felhatalmazza a m. kir. minisztériumot (azaz a kormányt) olyan intézkedések megtételére is, amelyek egyébként a parlament hatáskörébe tartoznának, e körben utasítja a kormányt a sajtókamara, színészkamara felállítására, e kamarák kötelességévé téve „a nemzeti szellem és keresztény erkölcs érvényre juttatását”, másrészt ismét az arányszám előírásaival foglalkozik, húsz százalékban határozván meg a zsidók kamarai tagságának felső határát. Előírja továbbá az ügyvédi, orvosi és mérnöki kamarák számára is ezt az arányszámot, sőt „a vállalati tisztviselői, kereskedősegédi és más értelmiségi munkakörben foglalkoztatott” zsidók arányszáma is csak e bűvös húsz százalék lehet. S mindaddig, míg kialakul ez a kívánatosnak törvény által előírt arány, az új tagfelvételeknél csupán ötszázalékos lehet a zsidók létszáma. (Figyelemre méltó, hogy noha a törvény címe a társadalmi és gazdasági élet egészét célozza meg mint jogalkotási tárgyat, a gazdasági életről mindössze egy szakasz szól, míg a színház- és filmművészetet, valamint a sajtót külön-külön is több rendelkezés érinti. E területek valamely okból mintha a törvényhozóknak különösen csípték volna a szemét. Ez a körülmény megint csak mai politikai viszonyainkra hajaz.)
A második zsidótörvény
Ki tudja ma már, a törvény-előkészítő szakemberek, avagy maguk a honatyák észlelték-e, hogy az eddigi magas színvonalú jogalkotási folyamat adós maradt annak a kérdésnek a megválaszolásával, amely nélkül az eddigi rendelkezések végrehajthatatlanok maradnának, hogy tudniillik ki a zsidó. Kétségtelen azonban, hogy mindeddig a törvények a zsidókról beszéltek, hol mint népfajról, hol mint vallási csoportról. Ezzel a változó tartalmú szóhasználattal azonban nem lehetett a nevezettek „térnyerését” hatósági eszközökkel megakadályozni. Hiszen a közhivatalnoknak is tudnia kell, milyen szabály alapján és ki ellen kell eljárnia. A második zsidótörvény, az 1939. évi IV. törvénycikk orvosolta e hiányosságot. Mindjárt első paragrafusában szabatosnak tűnő meghatározást ad: „A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.” A kivételek felsorolása után a törvény tilalmakat sorol: zsidónak minősülő személy honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által nem szerezhet magyar állampolgárságot. Zsidót nem lehet az Országgyűlés felsőházának tagjává választani, s aktív és passzív választójogot egyáltalán csak akkor gyakorolhat, ha honosságát 1867-ig visszamenőleg igazolni tudja. Zsidó ezen törvény értelmében nem léphetett az állam, törvényhatóság, közüzem szolgálatába (ma úgy mondanók: nem lehetett közalkalmazott). A zsidó törvényszéki bírók és királyi ügyészek nyugdíjazására határidőt szabott. Zsidó nem lehetett továbbá közjegyző, szabadalmi ügyvivő, bírósági vagy más hivatalos szakértő. Egyetemekre zsidót felvenni csak az összes hallgatók hat százalékának arányában lehetett. Az orvosi, ügyvédi, színművészeti és sajtókamarákban szintén hat százalékra csökkentették a lehetséges zsidó tagok korábbi húszszázalékos mértékét. Ezek az általános rendelkezések. Most jön néhány különös tilalom: zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja „vagy bármely névvel megjelölt olyan alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja,… vagy egyébként irányító befolyást gyakorol”. Azután jövedéki engedélyt zsidó nem szerezhet. Olyan egyéb jogosítványt, amelynek odaítélése a hatóság mérlegelésén alapul, zsidó nem szerezhet meg. A már kiadott gyógyszertári, trafik- és kocsmaengedélyeket a zsidóktól öt éven belül vissza kell vonni. Ipar gyakorlására mindaddig nem lehet engedélyt, igazolványt kiadni, amíg a zsidó iparosok száma 6 százalék alá nem csökken. Zsidót kötelezni lehet mezőgazdasági ingatlanának „tulajdonul, vagy kishaszonbérletek céljára” való átengedésére. Néhány egyéb szabály a törvényből: a rendelkezéseket az egyesületek és érdekképviseletek, alapítványok alkalmazottaira is alkalmazni kell. A zsidók kivándorlásának előmozdítása érdekében „felhatalmaztatik a minisztérium a vagyon kivitelével kapcsolatos vámszabályok kidolgozására, melynek során figyelemmel kell lenni a nemzeti vagyon érdekeire”. Végül a törvény büntető rendelkezéseket tartalmaz: kihágást követ el, és két hónapi elzárással büntetendő, aki a törvény szerinti adatok szolgáltatását elmulasztja, vétség miatt egy évig terjedő fogházzal pedig, aki tilalom ellenére zsidót alkalmaz (például színigazgatónak, vagy dramaturgnak), továbbá az a nem zsidó, aki a maga neve alatt zsidó részére jövedéki engedélyt szerez, aki pedig a hatóságot a törvény végrehajtása körében fondorlattal megtéveszti, bűntettet követ el, s akár három évet is kaphat. A körültekintő alapossággal kidolgozott szabályrendszer valójában az élet teljességét kívánta átfogni és onnan kirekeszteni a „külön jogrend alá helyezetteket”. Gyakorlatilag minden értelmiségi, alkalmazotti, kereskedelmi tevékenységtől eltiltotta a zsidónak minősítetteket, valójában csak a legalantasabb fizikai segédmunka lehetőségét hagyva meg. A vagyonszerzést megakadályozta, a kivándorlást nyíltan szorgalmazta, ám a meglévő vagyon kivitelét a „nemzeti vagyon” érdekére hivatkozva megakadályozta. (E cinikus rendelkezést másnak, mint állami útonállásnak nemigen lehet nevezni.)
A törvényhozás történelmi mélypontja
Végezetül a jogtörténeti érdekességű könyv táblázatokat, sőt grafikus ábrákat közöl, amelyek a zsidó leszármazás különböző eseteit vizuálisan is szemléltetik, ha például a négy nagyszülő közül egy zsidó volt, egy másik pedig mondjuk 1919. augusztus 1-je előtt tért ki, akkor hogyan minősül a leszármazott. Az egész törvényre az ördögi cinizmus és a megszállott gyűlölködés nyomra rá a bélyegét. Ezt nem lehet a német befolyással magyarázni. Akik ezt készítették, elhivatottságot éreztek művük iránt. Ez a törvény már nem olyan „délibábos” jogalkotás, mint elődei: ez hidegen szakszerű, precízen gonosz. A törvény, illetve az 1920 óta folyamatos törvényhozás társadalmi hatásait sokan, sokszor megírták már, azt, hogy e folyamat hogyan torkollott törvényszerűen a tömeggyilkosságba. Én a jelen dolgozatban csak arra akarok rámutatni, hová vezet az, ha az állam jogi eszközökkel diszkriminál, ha hatalmi eszközökkel avatkoznak be a polgárok olyan legszemélyesebb ügyeibe, mint az identitástudat. Ha kívülről akarják megmondani, ki a magyar, ki nem az, vagy nem eléggé az. Primo Levi azt mondta, Auschwitz után nem lehet verset írni. Nem volt igaza, hiszen azóta is sok remek költő alkotott nagyszerű verseket. De sokáig hittük, hogy Auschwitz után még egyszer nem fordulhat elő, hogy valakik ismét meg akarják beszélni a zsidókérdést. Ugyan mit mondanának? Azt talán: kedves zsidók, szíveskedjenek létszámarányuk szerint visszavonulni az élet egyes területeiről? Esetleg elvárják a szülőtől, ne taníttassa gyermekét, mert különben „túl fogja reprezentálni” származási csoportját? Mindezen „megbeszélési” kísérletek során persze az urak fenntartják a jogot, hogy ők határozzák meg, ki zsidó, ki nem. S ezzel visszatérnek a második zsidótörvény szellemi platformjára, amely a magyar törvényhozás mélypontja még akkor is, ha követte ezt a harmadik zsidótörvény, ami a bevagonírozás, a kényszermunka és a gázkamrák, a gettók és tömeges kivégzések közvetlen előzménye lett. De az apámtól örökölt könyv ezt a harmadik törvényt már nem tartalmazza.
Nehéz-Pozsony István (Élet és Irodalom)
