1939.04.15 Teleki miniszterelnök beszéde a Felsöházban a 2. zsidótörvény beterjesztéseh

A MÁSODIK ZSIDÓTÖRVÉNYRŐL

Az 1939. április 27-re összehívott országgyűlés felsőházának 85. ülésén, 1939. április 15-én elmondott beszéd.

Mélyen tisztelt Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) Azért voltam bátor a vitának ebben a még nem nagyon előrehaladott stádiumában szót kérni, mert - mint méltóztatnak tudni - holnapután reggel 7 órakor a külügyminiszter úrral[1] Rómába utazom, és így nem lesz módon hétfőn a vitában részt venni, és a vita vége felé szólalni fel. Ez az oka annak, amiért kértem, hogy most szólalhassak fel.

Azért kívántam az igazságügyminiszter úr[2] által képviselt törvényjavaslathoz felszólalni, hogy ezáltal is dokumentáljam a felsőház színe előtt azt a fontosságot, amelyet a törvényjavaslat itt fekvő eredeti szövege megszavazásának tulajdonítok. De elsősorban azért is kívántam felszólalni, mert mindannak ellenére, amit bemutatkozásomkor és azóta is mondottam, a magyar közönség körében - amely, nem tudom miért, nem értékeli a mondott szót a maga igazsága és egyszerűsége szerint és nem elégszik meg azzal, hogy amit az ember egyszer megmond, akkor arról tudja, hogy azt megmondta, az a véleménye és azt tartja is - még mindig sokan azt képzelik, hogy én ezt a törvényjavaslatot vagy csak mint örökséget, vagy pedig politikai opportunizmusból képviselem. Már számtalanszor aláhúztam, hogy ezt a javaslatot nem mint politikai örökséget, hanem meggyőződésből is képviselem, legalább is egészében és főbb vonásaiban, hangsúlyozva azt is, hogy ha részleteiben mást, egy saját magam által szerkesztett törvényjavaslatot hoztam volna, az ennél a törvényjavaslatnál szigorúbb lett volna. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon.) Mindezeket megmondtam elégszer; nem tudom, sokan miért nem hiszik, vagy nem akarják hinni.

Másodszor azt is megmondtam és most is meg akarom mondani, hogy a javaslatot nem opportunizmusból képviselem. Nem hiszem, hogy valaki komolyan imputálná[3] nekem azt a könnyelműséget, hogy ilyen életbevágóan fontos javaslatot politikai opportunizmusból képviselek. Én nem ismerek semmiféle törvényjavaslatnál, de különösen ilyen fontos törvényjavaslatnál semmiféle melléktekintetet, hanem csak a nemzet egyetemes érdekét. (Helyeslés.) És mert meggyőződésem, hogy a nemzet egyetemes érdeke azt kívánja, hogy ilyen törvényjavaslatot - és minthogy ez ebben a formában fekszik előttünk, ezt a törvényjavaslatot - törvényerőre emeljük, ezért hoztam ide és ezért képviselem. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Nem szoktam soha másnak sem előnyös, sem hátrányos tollaival takarózni; ha valamit képviselek, helytállók érte saját magam. Remélem, hogy az ország ezt most már egyszer talán tudomásul is veszi és megérti, hogy ha valamit kimondok, az úgy is van. (Élénk éljenzés és taps.)

Amint bevezető szavaimban már mondottam, jelen voltam a mélyen t. Felsőház bizottságának és albizottságának tárgyalásain, amelyeken különböző módosításokról volt szó és amelyeken a módosítások egy sora elfogadtatott.[4] Ezekre, illetőleg erre az egész komplexumra még rá fogok térni, mindazonáltal a törvényjavaslatnak eredeti, illetőleg az itt fekvő formában való elfogadását kérem, hangsúlyozva, hogy a magam részéről szívesen közvetítek a felsőház és a képviselőház között, avégből, hogy az említett módosítások letárgyaltassanak és esetleg el is fogadtassanak. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy - már a törvényjavaslat jelenlegi formája is bizonyos kompromisszum részemről, ezért mielőtt erre a konklúzióra, amelyet itt csak előrebocsátok, rátérnék, szeretném egypár pontra nézve nézeteimet kifejteni és itt-ott válaszolni is.

Meggyőződésem szerint - erre már nem szeretnék hosszas fejtegetésekben kitérni - ez a törvényjavaslat mintegy történelmi szükségszerűség, vagy természetes következmény és mind az európai, mind a hazai történelmi fejlődésből, az utolsó félévszázad, vagy évszázad történelmi fejlődéséből, szinte szükségszerűen következik.

Szükségszerű következmény, mintegy visszahatás arra a fejlődésre, amely a múlt század elején megindulva, a század második felében egyrészt nagy gazdasági prosperitást szült és az emberek gondolkodását leginkább ebbe az irányba terelte, másrészt Európának a világ felett való központi hatalma által egy egészen különös, ideig-óráig fennálló gazdasági felfogást, a teljes szabadkereskedelem felfogását teremtette meg, amelyet részben e gazdasági fejlődés, részben a XVIII. és XIX. század filozófiai fejlődése alapján is politikailag a liberalizmus felfogása kísért. De amint ennek a fejlődésnek, az európai hegemónia és imperializmus fejlődésének terén természetes kirobbanás volt a világháború, ugyanúgy természetes következmény szociális téren és a szociális térrel együtt járó gazdasági téren az a gondolat- és érzésvilág, amely olyan változtatásokat kíván az életben és az életet szabályozó törvényhozásban is, amilyen az előttünk fekvő törvényjavaslat.

Prónay György báró[5] azt mondotta a bizottságban és Bezerédj[6] őméltósága itt a mélyen t. Ház előtt, hogy ez a törvényjavaslat szakítás a szentistváni gondolattal. Az urak túl szűk látókörből nézik a szentistváni gondolatot, (Úgy van! Úgy van!) mert a szentistváni gondolatnak nemcsak egy eleme van. Szeretik a szentistváni gondolatként csak azt beállítani, hogy Szent István végrendeletében Szent Imre hercegre azt az intelmet hagyta, hogy jó, ha egy ország sokféle népből, sokféle nemzetiségből, soknyelvűekből tevődik össze. Nemcsak ez az eleme van azonban a szentistváni gondolatnak, mert az sokkal mélyebb, sokkal szélesebb, sokkal átfogóbb és nem is élhetett volna meg 900 esztendőt, ha csak ilyen kevésből állana. Éppen így eleme a szentistváni gondolatnak - még pedig sokkal lényegesebben - az, hogy az ország vezetése olyan kezekben legyen, amelyek az országalkotó és fenntartó gondolatot, eszmevilágot és érzéseket lényük egészével képviselik. (Úgy van! Úgy van!)

S van a szentistváni gondolatnak még egy lényege: az, hogy ugyanolyan bölcsen kell az ország mindenkori helyzetéhez és a nemzet mindenkori szükségleteihez mérni, mint amilyen bölcsen Szent István a maga korára azt megalkotta és elgondolta. Legalábbis erre kell a magunk véges erőivel törekednünk.

Nem szabad a szentistváni gondolatot jelszószerűen - hogy a helyes, jó szinonimával nem bíró német kifejezéssel éljek: schlagwortszerűen[7] - alkalmazni, különösen nem annak egyes kiszakított részeit. Azzal a veszéllyel szemben, amellyel a zsidóságnak óriási tömegei, legnagyobbrészt még csak felületesen asszimilált tömegei részéről a magyar nemzettestet és a magyar nemzet jellegét fenyegetik, a szentistváni gondolat nézetem szerint éppen az ellenkezőjét kívánja annak, amit Prónay őexcellenciája neki imputál.

Ezzel kapcsolatosan szeretnék egy más momentumra is rátérni, amely az újságokban és a felszólalásokban hasonlatok formájában folyton visszavisszatér. Ez a törvény nem nemzetiségi törvény és nem alkalmazható és nem adaptálható az országban élő német, szlovák, román, ruszin vagy más nemzetiségekre. Ezek a nemzetiségek az európai keresztény életközösség népeiből valók és évszázados, sok tekintetben azonos fejlődés részesei. Ennek a fejlődésnek az elemeit nem gondolnám most itt hosszasan részletezni, de mindannak ami - például - a reneszánsz, a humanizmus, a lovagkor gondolatvilágát alkotta, és sok mindenféle egyéb korszellemnek ők éppen olyan részesei az európai életközösségben, mint mi. Ezek nem is különböztethetők meg olyan élesen, mert sokkal kevésbé fajtiszták, sokkal kevésbé - mondjuk - szeparáltak és önállóak, sokkal kevésbé szeparáltak az európai emberiség egészétől, mint a zsidóság és ez volt az, mint a törvény indokolásában magam kihangsúlyoztam. (Éljenzés a jobboldalon.) Nem értem tehát ezt az összehasonlítást a nemzetiségi problémákkal. A kettő között - ismétlem - semmi kapcsolat és összehasonlítanivaló nincs.

A hercegprímás úr őeminenciája[8] említette a muzulmánokat. Csak azt akarom megjegyezni, hogy ezek ebben a közösségben természetesen nincsenek benne, de hiszen olyan kevesen is vannak, hogy semmiféle ok hasonló intézkedésekre velük kapcsolatban nincs. Lehet, hogy ha 600 000 muzulmánunk lenne, akkor ugyanilyen intézkedéseket látnék szükségesnek.

Ezzel kapcsolatban említem meg azt is, hogy egyesek szerint - és erre már többször reflektáltam - ez a törvény a magyar törvényalkotásba és gondolkodásba a faj és a vér idegen ideológiáját hozza be. Eltekintve attól, hogy én magam ezt az álláspontot tudományosan és társadalmilag már több mint 20 éve vallom, hirdetem és írom, tehát jóval előbb, mintsem hogy itt külső befolyások rám vagy akárkire hathattak volna, meg kell állapítanom, hogy semmi idegenszerűség nincs abban, ha faji összetartozandóságról, faji kapcsolatokról és faji csoportokról beszélünk. A természettudományoknak ma még két misztikuma van: az egyik az, hogy az élettelen és az élő közötti kapcsolatot még nem látjuk tisztán, a másik pedig az, hogy nem látjuk tisztán az anyagi élőnek és a lelkinek kapcsolódását és összeszövődését Világos azonban, hogy a kettő egymással rokonságban fejlődik: lelki tulajdonságok kiülnek az arcra, testi formák, lelki habitust tükröznek, embercsoportok biológiailag élesen különböznek és gyakran felismerhetők. Típustulajdonságok ismerhetők fel embereken és ugyanolyan embercsoportoknak gondolkodásbeli sajátosságaik is vannak. Erős beltenyésztés mellett embercsoportokban különös jellegek faji vagy fajtajellegek erősen inveterálódhatnak, dominánsakká, olyan erősekké válhatnak, hogy másokkal való összeházasodás esetén is a gyengébb féllel szemben, mint uralkodó tulajdonságok érvényesülnek. Ezeket ma mindenki tudja, aki egy kissé járatos a biológiában s egyéb természettudományokban; ezek adott tények, amelyek felett vitázni nem igen lehet. Ez az egyik dolog, amit meg akartam állapítani.

Sokszor említették és sok kifogás tárgya volt az is, hogy a törvényjavaslat keresztényeket zsidóknak minősít. A hercegprímás úr őeminenciája beszédében szintén rámutatott arra, amit magam is mondani kívántam, hogy a keresztény ellentéte, a törvényjavaslatban, de egyébként is, nem a zsidó, hanem az izraelita, hogy vannak keresztény zsidók és vannak izraelita zsidók.

Ehhez még csak azt kívánom hozzátenni, hogy egy ember lelkivilága nemcsak vallási meggyőződéséből áll, hanem ezen kívül nemzeti érzésből, mindenféle hagyományoknak lelkünkben hordozásából, velünk bármilyen alapon rokonembereknek és embercsoportoknak szeretetéből, a velük való affinitás érzéséből tevődik össze. A vallási érzés, a vallási rész lelkiségünknek csak egyik eleme. Lehet olyan ember, akinek egész lényét százszázalékosan ez tölti ki, viszont vannak olyanok, akikben nagyon csekély mértékben, vagy egyáltalában nincs meg. Ezek is, azok is inkább kivételek, inkább kevesek és a legtöbb ember lelkében ezek az elemek különböző arányban - talán ugyanannak az embernek élete folyamán is különböző időszakokban, különböző arányokban - érvényesülnek, élnek, sokszor korbeli fejlődésünk által, sokszor külső események által is szabályozva és változtatva, de élnek. Ennek következtében, ha valakit, aki kikeresztelkedett, tisztán csak azon az alapon ítélünk meg, hogy vallásilag immár keresztény, ezzel még nem merítjük ki lelkivilágának egészét és ha azt állami és nemzeti szempontjából ítéljük meg, akkor nem helyezkedhetünk csak ennek az egy kritériumnak az alapjára (Úgy van! Úgy van!), éppen ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy az évezredes összetartozás és a hagyomány érzése csak ritkán és nagyon nehezen múlik el még az egyedből is és még kevésbé az egyedek családi együtteséből vagy a generációk sorozatából.

Abban tökéletesen egyetértek a hercegprímás úr őeminenciájával - mint különben beszédének legnagyobb részével is - hogy valamelyes asszimiláció a kereszténység által mindig bekövetkezik. Természetes: a keresztség szentsége hat. De meg kell küzdenie a léleknek egyéb áramlataival is, akaraterő kell hozzá az egyed részéről is, hogy a keresztség szentsége jusson érvényre a maga küzdelmében az ellenséges áramlatokkal szemben, hogy azok felett úrrá, legyen. Ezt különben elismeri az indokolás is, amelyet nem szeretnék megismételni, mert nem szeretnék hosszadalmas lenni.

Egy másik pont, amely sokszor tétetett szóvá, a jogfosztás kérdése. Természetesen áll az, hogy igen, ez a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztás az egyedekre nézve. Ez világos. De jogfosztás az egyedekkel szemben a nemzet magasabb érdekéből. Maga a hercegprímás úr őeminenciája mondotta az előbb, hogy az állam, vagy a nemzet jogos önvédelemből mindenkinek korlátozhatja szerzett jogát. Tisztán ez áll itt is: ez a törvényjavaslat a nemzettest idegen elemekkel való túlzott áthatása ellen jogos önvédelemből korlátoz jogokat, megengedem, messzemenően sokak szempontjából, mások szempontjából viszont nem elég messzemenően.

Nézzünk azonban szemébe a dolognak. Ez-e az első törvény, akár nálunk, akár külföldön, amely meglévő jogokat korlátoz. Hiszen a háború óta eltelt korszakban, de már a háború előtti korszakban is, már az egész XX. században - azt mondhatnám; amióta az állam mindinkább átalakult nemcsak politikai testté, hanem olyan apparátussá és olyan közösséggé is, amely az egyed életének mindenféle vonatkozásába beleavatkozik - mind jobban és jobban* beleavatkoztak az egyed pályaválasztásába, a gazdasági élet rendjébe, a társadalmi élet rendjébe. Igazán nem szükséges, hogy ezt egy történelemfilozófiai fejtegetéssel exponáljam, csak emlékeztetek rá. Azóta folyton jogokat korlátozunk, kompromisszumképpen az emberek között, akik egy területen együtt élnek. És ez mind erősebb és erősebb lesz.

Kivételes idők, amilyen a mai is, kivételes intézkedéseket kívánnak és az ilyen kivételes intézkedések során rengeteg sok jogfosztás történt, hogy csak a nyugdíjasokról, a B-listásokról stb., stb. beszéljek. De már a mai kort megelőző szabadelvű korszaknak is voltak jogmegszigorításai - enyhébben így nevezhetjük - amelyeket egyes emberek, akiket a jogmegszorítás ért, magukra nézve jogfosztásnak érezhették. Azt hiszem az 1881:XLI.[9] t.c. az ingatlantulajdanossal szemben megszorítja a magántulajdonnal való szabad rendelkezés jogát. Ez is a teljesen liberális felfogással szemben, amely a múlt század 50-es és 80-as évei között uralkodott, jogmegszorítás, vagy ha úgy tetszik, jogfosztás. Vagy ha kivételes jogot adunk, mint kereskedelmi törvényeink is, az emberek egyes csoportjainak, ez jogmegszorítás, joghátrány másokkal szemben, akik jogelőnyökben nem részesülnek. Nagyon sok mindenféle variációja van ennek, de annyi jogász ül itt a mélyen t. Felsőházban, hogy azt hiszem, hogy fel vagyok mentve az alól, hogy ezt a témát bővebben fejtegessem, csak emlékeztetni akartam rá.

De a jogfosztás[10] kérdésének ez csak a kevésbé lényeges aspectusa. Erre csak rá akartam mutatni, hogy nem újdonság és inkább csak korrekciója akart lenni ezek felemlítése a székében hangoztatott állításoknak. Lényeges pont itt az, hogy milyen jogtól foszt meg ez a törvény. Olyan jogoktól, amelyeket egy gazdasági jólétben úszó korszak adott meg, amely az emberi élet és a megélt történelem nehézségeinek csak csekély hányadát is alig látta. Mint gyermek átéltem e korszakot olyan emberek társaságában - édesapám is miniszter volt,[11] sok ilyet ismertem és ilyen körben mozogtam - akik olyan funkciókat töltöttek be, mint mi ma. Hol volt az ő munkájuk attól, hogy majdnem minden reggel, amikor felkeltek, történelmet értek volna meg és hogy minden héten történelmet is kellett intézniök?! (Úgy van! Úgy van!)

Alig látta ez a korszak - és azt mondhatnám, még vezetői is alig látták - a megért korszak és történelem elméleti és gyakorlati nehézségeit. A XVIII. és XIX. század filozófiájának hatása alatt s a technikai és gazdasági fejlődésből és gazdagodásból származó gondolkodásában, törvényeket alkotott, jogszabályt, jogszokást és ezek nyomán életrendet, életmódot. Főleg városi életszokásokat statuált, amelyek könnyelműen szabadelvűek voltak. (Úgy van!) Nem rovom fel e kor vezető férfiainak a könnyelműséget, de könnyelmű volt a kor maga és ez a természetes következmény, amely belőle származott. Annak a kornak az emberi élet korlátlanságáról vallott felfogásával elaltattak olyan aggodalmakat, amelyeket Széchényi István és egy-két kortársa is éreztek már és amelyeket a múltkor az igazságügyminiszter úr is idézett.

A liberális törvényalkotásnak következményeit ugyan némelyek már hamarább is meglátták, de egészen természetes, hogy egy-két generáció kellett ahhoz, hogy a nemzet egészében megérezze ennek a következményeit. Majdnem nyilvánvaló természetesség az, hogy a XX. század első negyedében kell, hogy jelentkezzék e törvényalkotásokkal, e jogfejlődéssel szemben annak megérzése a nemzetben, hogy itt hiba történt, amelyet reparálni kell.

Arról is volt szó, hogy ez a törvényjavaslat nem felel meg alkotmányunknak, és új momentumot visz abba bele. Az alkotmány nem egy rideg stabil valami. Bemutatkozó beszédeimben az országgyűlés mindkét házában elmondotntam azt, hogy a magyar alkotmány azoknak a törvényeknek foglalata, amelyek a nemzet vérébe és gondolkodásába mentek át. Akkor mind a két Házban megtapsolták ezt a kijelentésemet a mélyen t. Házak tagjai. Ne méltóztassék ezzel kapcsolatban elfelejteni azt, ami logikusan következik belőle: két dolgot. Az egyik, hogy néha a meghozott törvény válik hosszabb-rövidebb idő multán a nemzet közfelfogásává, közérzésévé és ezzel az alkotmány részévé. Máskor - és ugyanolyan természetesen - évtizedek alatt kialakult közfelfogásokat, közszükségleteket visszatükröző érzések, mint méreg anyagok elleni védekezésből keletkező antitoxinok, a nemzet testében kiérlelődésükben gyökeres változásokat és következményképpen ezeket szabályozó törvényalkotásokat is kívánnak meg. A másik, amit mondani szeretnék ezzel kapcsolatban az, hogy amint az alkotmányról mondottak szerint az alkotmány azon törvények foglalata, amelyek a nemzet vérébe mentek át, ugyanúgy, nézetem szerint a nemzet azon emberek foglalata, akik egész lényükkel beleolvadnak ennek a hazának sokszínű, de összefoglaló érzéseivel a magyar nemzet testébe. Hogy ezt a zsidóság tömegeiről nem lehet elmondani, ezt már a törvény indokolásában elmondottam.

A közgazdasági hatásokat is sokszor említették, a sajtó nagyon szélesen pertraktálta[12] azokat. Tisztában vagyok azzal, hogy közgazdaságilag nehéz helyzetet fog ez a javaslat teremteni. Ezt a bizottságban is így mondottam s a sajtó egyes része rögtön ki is használta. Holott nem azért mondottam, hogy ezt egyoldalúan kihasználják, hanem azért, mert minden józan eszű ember látja és tudja és ebben semmi szenzáció nincsen. De ugyanakkor megmondottam azt is, hogy ezzel a nemzet meg akar birkózni és meg is kell birkóznia. (Úgy van! Úgy van!) Ez szólott azoknak is, akik meg akarnak vele birkózni - és ha akarnak, akkor tudniok is kell - és szólott azoknak is, akik nem akarnak vele megbirkózni, hogy igenis meg fogunk birkózni, tehát szólott jobbra is, balra is, mint igazság, nem pedig mint szenzáció.

A történelmi sors, sajnos, úgy hozta magával, hogy gazdasági, szociális és nemzeti problémáink megoldása egy időre esik. Nem véletlen ez, nem is olyan különös, mert a fejlődésben az emberiség fejlődésében ezek csak látszólag külön vonalak, és csak könyvekben lehet azokat egymástól külön tartani. Az életben ezek együtt fejlődnek, egyik a másikból és összefonódva fejlődnek tovább. Egészen természetszerű tehát, hogy a megoldás is egymáshoz közei fekszik, sokszor egyidőben, sokszor olyanok, hogy alig is lehet azokat külön-külön és sorban elővenni. Akármilyen praktikus volna a kormányzat szempontjából is nekünk, akik ilyen helyeken ülünk, mint mi, sokkal könnyebb lenne, de sajnos, az élet nem kérdi, hogy milyen skatulyába szeretnők az egyes kérdéseket berakni.

Ez a törvényjavaslat elsősorban társadalmi problémát igyekszik megoldani, s szükségszerűleg meg kell oldani vele a gazdasági problémát is, elsősorban azonban a társadalmi problémát, azt a szellemet akarja megváltoztatni, amely mindjobban elharapódzott a nemzeten.

A hercegprímás úr őeminenciája említette beszédében azt, hogy a recepciós törvény óta a zsidó szellem "művészet' ürügye alatt sok mindent diszkreditált, ami a keresztény magyarság előtt szent volt és iparkodott lerombolni a keresztény erkölcsöket. Ez nem más, mint amit én magam is mindig hangsúlyoztam, vallottam, és amit a törvényjavaslatnak és annak indokolásánál, hogy ezt a törvényjavaslatot törvényerőre kell emelnünk, mindenkor hangsúlyoztam.

Láttam - elvégre eléggé a közéletben élek, és elég sokféle ember között fordulok és fordultam meg ebben az országban, hogy következtetéseket vonhassak le, hogy lássak és ebből értsek - mondom, láttam és látom azokban a körökben is, amelyekhez tartozom, amelyekben mozgok és azokban is, amelyeket távolabbról szemlélek, hogy a zsidóság oly mértékben alakítja át a magyarság testét, jellegét és gondolkozás módját, hogy ez a legnagyobb veszélyt rejti magában. (Úgy van! Úgy van! élénk taps.) Nem is annyira az üzleti életet értem ez alatt, hanem inkább a társadalmi és szociális életet, mert az iskolának, a családnak, az összeházasodáson keresztül a családok gondolkozásának átváltoztatását, az elitnek elzsidósodását, a keresztény elitnek a vérségileg tökéletesen és teljesen keresztény elitnek is gondolkodásában való megváltoztatását látom. (Úgy van! Úgy van!)

Most, mialatt ez a törvényjavaslat tárgyalás és megbeszélés alatt állott, számtalanszor kerestek fel urak, akiknek mindegyike egy-egy kategória kivételezését kérte egy-egy előtte ismeretes, nyilván hozzá, valamilyen formában közelebb álló eset kapcsán. Ezt kénytelen vagyok megmondani ezért - bár nomina sunt odiosa[13] - mert ez olyan szimptóma, mely engem megerősített abban, hogy hová jutottunk. (Úgy van! Úgy van! Élénk taps a jobboldalon és középen.) Azok az urak tehát, akik ilyen okokból jártak nálam, csak ellenkező meggyőződésemben erősítettek meg. (Helyeslés.) Ezzel szemben azt is mondhatom, hogy a magyar keresztény társadalomnak, amelynek sok rétegével van módom érintkezni túlnyomó többsége - itt nem a részletekről van szó, nem is tulajdonítok ezeknek olyan nagyon nagy fontosságot - ennek a törvényjavaslatnak, vagy ehhez a törvényjavaslathoz hasonlónak törvényerőre emelését a leghatározottabban várja és kívánja, (Úgy van! Úgy van! Felkiáltások jobbfelől: Közvélemény!) éspedig joggal várja és történelmi leiekből kívánja. (Úgy van! Úgy van!)

Ha már a részleteket említettem, meg kell mondanom azt, hogy nézetem szerint - amint én a tárgyalásokat akár a parlamentben, akár a sajtóban, akár a társadalomban figyelemmel kísértem - a törvényjavaslat megítélése a hosszú társadalmi és parlamenti megvitatásban a részletekbe fulladt és azok, akik a törvényjavaslatról beszéltek, vagy írtak, minduntalan szem elől tévesztették a törvényjavaslat egészének az intencióját, egészének a lényegét. Pedig ez a fontos! Ennek oka bizonyos mértékig az a maradi liberális felfogás, amely még mindig köztünk él, amelyet napilapjaink többsége még mindig hordoz és hirdet, amely az egyén jelentőségét és jogát, sőt elsőbbségig menő jogát az összességgel, illetve a nagyobb egységgel, a nemzet testével szemben hangsúlyozza. Egy előadásomban, amely könyv alakban is megjelent, és amelyre csak a figyelmet hívom fel - nem akarok belőle itt hosszasan felolvasni Európáról és Magyarországról szóló könyvem 194. oldalán[14] jellemzését adtam ennek az egész kornak, amely gondolkodásában ide vezetett.

A tömegérdekek szellemi periódusa ez, de olyanformán, hogy az embereket, a tömegeket nem természetes fejlődésükben, hanem egyedi összetételükben látta. Egyedeket számolt össze, statisztikailag látta a világon, amint hogy statisztikailag láttunk kérdéseket, amelyek nemcsak statisztikaiak, és ha nem úgy látták volna, fejlődésünkben egészen máshol állanánk egész Európában, többek között a nemzetiségi kérdésben is. Ha nem vallatták volna be mindenkivel azt, hogy ő kicsoda, akkor a nemzetiségi probléma sem ott lenne

Európában, ahol ma van, akkor az államok közötti ellentétek sem lennének olyanok, mint amilyenek ma.

És mi nem is csinálhatunk más statisztikát, mint részben népesedési statisztikát, másrészt pedig külkereskedelmi statisztikát, amellyel azonban csak gazdasági vonalban és csak ebben az egy vonalban, a külkereskedelmi vonalban láttuk a világ képét. A politikai akarat kritériuma ekkor az általános egyenlő választói jog és vele a számszerű megkülönböztetés nélküli tömeg volt. Pénz és az előfizetők száma tartja fenn a sajtót, amelynek egy nagy része ennek következtében alacsony szintre kénytelen lesüllyedni. És az üzlet kritériuma a siker, amiből aztán egy ennek megfelelő erkölcs is fejlődik ki. A század közepén észrevesszük, hogy a tömegeken szociális munkával lehet és kell segíteni, de ez a szociális segítés is, különösen eleinte és sok helyen még ma is egyszerűen és kizárólag anyagi.

Ez a gondolatvilág az, amelyik még mindig visszatükröződik, és amely folyton azt hangoztatja, hogy egyénekkel történnek egyéni sérelmek. Igen, de nekünk a nemzet egyetemes nagy célját kell látnunk. Én is csak azt mondhatom, amit a hercegprímás úr őeminenciája mondott, amikor azt kérte, hogy ne ítéljék el az egyházat, hanem ítéljék el a liberalizmust és annak túlkapásait, hogy az egyeddel szemben való igazság, méltányosság, könyörületesség szempontjából ez a törvényjavaslat és minden törvényjavaslat, amely ugyanezt a célt szolgálná, a legkeményebb úgy, mint a legenyhébb is nyilvánvalóan támadható az egyes esetében. Ezeknek a támadásoknak azonban hamis a bázisa és ez a hamis bázis az, amit a törvényjavaslatban rejlő gondolat és intézkedések kritikusai legfőképp elfelejtenek. A részletek megvitatásakor elfelejtik azt; mindenki éppúgy tapasztalhatta, mint jómagam, aki a vitákat figyelemmel kísérte, hogy a részletes vitában kiesik az egész kérdés lényegének a fonala a kritikusok kezéből, és az egyes emberek iránti méltányosságból beszélnek, amikor éppen ezt kell a nemzet érdekének alárendelni. Egyforma igazsággal csak végleges megoldások lehetségesek: vagy a teljesen liberális álláspont, amely nem csinál semmit, vagy a legradikálisabb megoldás. Mindenki beláthatja, hogy az elsőt nem lehet követnünk - viszont -, mint méltóztatnak látni - még a legradikálisabb felfogású törvényhozók sem kívánták a legradikálisabb megoldást. Ennek következménye egy kompromisszum, amely kategóriákat állíthat fel, de nincs a világnak az a kategorizálása, amely ne zárna ki ugyanabból a kategóriából olyanokat, akik nem érdemlik meg a kizárást, de ugyanakkor ne engedne be a kategóriákba olyanokat, akik nem érdemlik meg a bejutást. Akármennyire fogunk tehát a részletekbe mélyedni, akárhogyan fognak igyekezni a törvényhozók azon, hogy itt vagy ott ezeknek a különböző kategóriáknak a szempontjából reparáljanak, mindig képesek leszünk, magam is képes leszek, hogy bárkivel szemben, bármilyen változtatással szemben felhozzak példákat az életből, felhozzak olyan eseteket, amelyekkel szemben az intézkedés túl szigorúnak látszik, de ugyanakkor felhozzak példákat, amelyek megvilágítják azt, hogy az intézkedés túl enyhe. Hiszen vannak édes testvérek is, akik a maguk külső és belső jellemvonásai folytán tökéletesen különböző megítélés alá esnek, az ilyeneket pedig szétkategorizálni nem lehet.

Megmondottam már bemutatkozó beszédemben, hogy ez a probléma magyar probléma, amely megoldásra vár azért, mert itt egy zárkózottságában való hosszú élete folytán erősen különböző és minden más fajnál, vagy nemzetiségnél asszimilálhatatlanabb, mert sokkal élesebb lelki és testi jelleggel bíró embercsoportról van szó. Megmondottam, hogy nem üldözésről, hanem védekezésről van szó; megmondottam, hogy én voltam az, aki az összeházasodás kérdésének és a tulajdonságok átöröklésének vonalán az előző kabinet tagjai közül a legradikálisabb voltam, de mégsem érzem, hogy ebben bármiféle üldözés, vagy bármely megalázni akaró érzés rejlett volna. Ellenkezőleg majdnem az az érzésem, hogy a sok kivétellel, a kivételeknek jutalomképpen való beállításával jobban diffamálóvá tettük volna ezt a törvényjavaslatot, mint amilyen egyszerű, radikális formájában lett volna. (Úgy van! Úgy van! Taps.)

Ezek után azt hiszem, nem fognak már a mélyen t. Felsőház tagjai csodálkozni, ha egyesek talán beszédem elején még csodálkoztak is azon, hogy a magam részéről miért kérem mindenképpen a törvényjavaslatnak eredeti szövegében való elfogadását. (Élénk éljenzés és taps.) Nem kívántam sem a képviselőházat, sem a Felsőházat alkotmányos kötelességének teljesítésében gátolni. Ezért tartózkodtam attól, hogy a vitát a képviselőházban korlátozni, vagy mértéken felül siettess em. Ezért bocsátkoztam tárgyalásokba a Felsőház mélyen t. tagjaival, módosítások felett, amelyeknek helyénvalóságát már eleve nem ismertem el.[15] Hangsúlyozom, hogy a bizottság által kiküldött albizottság módosításai távolról sem a kormány módosításai és nem is a kormány közbejöttével jöttek létre úgy, hogy mi ezeket örömmel láttuk, vagy helyeseltük volna. Mindazonáltal a kormány, amennyiben a felsőház az albizottság módosításait elfogadná, hajlandó ezek tekintetében a képviselőház és a felsőház között közvetíteni. Csak abban tettünk különbséget, hogy megmondottuk, hogy egyes módosításokban a közvetítésre hajlandók vagyunk, de több módosításra ezt a közvetítést sem ajánlhatjuk fel. Illetőleg nem is használhatnám ezt az "ajánlhatjuk fel' kifejezést, mert igazán nem volt semmi ajánlási szándékom, vagy kívánságom. Több módosításra nem vállalhatjuk ezt a közvetítést és ez a maximum, a maximális kompromisszum, amit tehetünk.

Azt is nem egyszer megmondottam, hogy ez a törvényjavaslat és ennek törvényerőre emelése, ez az egész procedúra fájdalmas operáció. Érzem, tudom, hogy fájdalmas egyes, velünk az élet különböző terén együttműködő emberekkel szemben, de a nemzet magasabb létérdeke, a nemzet karakterének megóvása, különösen azokban a rétegeiben, amelyeket a nemzet mint vezető rétegeket magából kitermel, imminensen szükségessé teszi ebben a tizenkettedik órában, (Úgy van! Úgy van!) egy ilyen törvényjavaslat megszavazását. Ismétlem, megmondtam azt, hogy nem gyűlöletből és hasonló érzésekből származik ez a törvényjavaslat és Magyarországon ilyen törvényjavaslatot nem kísérnek és nem is fognak soha törvényes formákon túlmenő jelenségek kísérni.

Mindazok alapján, amiket elmondottam - és teljes tudatában annak, hogy a felsőház tagjainak egy igen nagy része a törvényjavaslatot módosítani szeretné; tudatában annak is, hogy sokan bensőjükben távolról sem elégszenek meg azokkal a módosításokkal, amelyeket a javaslat tartalmaz -, éppen azért hangsúlyozva azt, hogy a magam részéről szívesen közvetítek ezek tekintetében - de ismétlem, hogy mindazokból, amiket elmondottam, világosan következik, hogy többet nem tehetek, mert megmondottam, hogy egyéni felfogásommal és meggyőződésemmel ellenkezik. Ennek következtében én mégis azt kérem a mélyen t. Felsőháztól, hogy átgondolva azokat, amiket kifejtettem s átgondolva annak szükségességét, hogy itt egy határozott és tétovázás nélküli lépést tegyünk, méltóztassék a törvényjavaslatot még egyszer komolyan átgondolva eredeti szövegében elfogadni. (Hosszan tartó élénk helyeslés, éljenzés és taps.)

Az 1935. április 27-re összehívott országgyűlés felsőházának 85. ülésén, 1939. április 15-én elmondott beszéd, In Papp Antal (szerk): Gróf Teleki Pál országgyűlési beszédei. II. k. Budapest, é. n. [1942], Stúdium. 119-130. p.

[1] Csáky István, Imrédy Béla és Teleki Pál kormányának külügyminisztere 1938 novembere és 1941 januárja között.

[2] Tasnádi Nagy András, Imrédy Béla és Teleki Pál kormányának igazságügy-minisztere 1938 novembere és 1939 novembere között.

[3] tulajdonítaná

[4] A második zsidótörvény tervezetéhez javasolt felsőházi módosításokról 1. Püski Levente: A magyar felsőház története 1927-1945. Budapest, 2000, Napvilág, 113-120. p.

[5] Báró Prónay György: földbirtokos, felsőházi tag

[6] Bezerédj István, főispán, földbirtokos, felsőházi tag

[7] schlagwort: címszó, jelszó

[8] Serédi Jusztinián, egyházjogász, bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, felsőházi tag

[9] 1881. évi XLI. törvénycikk a kisajátításról

[10] Az 1895. évi XLII. törvénycikk nyilvánította bevetté az izraelita hitet

[11] Gróf Teleki Géza Tisza Kálmán kormányának belügyminisztere volt 1889-1890-ben

[12] tárgyalta

[13] a nevek gyűlöletesek: Homines notos sumere odiosum est: Tekintélyes embereket megnevezni kényes dolog. (Cicero)

[14] Teleki Pál: Gondolatok az utolsó évszázadnak, mint korszaknak jellemzéséhez. In uő: Európáról és Magyarországről. Budapest, 1934. Atheneum.

[15] A törvényjavaslattal kapcsolatos felsőházi módosításokról l. Az 1938. évi április hó 27-ére összehívott Országgyűlés képviselőházának irományai XIII. k. Budapest, 1939, Athenaeum, 756. sz., 106-110. p