A KÖNNY

Mikor a szemünket könnyek borítják,

Torkunkat vaskezek összeszorítják,

Szánk széle kínosan megremeg,

Azt mondjuk: sírunk, mi emberek.

S az arcunkon gyöngycseppek futnak,

Én nem tudom, hogy hová jutnak,

De mind ég, fojtogat és fáj,

S a lelkünkön barázdát váj.

E könnyek, melyek fel-feltörnek,

Úgy kínoznak és elgyötörnek,

A mosolyunkat megtapossák,

De lelkünket tisztára mossák.

Budapest, 1936. november