Forrás: Demokrata

Gazdag István

A rasszizmussal szembeni krónikus idioszinkrázia a fehérek sajátos idiotizmusa. Ez egy beléjük nevelt és önmagukra kényszerített (túl)érzékenység. Az etnomazochista/antirasszista lobbi fáradhatatlan ténykedése következtében hovatovább metafizikaivá szublimálódó “eredendő fehér bűn” (rasszizmus) fizikailag, vagyis a mindennapok gyakorlatában manifesztálódó pandanja, s mint ilyen, gyakran súlyos egyéni pszichés devianciák, esetenként pedig kollektív pszichodrámák kiváltója. Annak görcsös és kényszeres bizonygatása, hogy minden körülmények között tartják magukat az antirasszista normatívához – ma már a legtöbb nyugati fehér ország lakosságát jellemző általános kor- és kórtünet. Jobbára mediatikus úton terjed, úgy is mondhatnánk: par excellence “fertőző góca” a tömegtájékoztatás.

Tavaly júliusban az egész francia közvéleményt megrendítette és a teljes politikai osztályt mozgósította egy bizonyos Marie-Léonie Leblanc (Leblanc, vagyis Fehér – nomen est omen!) ügye, akit elmondása szerint antiszemita agresszió ért a párizsi metróban. A 23 éves kisgyermekes nőt állítólag nácik támadták meg, “szemét zsidónak” titulálták és fekete filctollal horogkeresztet rajzoltak a hasára. Jellemző módon az ilyesféle ügyekre “trenírozott” sajtónak még az sem volt gyanús, hogy az illető öt év alatt öt hasonló eset miatt tett feljelentést. Legutóbb 2003 januárjában, amikor azt állította, hogy “négy vagy öt afrikai fekete” szexuálisan molesztálta. Akkor persze a firkászoknak nem volt hír a hír, és kilenc hónapos (!) nyomozás után bizonyíték hiányában az illetékes ügyészség is ejtette az ügyet. A hölgyemény ezután taktikát váltott. Időközben ugyanis leesett nála a tantusz. Négerek megerőszakolnak egy francia nőt? Mindennapos eset: a közvélemény meg se rezdül rá, a média meg még annyira sem. Neonácik megtámadnak egy zsidó nőt? Ez aztán a “scoop”: az általános mozgósítás és a rendkívüli állapot mindenképpen garantált. És lőn… A nyomozás persze gyorsan kiderítette a fabuláció tényét, de a “baj” már megtörtént. Sokadjára és ismételten kilógott a szamárláb. A legszebb az egészben, hogy a mitomán menyecske tulajdonképpen következetes maradt önmagához: ezúttal is színes bőrűeket vádolt meg, mint legutóbb, csupán a fekete horogkereszttel némileg kiszínezte az alapesetet. És bevált. Ágy nemcsak a “néger náci” kategória megteremtése fűződik a nevéhez, de a fantáziálását szintén készpénznek vevő, tekintélyes Le Monde című napilapot is bocsánatkérésre kényszerítette “a tévesen megbélyegzett, arab-afrikai bevándorló származék, külvárosi fiatalokkal” szemben. Azt viszont lefogadhatjuk, hogy ha Leblanc kisasszony speciel fehér nácikra kente volna megtámadtatását, az utólagos meakulpára bizonyosan nem került volna sor. “Eredendően bűnösök” lévén, az ő esetükben a tévedés kizárt.

Ahogy a német Bild-Zeitungnak is nagyon nehezére esett a bocsánatkérés, amikor öt évvel ezelőtt egy egész várost vádolt meg egy állítólagos rasszista bűntett elkövetésével és eltussolásával. A nagy port felvert seibnitzi eset kapcsán egy héten keresztül egész Németország abban a hiszemben volt, hogy egy külföldi származású gyereket világos nappal, több száz tanú szeme láttára, neonácik öltek meg ebben a cseh határmenti kisvárosban. A bomba 2000. november 22-én robbant, amikor Uta Schneider 21 éves gyógyszerészhallgatót és két barátját letartóztatták azzal a váddal, hogy öt hónappal korábban, a városi uszodában, 250 fürdőző jelenlétében vízbe fojtották Joseph Abdullát, az iraki Saad Abdulla és a német Renate Kantelberg gyógyszerész házaspár tizenéves fiát. A Bild-Zeitung szerint a bűncselekményhez, hogy teljes legyen a kép, egy szkinhedbanda falazott. A várost elözönlötték az újságírók. Minden tekintet “Seibnitz egyetlen igaz embere, a bátor asszony és csodálatos anya” felé irányult, aki feltárta az igazságot a javíthatatlan és az elmondhatatlanul aljas bűncselekmények elkövetésére ismét és örökké képes Németországban. A “bűnös” város, miként a pokol tornáca, magához vonzza Volker Schlöndorff filmrendezőt is, aki meg akarja filmesíteni a sztorit. A “meggyilkolt” gyerek emlékére gyászmisét tartanak. A szülőket tévéfelvételre Berlinbe invitálja az ismert showman, Michel Friedman, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának alelnöke, aki akkoriban az ügyeletes Cassandra szerepét játszotta a közélet színpadán. (Friedman, aki prímszerepet játszott az FDP alelnöke, az antiszemitizmussal vádolt Jürgen Möllemann elleni halálos kimenetelű boszorkányüldözésben, kábítószerezés és egy prostituáltak futtatására szakosodott ukrajnai zsidó bűnbanda szolgálatainak igénybe vétele miatt időközben diszkreditálódott.) A történetből nemzeti dráma kerekedik, és az egész ország a város internetes fórumára csatlakozik, hogy egy hét alatt több mint tízezer üzenetet öntsön ki magából. Rövidesen a keleti és a nyugati német állampolgárok, az ossik és a wessik közötti kölcsönös sértegetésbe torkollik a vita. Azok, akik a város védelmére kelnek, pocskondiázásnak teszik ki magukat, köztük Konrad Creutz lelkipásztor is. “Vannak ugyan jobboldali szélsőségesek a környéken, de ők képtelenek lennének egy ilyen bűntettre”, állítja, mire egyházi felettesei azonnal felfüggesztik állásából. Kantelberg-Abdulla aszszonyt fogadja Schröder kancellár, ezáltal fejezve ki szolidaritását a szélsőjobb áldozataival. Közben azonban az ügyészség sem tétlenkedik, és kideríti, hogy az egész ügy puszta rágalom, piszkos üzleti versengés folyománya, amelyet a nyugatról betelepült gyógyszerész házaspár folytatott helyi konkurensével, a gyilkossággal megvádolt lány apjával. Valójában az anya sugalmazta a terhelő tanúvallomásokat, esetenként ötvenmárkás prémiummal honorálva azokat, és a halottszemle jegyzőkönyvéből, amelynek az átadását korábban megtagadta, az is világossá vált, hogy gyermeke szívproblémákkal küszködött. A történetből médiabotrány lett, az egyik bajorországi kolostorba menekült Abdulla família pedig vádlóból vádlottá válik. Ami a sajtót illeti, számára az ügy visszafelé sült el. A Taggesspiegel kifejezésével élve a “náci” bűn a “médiumok Waterloojává” vált. A Bild, amelyet a szászországi igazságügy-miniszter azzal vádolt meg, hogy “szabályszerűen kivégzett egy egész várost”, némi megbánással körített mentegetőzésbe kezdett, holott laptársaival együtt éppen ő tartja fenn azt a paranoiás légkört, amelynek következtében a közvélemény mindenhol nácikat vizionál Németországban.

Nem mintha máshol más lenne a helyzet. Ez év márciusában a magyar lapok is beszámoltak arról a bravúros fogásról, amely a chilei rendőrség presztízsét öregbíti. Hosszas üldözést követően elfogták ugyanis az “ország legkeresettebb” bűnözőjének kikiáltott Paul Schafert. A nyolcvanhárom éves aggastyán ellen, aki üldözői elől tolókocsival próbált kereket oldani, az a vád, hogy chilei gyerekeket rontott meg és kiszolgálta Pinochet titkosrendőrségét. Az esetről beszámoló Magyar Nemzet sommásan “pedofil nácinak” titulálta Schafert (nyilván szerinte a pedofília is egyfajta náci specialitás), a Népszabadság azonban helyre tette a dolgot. Berlinből küldött tudósításában Inotai Edit elárulja, hogy “a hajdani betegápolót, majd egyházi szociális gondozót először a negyvenes években bocsátották el kiskorúak megrontása miatt, de néhány évvel később a Rajna mentén őskeresztény

Comments are closed.