Forrás: Demokrata

A Mortimer-ügy ürügyén hazai etnomazochistáink lényegében csak „honosították” az ilyesféle ön- és közhiszterizáló mozgósításokra Nyugaton már jó ideje kifejlesztett és begyakorolt technikákat. Nem először tették, és nyilván nem is utoljára, noha minden igyekezetük dacára korábban sem termett sok babér a számukra, ahogyan most sem. Éberségük azonban lankadatlan. Előbb-utóbb majd csak összejön valami, elvégre ismétlés a tudás anyja.

Legutóbbi „bepróbálkozásukra” ez év februárjában került sor, amikor is egy rossz helyen és rossz időben fényképezgető indiai turistát ruháztak meg ismeretlenek a Hősök terén. A gyanú árnyéka, ahogy ilyenkor lenni szokott, természetesen és automatikusan újfent a szélsőjobbra vetődött, adott esetben a Vér és Becsület nevű „hungarista csoportra”, amely a támadás napján, de annál jóval korábbi időpontban, ugyanott tartotta megmozdulását. Meg sem várva a rendőrségi vizsgálat eredményét, Böröcz József és Melegh Attila szociológusok azon melegében apokaliptikus hangvételű nyílt levelet szerkesztettek a belügyminiszter címére, amelyet több tucat (str)éber(kedő) is aláírt, köztük Krausz Tamás, a bolsevista népirtások módszeres relativizálásáról elhíresült történész. A Népszabadság által (2005. február 17.) teljes terjedelmében leközölt állásfoglalásukban többek között az áll, hogy Magyarországon „fasiszta suhancok a nyílt utcán zavartalanul bántalmazhatják hazánk külföldi vendégeit”, éppen ezért „a társadalmi és politikai életet átható rasszizmus a legmélyebb aggodalommal tölt el bennünket”. A levél- és aláírók szerint „országunk a rasszista elvek alapján megbélyegzett, hazai és külföldi embertársaink – a világ lakosságának nagy többsége – számára kibírhatatlanná, így emberi tartózkodásra alkalmatlanná válik.”

Értelemzavaró fésületlensége ellenére ez utóbbi mondatból annyi mindenesetre kihámozható, hogy eszerint a világ lakosságának a nagy többsége azért nem óhajt Magyarországra települni, mert az számukra kibírhatatlan, és így emberi tartózkodásra alkalmatlan. Mi, akik még úgy-ahogy elviseljük ezt a helyet, vagy azért, mert nem vagyunk eléggé „emberek”, vagy mert nagyobb tűrőképességgel rendelkezünk, mint a világ lakosságának a nagy többsége, igazán le vagyunk sújtva arra a gondolatra, hogy nem fogadhatjuk be kis hazánkba a világ lakosságának a nagy többségét, noha tudjuk, hogy etnomazochista honfitársainknak ez a leghőbb vágyuk. Más kérdés, hogy eléggé el nem ítélhető és csöppet sem up-to-date módon egyébként is úgy véljük, hogy ha az otthon minden jövevény számára megnyílik, akkor az nem otthon többé, hanem fogadó. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a harmadik világ országaiban sohasem szoktak fehér bőrű (és konkrétan Indiában magyar) turistákat megverni. Arrafelé ez abszolút elképzelhetetlen. A megverés mint olyan fehér/magyar specialitás. Egyfajta genetikai hiba, amitől a színes bőrűek eleve mentesek. Ha tehát bárhol a világon megverés merül fel, abba ők csak vétlen áldozatokként keveredhetnek bele. Meg is értjük, hogy nem vágyakoznak közénk, ide, a verekedő Európába. Ezek után nem tehetünk mást, mint mélységes szomorúsággal tudomásul vesszük, hogy a világ lakosságának a nagy többsége nem fog Magyarországra települni.

Epilógusként még csak annyit, hogy a nyílt levél közzétételét követő napon a rendőrség azonosította az indiai turista támadóit, mit ad Isten, két szerbiai turista személyében. A magyarellenes hangulatkeltés elkövetői azonban tévedésük és prekoncepciójuk tudatában sem tartották fontosnak, hogy megkövessék a „fasiszta suhancokat”, a Vér és Becsület kulturális egyesületet és az egész magyar társadalmat. Ágy aztán a külföldi turisták magyarországi nézeteltérésének Magyarország itta meg a levét. Pszichésen kollektíve.

Alig két héttel azelőtt a Roma Sajtóközpont szolgálati közleménye borzolta fel a kedélyeket, arról tudósítva, hogy az egyik piliscsabai általános iskolába berontott egy magyar fiatal, és kezében rasszista szövegű papírlapot lobogtatva minden ok nélkül bántalmazott négy roma kisdiákot. Mielőtt azonban az ügy kiforrta volna magát és kellőképpen lázba hozta volna a közvéleményt, a rendőrségi vizsgálat kiderítette, hogy a roma rémhírből egy szó sem igaz. Pont az ellenkezője történt annak, mint amit az – e tekintetben legalábbis – alaposan „kiokosított” iskolások előadtak, vagyis: ők voltak azok, aki szidalmazni kezdték a magyar fiatalt és ők támadtak rá, amikor be akarta őket panaszolni a tanáraiknál. Egyébként pedig nyoma sem volt a corpus delictinek (a rasszista szövegű papírlapnak), amely úgymond az önérzetükben sértette meg őket.

Jellemző, hogy ennek ellenére az indiai turista sztoriját és az ominózus nyílt levelet tartalmazó anyagában a Népszabadság – a tényektől ezúttal sem zavartatva magát – továbbra is rasszista indíttatású esetként említi a piliscsabai verekedést, és ha úgy vesszük, joggal. Csak épp nem a magyar fiatal volt a rasszista.

Az antirasszizmus újabban már a humort sem kíméli. Ha minden így megy tovább, akkor az egyes hiperérzékeny kisebbségek kontójára történő poénkodás rövidesen törvényileg is betiltatik. Jelenleg az etnohumor még csak a politikai korrektség nevében van száműzve a médiumokból. Emlékezetes az Irigy Hónaljmirigy Bazi nagy roma lagzija körül csapott patália. Az opusz azóta underground (kalóz)másolatok formájában terjed a rasszista műkedvelők körében, ahogy a szamizdatok terjedtek a megboldogult pártállami időkben. (Minden elmúlik, csak a cenzúra örök.) Roma valóságshowdere után Fábry Sándor is megkapta a magáét: a Roma Polgárjogi Alapítvány vitafórumán hívták tetemre. Az eseményről a Népszabadságban beszámoló Czene Gábor szerint „a valóságelemeket tódításokkal és szimpla hazugságokkal vegyítő romakavalkád csak arra volt alkalmas, hogy Fábry hathatós közreműködésével ellenszenvessé tegye a romákat.” Ja, hogy ezért ellenszenvesek? Ki gondolta volna!? A roma showder „agyagba döngölésén” (Czene dixit) a mindig visszafogottan fogalmazó György Péter önmagához híven „aljas provokációnak”, majd ugyanazzal a vitális elánnal (_ la Bergson) „rasszistának” minősítette a műsort, amely szerinte még az Irigy Hónaljmirigy cigányparódiáját is alulmúlta. Az egyebek mellett aljasnak, rasszistának, becstelennek stb. titulált Fábry kikérte magának, kijelentve, hogy ma Magyarországon négy-öt ember dönti el, hogy ki a rasszista, és név szerint is megemlékezett György Péterről, Vásárhelyi Máriáról, valamint az Élet és az Irodalom nevében inkvizítorkodó Kovács Zoltánról.

Vigyázni kell tehát a viccekkel is, mert egyeseknek a jelek szerint egyáltalán nincs humorérzékük. Természetesen a németeknek sincs, de őket nem kell kímélni. Róluk a Népszabadság korábbi berlini rezidense, a patologikusan németgyűlölő – tehát posztjára nyilván legalkalmasabb – Léderer Pál tette közhírré, hogy „körülbelül annyi humorérzékük van, mint az ugróegérnek, többnyire lerészegedve röhögnek és akkor is inkább csak kárörömből. Például akkor, ha valaki a szemük láttára hanyatt vágódik a járdán és kitöri a nyakát, vagy ha a fejére esik egy cserép és szörnyethal.” A felelősség szerinte emiatt is Hitlert terheli, aki úgymond „a német humort is örökre elégette a haláltáborok krematóriumaiban”. Saját fejlett humorérzékének az érzékeltetésére Léderer még azt is elárulta, hogy egy német ismerősét őszintén meglepte, amikor elmagyarázta neki, hogy „Ilf-Petrovot nem Ilv-Petroffnak írják, és nem egy újabb vodkafajta márkanevéről van szó”, majd miután azt is a németek fejére olvasta, hogy nem igazán lelkesednek Woody Allenért (ami kripto-antiszemitizmus a javából!), tizenhat soros tömény németgyalázásának végére nagylelkűen odabiggyesztette: „Vannak persze kivételek.” Ah, danke schön! Ha egy németnek ezek után kedve támadna Lédererről és mispóchéjéről egy ilyesfajta „humoreszket” rittyenteni, az vajon rasszizmusnak számítana vagy sem?

Kárörvendhetünk persze a németek aktuális gyávaságán, Európa hajdani vezető erejének szánalmas tutyimutyiságán, a világ talán legagymosottabb lakosságának (mert nemzetről az ő esetükben már nem beszélhetünk) tragikus mentális leépülésén, de előtte jobb, ha magunkba szállunk. Mert sajnos mi sem vagyunk sokkal különbek. Magyar virtus? Ez aztán a jó humor. Mintha „56-ban ellőttük volna az utolsó puskagolyónkat is, Pongrácz Gergellyel pedig sírba szállt volna az utolsó magyar hős, aki még fegyvert mert fogni az igazáért. „Birka nép” – a Horn-érában itt-ott ez a felirat virított a budapesti házfalakon. Húsba vágva, lélekbe markolva. Az ősi virtusból ma már önkritikus graffitikre sem futja. Ezzel a néppel bármit meg lehet csinálni, és ezt azok is tudják, sőt ők tudják csak igazán, akik „kisebbségi honfitársainkat” manipulálják. Ha időnként még fel is bukkan egy-egy kamikáze a többség védelmében, annak bizony magányosan kell megvívnia harcát. Elég csak bedobni a rasszizmus vádját mint cselekvésgátló szitokszót, és akkor – a klasszikussal szólva – „hang fennakad, szó bennszakad, lehelet megszegik”, és rémületében mindenki hasra vágódik.

Ki emlékszik a halottainkra? A magyar fiatalra, akit a kispesti metrómegállóban afrikai „turisták” késeltek meg. A magyar fiatalra, akit Zámolyban helyi romák lincseltek meg. A magyar fiatalra, akit Kecskemét belvárosában roma nők vertek agyon… Értük nem kondították meg a lélekharangot. Értük nem volt tömegdemonstráció, médiakampány, petíciózgatás. Hiszen „csak” magyarok voltak. Nem is mozdultak meg értük a magyarok. Legfeljebb önigazolási alibiket gyártottak maguknak, úgymint: „nem az én gondom, velem ez úgyse történhet meg, biztosan maguknak keresték a bajt” és így tovább. Kaltenbach is kussban maradt, ez nem az ő gondja, a magyaroknak meg nincs szükségük ombudsmanra. Hiszen ezek csak egyedi esetek. Ha egy fehér hal meg egy színes bőrű keze által, az mindig egyedi eset. Ha fordítva történik, az tendencia, vagyis rasszizmus. De a világért sem szabad általánosítani! Ne adjunk táptalajt az idegengyűlöletnek! Tiszteljük a másságot! „Az idegen szép, az idegen jó…”. Ha megdobnak kővel, dobd viszsza kenyérrel! Szeressük egymást, gyerekek! Ahogy jó keresztényekhez illik.

Kecskemét kettős értelemben is szimbolikus helyszín. Amikor egy rendőr elől elinaló körözött roma szó szerint belehalt az „üldöztetés(é)be”, a szervezett gyásznép buszokkal érkezett a helyi rendőrség elleni tüntetésre. A kecskemétieknek azonban eszükbe sem jutott, hogy megvédjék a rendőreik becsületét. Csak a budapesti illetőségű Horváth Péternek jutott az eszébe, aki vette magának a fáradságot és a bátorságot: „Fölhívtam még néhány ismerősömet, hogy nem akarnak-e lejönni velem, persze senki sem jelentkezett”. Az egészben ez a „persze” a legszomorúbb. Ebben a kontextusban már önmagában is jellemzi a magyarokat. Kecskeméten a történelem megismételte önmagát. Horváth Péter ezt a saját kárán tanulta meg. Alig kezdett el a tüntetők ellen tüntetni, három roma nő őt is leterítette. Egyenes adásban. Szerencséjére ő túlélte. Úgy látszik, Kecskemét az amazonok városa. De nem a férfiaké. A „szélmalomharcos”, ahogy Dévényi István nevezte hősét a vele készült interjúban (MN, 2004. augusztus 14.), magyar szokás szerint egyedül harcolt, és a túlerővel szemben alulmaradt. A másként gondolkodók sorsa az övé, hiszen ő is másként gondolkodott. Konkrétan Horváth Aladárhoz, a tüntetés szervezőjéhez képest gondolkodott másként a rendőrségről, aminek hangot is szeretett volna adni, ha hagyják. Meg annak is, hogy egyéni tragédiából senki se kovácsoljon politikai tőkét, adott esetben egy kötelességtudó rendőr kárára, akit „felfüggesztettek, meghurcoltak, aztán visszahelyeztek, de betegállományba, szerencsétlen nem meri a vezetéknevét kimondani, és azt tervezi, hogy elköltözik Kecskemétről.” Brávó, Kecskemét!

De Gyöngyösön sem jó rendőrnek lenni, ahol szintén a romaregulázó rendőröknek kellett magyarázkodniuk például akkor is, amikor egy városszerte „közismert” ötvenfős roma klán a kórházban randalírozott, majd rájuk támadt. A maga nemében banális, merthogy szinte mindennapos történet kulcsmotívumát Romhányi Tamás tárta fel a Népszabadságban (2002. november 7.), óvatlanul kikottyantva, hogy „egyik beteg sem kívánt a történtekről beszélni”, végül „sokadik próbálkozásra” egy, „a nevének elhallgatását kérő idős asszony félve (sic!) állt velünk szóba, mert tart a romák bosszújától (resic!)”. Hogy mitől?! Roma vendetta? Ilyesmi létezik? Ki hitte volna…

Az olyasféle „spontán népképviselőknek”, mint amilyen Horváth Péter és – a TGM-féle Moszkva téri antirasszista hepajon ugyancsak egyedül ellendemonstráló – Tomcat alias Polgár Tamás, a Parlamentben lenne a helyük. Az ilyeneknek lenne a helyük a Parlamentben. Akik pedig jelenleg az Ország Házában pozőrködnek (tisztelet a kivételnek), azoknak az utcán: egy kis terepgyakorlaton, szeretett népük körében. Legalább testközelből tanulmányozhatnák az „egyszerű emberek” hétköznapi gondjait. Elvégre úgyis őket képviselik. Legalábbis elvileg. De sajnos csak elvileg. Hogy ez puszta demagógia? Igen. Demokrácia egyenlő demagokrácia, és mindig is populizmus, még ha manapság jobbára hiányzik is belőle a vox populi. „Több pénzt az embereknek!” – a szocik választási szlogenje 2002-ből. Van ennél primitívebb populizmus? De bevált. Mert bevették. És lehet, hogy jövőre is beveszik. „…ez nem roma, pláne nem rasszista ügy, hanem az utódaink jövőjét is befolyásoló esemény. Márpedig én azt szeretném, ha az unokáim normális országban élhetnének. S ezzel a véleményemmel már bizonyosan nem maradok egyedül” – mondta Horváth Péter optimistán a vele készült beszélgetés zárszavaként. Tényleg nem marad egyedül?

(Folytatjuk)