Forrás: Demokrata

Mostanra az ideológiai töltéssel telített és politikai mozgósításra használt rasszizmus/raszszista szópár a cselekvés mellett esetenként már a gondolkodást is blokkolja, sok helyen pedig a tudományos kutatás kerékkötőjévé kezd válni, főként a demográfia, a kriminológia, a szociológia, a genetika, az antropológia, valamint az általános orvostudomány (különösképpen a gyógyszerfejlesztés) területén. Tévedés ne essék: nemcsak az ezekre a tudományágakra egyes nyugati országokban törvényileg is rákényszerített politikai korrektség követelménye munkálkodik, hanem az egyének szintjén egyfajta tudatalatti gátlás is, amely azonnal megálljt parancsol nekik, ha kutatásaik során netán olyan eredményekre jutnának, amelyek ellentmondanak az egalitarista teológia kánonjának.

Jó, ha tudjuk, hogy „a rasszista fehérek agya lassabban dolgozik! Ezt a fantasztikus és az európai lakosság kb. harminc százalékát kitevő rasszisták számára diagnosztikai értékkel bíró információt a Magyar Rádió Online kiadása tette közzé 2003. november 17-én. Mentálhigiénés okokból megérdemli, hogy részletesebben is foglalkozzunk vele. Eszerint „kifejlesztettek egy speciális mágneses rezonancia vizsgálati technikát (nyilván Amerikában), amellyel meg lehet állapítani, ki a rasszista és ki nem. A fehér önkéntes kísérleti alanyoknak (vagyis a kísérleti nyulaknak) feketékről készült képeket mutattak, miközben a szerkezet vizsgálta az agytevékenységüket. A rasszista hajlamú alanyok esetében fokozott aktivitást tapasztaltak az agynak abban a részében, amely a gondolkodást és a viselkedést ellenőrzi. A kutatók szerint ez a fokozott agytevékenység arra utal, hogy a kísérleti alany megpróbálja visszaszorítani lappangó rasszizmusát. A kísérlet második szakaszában az alanyoknak húsvér feketékkel kellett interakcióba (?!) lépniük. Kiderült, hogy ugyanaz a csoport gyengébben is teljesített az ezt követő teszt során, amelyben mentális képességeiket vizsgálták. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy akikben akár öntudatlanul is munkálkodnak a faji előítéletek, azok nem valami felsőbb hatalom büntetése (ez aztán a tudományosság!) miatt teljesítenek gyengébben, hanem mert agyuk kemény küzdelmet folytat az előítéletes gondolatok ellen, amitől az agy kifárad.

Eddig a hír, amely minden badarsága ellenére is szolgál némi megszívlelendő tanulsággal. Először is: arról nem szól a fáma, hogy vajon ugyanezt a tesztet elvégezték-e néger kísérleti alanyokon is, de nyilván nem, mivel a „tudomány mai állása szerint – mint arról korábban már szó esett – a rasszizmus kizárólag a fehérek sajátossága. Másodszor: ezt a forradalmi felderítő módszert bizonyára arra a nem is oly távoli jövőre gondolva kísérletezték ki, amikor már a gondolatban rejtőző rasszizmus is büntetendő lesz, és így könnyedén kiszűrhetők, büntethetők és deportálhatók lesznek a sötétben bujkáló rasszista gondolatbűn-elkövetők. Harmadszor: ez a vizsgálat is visszaigazolja az elfojtások és inhibíciók pszichoszomatikus egészségkárosító hatásáról szóló elméletet, éppen ezért a rasszisták elemi egészségügyi érdeke rasszizmusuk őszinte vállalása. Ráadásul ily módon – ismét csak a jövőre gondolva – könnyedén kijátszhatják a lebuktatásukra kidolgozott és az elfojtások detektálásán alapuló előbbi tesztet is, kivonva magukat a rájuk váró büntetőjogi szankciók alól. Negyedszer: most már megérthetjük, hogy atavisztikus rasszizmusukból fakadó agyi retardáltságukkal küszködve micsoda emberfeletti nehézségeket okozhatott a dél-afrikai rasszista fehéreknek, hogy oly hosszú időn át működésképes állapotban tartsák Afrika egyetlen önálló működésre képes országát, bár hithű kálvinisták lévén ők valószínűleg mégis inkább Isten („valami felsőbb hatalom) büntetését látták gyengébb teljesítőképességükben.
Apropó búrok. Bernard Lugan, a kiváló nonkonformista történész, Afrika-szakértő és lyoni egyetemi tanár alapműnek számító könyvet jelentetett meg a búr háborúról és következményeiről (La guerre des Boers 1899-1902, Perrin, 2000). Dél-Afrikában 1899-ben totális háború robbant ki, amely a Brit Birodalmat állította szembe Transvaal és Orange búr szabadállamokkal.

Majd három éven át két fehér nép harcolt egymás ellen: az egyik a túlélésért, a másik a felsőbbségért. A búr Dávid és a brit Góliát harca ugyanakkor egy nemzetközi konfliktus is volt, mert az egész Brit Birodalomból odavezényelt csapatokkal szemben a búrokat csaknem valamennyi európai országból érkező önkéntesek erősítették. Európában ugyanis óriási szimpátiahullámot váltottak ki a búrok. A korabeli közvélemény szenvedélyes lelkesedést tanúsított az ügyük iránt. Egyszerre váltak a baloldal hőseivé, amely az antikolonialista harc bajnokainak tekintette őket, és a jobboldalé, amely az „angolszász kozmopolitizmussal dacoló nemzeti virtust látta harcukban. Hogy végezzenek ellenségeikkel, a britek valamennyi búr civilt „koncentrációsnak nevezett táborokba zárták, ahol nők és gyermekek egy teljes nemzedéke pusztult el. Ezután a „felperzselt föld taktikáját alkalmazva felgyújtottak 25-30 ezer farmot. A vereség után a gyökértelenné váló búrok tízezreire várt proletársors, és a néger munkaerő konkurenciájába ütközve ők kényszerítették ki az első faji törvényeket. Az angolok által kirobbantott háború egyik következménye tehát az apartheid-politika lett. (Kausaler Nexus.)
Az előbbi parodisztikus „tudományos eredménynél persze sokkal súlyosabb következményekkel jár, hogy az antirasszista, „emberi jogista vulgáta gyakran a józan emberi ész által diktált alapigazságok kimondását és a józan emberi ész által szükségesnek vélt intézkedések meghozatalát is lehetetlenné teszi. A magyarországi látogatáson tartózkodó Ole Nydahl láma, a buddhizmus egyik legelismertebb meditációs mestere 2000 elején azt találta mondani a Napi Magyarországban, hogy véleménye szerint „a világban két nagy problémánk van, az iszlám és a túlnépesedés. Azt tanácsolom, hogy segítsük az embereket, hogy a szegény országokban kevesebb gyermek szülessen, ugyanis a túlnépesedés még inkább fokozza a szegénységet. Magyarország köztudomásúlag nem egy szegény ország, hanem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahol a bőség kosarából immáron mindenki egyformán vehet, tehát nyilván nem a láma kijelentése által inspiráltan, de körülbelül ekkortájt került az Orbán-kormány Cigányügyi Tárcaközi Bizottsága elé Szegvári Péter helyettes államtitkár aláírásával egy ajánlás, miszerint a cigányságnak ingyenes fogamzásgátlót kellene juttatni, mert úgymond „a 6-8 gyerek mellett saját nyomorát termeli újra. A Balázs Péter kormány-főtanácsadó által megfogalmazott gondolat heves tiltakozást váltott ki egy csomó emberi jogi és érdek-képviseleti szervezet körében. Szegvári ellen vizsgálat indult, Balázst kirúgták, „szóval helyreállt a világ rendje, egy bizonyos dr. Nemes János gunyoros kifejezésével élve, aki a Madarász Utcai Gyermekkórház kardiológusaként a Népszabadságban amiatt „hepciáskodott, hogy „miért kell az én képemnek égnie mások disznósága miatt. Indignálódását az váltotta ki, hogy kenyai kiküldetése során magyarázkodásra kényszerült ottani kollégái és barátai körében, akik a CNN jóvoltából értesültek a botrányos esetről és még napokig csámcsogtak rajta, mint Afrikában nyilván kuriózumnak számító dolgon, merthogy nálunk már „nem kuriózum egy kis gyűlöletkeltés, egy apró uszító hírecske. Elmegy, megszoktuk – moralizál a doktor úr.

Igazán jóleső érzéssel tölthet el bennünket, hogy noha földrészükön mindennaposak a törzsi-vallási-etnikai alapú összecsapások és tömegmészárlások (amelyek csupán az utóbbi évtizedben egymillió ruandai, kétmillió szudáni, hárommillió kongói áldozatot követeltek), milliók élnek sátortáborokban földönfutóként, továbbélő hagyomány a rabszolgaság és az excízió, katonáskodásra kényszerített és bekábítószerezett tizenévesek pusztán szórakozásból élve csonkítják meg embertársaik ezreit, sok helyen egyetlen megélhetési forrásnak számít a bűnözés és a banditizmus, széles körben pusztít az AIDS és az ebola, mindennek ellenére az afrikaiaknak még a magyarországi romák sorsáért való aggódásra is marad energiájuk. Egyenesen csodálatra méltó ez az altruizmus. A humort félretéve: a tudatlanság ugyan nem bűn (de nem is dicsőség), annyit azonban illene tudnia egy magyar orvosnak és afrikai kollégáinak is, hogy a harmadik világ (benne Afrika) számos országában osztogatnak ingyenes fogamzásgátló szereket az illetékes egészségügyi hatóságok vagy nemzetközi humanitárius szervezetek. Mint ahogy azt is tudniuk kellene, hogy a harmadik világban (elsősorban Afrikában) évente több millió gyerek hal éhen csecsemőkorban vagy szenved el egész életükre kiható fizikai és lelki károsodást krónikus alultápláltság következtében. Mindennek a tudatában mi számít emberségesebb álláspontnak? Biztos éhhalálra ítélni milliókat vagy korlátozni a nyomorúságot fokozó túlnépesedést?

A skandináv államokban évtizedeken át nem ingyenes fogamzásgátló szerek osztogatásával, hanem kényszersterilizációval igyekeztek meggátolni a szociális tehertételnek tekintett elemek túlszaporodását. Ezek az intézkedések 1935 és 1975 között félmilliónál is több embert érintettek az észak-európai országokban, és a szellemileg visszamaradottakon, epilepsziásokon és alkoholistákon „örökléshigiéniai okokból elvégzett sterilizációkon túl azt a célt is szolgálták, hogy – mint Dunai Péter fogalmaz a Népszabadságban – „csökkentsék az állami költségvetést terhelő, szociális segélyért folyamodó polgárok számát. Finn-országban, ahol egyenesen „egyfajta társadalmi reformként fogták fel a kényszerintézkedést, amelyet valamennyi politikai csoportosulás támogatott, még ennél is tovább mentek és „sterilizálták azokat az egyedülálló nőket, akik sok gyereket neveltek, és a közösségnek kellett azokat eltartania, felnevelnie. A kényszersterilizáció egyébként a harmincas évektől kezdve általános gyakorlattá vált Európa-szerte és az Egyesült Államokban is. Összegezve: ha a fehér államok szociális meggondolásból kényszersterilizációval igyekeznek korlátozni (egyes) fehér bőrű polgáraik túlszaporodását, az értelemszerűen nem rasszizmus, ha viszont a fehér államok ugyancsak szociális meggondolásból ingyenes fogamzásgátló szerek osztogatásával igyekeznek korlátozni (egyes) nem-fehérbőrű polgáraik túlszaporodását, az értelemszerűen rasz-szizmus. Logikus. Vagy mégsem annyira?

Valószínűleg a sárbogárdi önkormányzat egyik szocialista képviselőjét is ez a fajta „logika zavarhatta meg, amikor azért utasította el a helyi gyermekvállalási segély bevezetését, mert úgymond „annak nem kellene szaporodnia, akinek ez a juttatás szociális alapon járna. Etelvári Zoltán mindazonáltal úgy vélte, hogy amit mondott, az nem rasszizmus, mert ő nem a romákra, hanem az élősködő lumpen elemekre gondolt, akinek tehát nem inge, ne vegye magára. A Magyar Nemzetnek pontosításképpen mégis elárulta, hogy lassan a kisebbség van többségben, ami szerinte szintén nem rasszizmus, hanem tény (MN, 2004. június 22.). A MeH romaügyekért felelős államtitkára hivatalból vizsgálatot indított az ügyben, a Magyar Nemzet pedig tisztán politikai kérdésként kezelve azt, rászállt a szocialistákra, rúgjunk beléjük egyet, még ha speciel igazuk is van alapon, és egyébként is kölcsönkenyér visszajár (lásd: Szegvári-ügy baloldali sajtókezelése). Ugyanabban a lapszámban Ugró Miklós vezércikkben sietett kinyilatkoztatni, hogy „olyan ember nincs, aki az önkormányzati segély kedvéért vállal gyermeket (egy újszülöttnek minden vicc új), majd ugyanazzal a lendülettel pozitív diszkriminációt sürgetett a cigányok társadalmi beilleszkedésének elősegítése végett. Vélhetően sok amerikai filmet látott. Azokban látványos eredménye van az ilyesminek. A pozitívan diszkriminált négerek csakis magasan kvalifikált, intellektuális szerepkörben tűnnek fel, úgymint atomtudós, komputerzseni, fizikus, bíró, agysebész, vadászpilóta és így tovább, ami nyilván a valós amerikai helyzetet tükrözi – a négereket érintő pozitív diszkrimináció sikerét bizonyítandó. (A rasszisták ezt nevezik „virtuális négerhendikep-kompenzációnak.)

Érdekes tapasztalni, hogy mennyivel őszintébb és felszabadultabb tónusban beszélnek a médiumok munkatársai, ha nem a saját országuk, hanem valamelyik idegen ország kisebbségi problémájáról van szó. Ilyenkor a politikai korrektség követelményét általában háttérbe szorítja valamiféle mélyről feltörő igazmondási kényszer. Mintha csak mindazt, amit a hazai helyzet kapcsán nem tartanak ildomosnak elmondani, a külföldi helyzetre kivetítve próbálnák elmondani. Az állandó alakoskodás, (ön)cenzúra és hazudozás után az igazság kiköveteli a jussát. Csupán olvasni kell a sorok között. Példának okáért a csehországi romák sanyarú sorsáról értekező E. Fehér Pál megállapítja (Népszabadság, 2001. augusztus 4.), hogy a szociáldemokrata (!) cseh kormány „rasszista gyanúba keveredett, mert segédkezett a munkáspárti (!!) brit kormánynak abban, hogy kitelepített brit bevándorlási tisztviselők segítségével már a prágai repülőtéren kiszűrjék a Nagy-Britanniába utazó és ott szociális menedékjogra „utazó romákat, akik „a brit közigazgatás nagyvonalúságát kihasználva sok pénzt szakítanak le anélkül, hogy akár a kisujjukat is megmozdítanák érte. Ezt a politikailag meglehetősen inkorrekten hangzó, majdhogynem rasszista kicsengésű információt viszont már kollégája, Farkas József György teszi közhírré szintén a Népszabadságban (2003. július 29.), csak éppen a romániai romák vonatkozásában. De ez még nem minden…
(Folytatjuk)

Comments are closed.