Forrás: ÉS

STANDEISKY ÉVA

A jelenség és az ok

Az Élet és Irodalom indulása

Az Élet és Irodalom – a fejléc toldaléka szerint Színház, Művészet is – sokszínű lap volt 1957-ben. Szerkesztői – közülük novemberig csak Bölöni György, a főszerkesztő neve volt publikus – meggyőződéses kommunisták voltak. Írt a lapba Berda József, Heltai Jenő, Lengyel József, Szabó Lőrinc éppen úgy, mint a “balos” Györe Imre és Ladányi Mihály vagy a forradalom alatt is publikáló Jankovich Ferenc.

Érdekes kezdeményezés volt a Ki írta? elnevezésű rejtvény. Két hónapig lehetett tippelni arra, hogy ki a szerzője a lapban közölt remek – a szerkesztők világnézetéhez áttételesen kapcsolódó – írásoknak. A megfejtés a megjelenés sorrendjében: Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Krúdy Gyula, Ady Endre és Nagy Lajos. Az első helyezett száz kötetből álló kiskönyvtár tulajdonosa lett.

A régen nem tapasztalt vitaszellem is feléledni látszott. A megtorlásokról persze nem esett szó az Élet és Irodalomban.

A lap megítélése már a kortársak számára sem volt egyértelmű. Sokan a szektás ortodoxok és a vaskalapos kultúrbürokraták fórumának tartották a lapot, mások viszont annak örültek, hogy az évek óta elhallgattatott alkotók műveit olvashatják, láthatják benne.

A megalakulás

1957 elején Kádár János és hívei a megtorlás mellett a hatalmi struktúra újjászervezésére összpontosítottak. Az irodalomban és a művészetekben csak a rombolásra, a védekezésre és taktikázásra futotta erejükből – felfüggesztették, majd feloszlatták az írószövetséget, lapalapítási lehetőséggel csak hitegették a különböző írói csoportosulásokat -, a minden diktatúrához szorosan kapcsolódó kultúrpolitika kidolgozása és alkalmazása még váratott magára. Az irodalom átmenetileg az önkéntesekre maradt. A politikai vezetés az irodalmi és művészeti sajtót – egyetlen lap erejéig – átengedte Bölöni Györgynek, Goda Gábornak, Illés Bélának, Rideg Sándornak, Sándor Kálmánnak és Tolnai Gábornak, akik részben az 1948 és 1956 közötti kultúrpolitika hű kiszolgálói (Bölöni, Illés, Tolnai), részben a többiek által lenézett ortodox kommunisták voltak, akik a népfrontos kommunista ideológia kritikusainak számítottak, s ezért nem csupán Rákosiék, hanem kommunista írótársaik közül is számosan idegenkedtek tőlük.

A lap megalakulásának körülményeiről nem maradtak fenn források. A forradalomhoz is kötődő Irodalmi Ujság lapcímként nem jöhetett szóba. A névadók az alapítók programját, elképzeléseit foglalták a háromszavas címbe, amikor az Élet és Irodalom elnevezést választották. (1923-ban Szabó Dezső rövid életű lapját hívták Élet és Irodalomnak; az 1957-es névadás innen nemigen eredeztethető.) Bölöni György 1958 elején készült, a pártközpontnak szóló feljegyzésében írja: “Néhányan kommunisták és a kommunistákhoz sorolható pártonkívüliek, akik hűek maradtunk a kommunista eszmékhez, a népi demokráciához, s egy pillanatra sem ingott meg a Szovjetunió iránti barátságunk, a párthoz fordultunk egy irodalmi lap engedélyezése iránt. A Kállai Gyula és Kádár János elvtársakkal való megbeszélések után így kaptunk engedélyt.”

Az ÉS – a továbbiakban a lap címének elterjedt rövidítését használom – első száma nem véletlenül jelent meg éppen március 15-én, azon a nemzeti ünnepen, amelynek erős köze volt a pár hónappal korábban erőszakkal felszámolt forradalomhoz. Ferenczy Béni Petőfi-szobrának reprodukciója, Hatvany Lajos Petőfi-könyvének részlete, de még a Kossuth-díjjal kitüntetett írók – Heltai Jenő, Fodor József, Németh László, Szabó Lőrinc – portréi és írásai is azt a célt szolgálták, hogy elhitessék az olvasóval, hogy a jobboldali terror veszélyétől megszabadult országban a szellemi élet visszazökkent a normális kerékvágásba: immár a valós értékeké a terep, s a politika csak akkor szól bele a kultúra ügyeibe, ha a rendszert veszély fenyegeti.

Hatvany Lajos az “ellenforradalmároktól” próbálta visszaperelni Petőfit, Illés Béla 1919. március 21-ét, a kommunista hatalomátvételt kapcsolta a nemzeti ünnephez, elhatárolva azt 1956 októberétől.

A renitens Sándor Kálmán

A kéthetenként megjelenő ÉS legnagyobb hatású írása – Üzleti siker – irodalmi szabadság – kultúrpolitika – a lap első számában jelent meg. Szerzője, Sándor Kálmán – az igazán soha nem méltányolt író, akinek mindenekelőtt Tolvajok kertje című értékálló lágerregénye ajánlható a feledékeny utókor figyelmébe – maró gúnnyal támadta a polgári demokráciák kulturális gyakorlatát, a sztálinista és a revizionista kultúrpolitikát, valamint az “ellenforradalom” utáni hónapok zavaros kulturális jelenségeit. A kapitalizmus anyagi sikerhajhászáson alapuló, az emberi esendőséget kihasználó üzleties kultúrájának magyar – bugris-nacionalista – változatáról különösen lesújtó volt a véleménye. Rákosiékat azért kárhoztatta, mert visszaéltek politikai egyeduralmukkal, eljátszották a nép szellemi felemelésére adódó lehetőséget azzal, hogy mindenbe beleszóltak, s voluntarizmusukkal megcsúfolták az igazi szocialista értékeket. Sándor Kálmán utálkozással szemlélte az 1953 utáni párton belüli hatalmi harc résztvevőit, s különösen a pálfordulókról, a Rákosi kiszolgálóiból ellenfeleivé váló értelmiségiekről nyilatkozott elítélően. Az október 23-i eseményeket sommásan úgy értékelte, mint a sztálinizmus és a kommunista párton belüli hatalmi széthúzás természetes következményét. Szerinte a szocializmus ellenségei nem véletlenül kaptak erőre: megérezték a hatalom gyengeségét. A kultúra nem létezik irányítás, befolyásolás nélkül sem a kapitalizmusban, sem a szocializmusban – állította -, csak formái mások. S ha így van, nincs más megoldás, mint értő kezekre bízni a proletárdiktatúra államának kulturális irányítását. Nincs szükség a kultúrában mindenbe belekontárkodó politikusokra, de anarchiára, csoportharcokra sem, mert az széteséshez, jobbratolódáshoz vezet. “A könyvkiadók, a lapkiadók, a színházak fenntartása, a filmgyár működtetése vajon nem követel-e adminisztratív tevékenységet is, s vajon pusztán eszmei, ideológiai tevékenységnek lehet-e azt nevezni, amikor egy-egy állami tulajdonban levő színház helyes műsorpolitikájának támogatására az állam teljesen adminisztratív úton kiállít a színház számára mondjuk egy nyolcmillió forintos csekket? Ez talán tisztára eszmei befolyásolás? Nem. Semmiféle társadalomban nem az. De ez a valóság. S mégis jobb, ha azt a bizonyos csekket a proletárdiktatúra állítja ki, mint hogyha mondjuk a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára, Pekár Gyula őnagyméltósága állítja ki. Vagy mondjuk a Singer és Wolfner cég. Vajon létezik-e olyan társadalom, létezik-e olyan légüres tér, ahol egy könyvkiadó programját csak az irodalom szakmai kérdéséhez értő lektorok, a színház műsorpolitikáját, szereposztását néhány vezető színész szabja meg? A társadalomnak ebbe semmi beleszólása nincs? A tulajdonosnak? A népnek? A kultúrpolitikusnak? (Kapitalizmusban az üzletembereknek! Még társulás estén is ott a szerkesztő vagy főrendező!) Jöjjenek a szakemberek! Nagyon helyes. De ez nem jelentheti kulturális életünk teljes depolitizálását, nem jelentheti a levegőben lógó csoport-autonómiát, mert a depolitizálás törvényszerűleg mindig a másik oldal politikáját jelenti. A proletárdiktatúra kultúrpolitikája nem lehet Guttmann-nadrág [utalás az utóbbi évtizedekig közismert áruházi reklámra, amelyen két egymással versengő csoport sem tudja szétszakítani a jó minőségű ruhaneműt, az államosítás után a Verseny áruház V betűt formáló nadrágját – S. É.], amelyet minden művészeti intézményben innen is, onnan is addig ráncigál egy-egy csoport, míg ez a nadrág – a szabad művészeti vita során – el nem szakad. S akkor a nadrág egy-egy szárát egy-egy csoport ki akarja nevezni a nemzeti egység Szent István-köpönyegének” – fakadt ki indulatosan a cikkíró. Sándor Kálmán a “valódi művészeti szabadságot, a valódi értékeket megbecsülő, de elvi következetességéből nem engedő [értsd: a proletárdiktatúrát, a munkás-paraszt hatalmat elfogadó] kultúrpolitikában” látta a megoldást. Olyan kultúrpolitikában, amely a képmutatókkal, a napi politika kiszolgálóival, “a hűséget kukorékolókkal” szemben Fodor Józsefet, Heltai Jenőt, Kassák Lajost, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet és Várnai Zsenit részesíti előnyben, vagyis – Kassák kivételével – az ÉS első számának szerzőit. (Kassákról is szó esik az első számban. A kulturális hírek rovatban olvasható, hogy ő rendezte 1957 elején a nyilvánosságtól évekig elzárt Gábor Marienne kiállítását a Váci utcai Csók István Galériában.)

A művészi szabadság és a kommunista elvhűség összekapcsolása – sok elődjéhez hasonlóan – Sándor Kálmánnak sem sikerül(hetet)t. Az általa felsorolt nevekből következtetni lehet ugyan az “igazi szocialista kultúrára” vonatkozó elképzeléseire, ezek azonban hatalmi támogatás híján nem válhattak hivatalos programmá, kultúrpolitikai dogmává. Már a rákövetkező számban tiltakoztak a Magvető Kiadó nevek említése nélkül megtámadott szerkesztői, akiket a Vidám Könyvtár alacsony színvonala miatt marasztalt el Sándor Kálmán. A lap közölte az ő viszonválaszát is, amelyben ellenszenves módon oktatta ki az írására sértődötten, felháborodottan reagáló magvetősöket, mindenekelőtt Abody Bélát, aki az ekkor még szabadlábon lévő Déry Tibor köréhez tartozott. Övön aluli ütés ugyanis olyan írásért megróni valakit, amely még 1956-ban született, s csak a forradalom miatti meghosszabbodott nyomdai átfutási idő miatt látott napvilágot 1957 tavaszán.

Imre Katalin, az ÉS markáns véleményű kritikusa a börtönben perére váró Eörsi Istvánt, “az ellenforradalom nem jelentékeny, de vehemens ördögöcskéjét” támadta. (Ütni az eördögöt, 1957. április 12.) Eörsi verseskötete, az Ütni az ördögöt az idő tájt, a visszarendeződés nagy összevisszaságában látott napvilágot. (A költőt a forradalmat támogató röpiratok, versek, újságcikkek írásáért hónapokkal korábban, 1956 decemberében tartóztatták le.) A kritikus szerint a versek egyharmada “nyílt és azóta teljes fegyvertárával, mázával és hagymázával lelepleződött uszítás és vicsorgás a proletárdiktatúra ellen”. A vitriolos hangvételű cikk írója önként vállalta magára a politikai ügyész szerepét.

A két bíráló meggyőződéses kommunistaként a szocializmust féltette a polgári irányba forduló októberi eseményektől, s az “ellenforradalomért” – a kádári pártvezetéssel megegyezően – “a proletárhatalmat fellazító” pártellenzéket is felelőssé tette.

A lap június 7-i vezércikke hiányolta a kultúrpolitikát, s ugyanezt tette a kommunista Szabó Ferenc zeneszerző és országgyűlési képviselő is, amikor ugyanebben a számban közreadta parlamenti felszólalását. Sándor Kálmán márciusban még elviségen és értéken alapuló szocialista kultúrpolitikát kívánt, a nyár eleji megszólalók az újjászerveződő hatalom teljes kiépülése érdekében sürgették az irodalom és a művészetek központi irányítását. A cél azonossága ellenére a különbség sem lebecsülhető: a tavaszi véleménynyilvánító nem vetette magát alá a testületi fegyelemnek: autonóm személyiségként nyilatkozott, s nem pártálláspontot formált vagy hajtott végre. Kulturális preferenciái – mint nyárra világosan kiderült – eltértek a hatalom gyakorlóiéitól. Az ő “balos”, önálló gondolkodáson alapuló nézetei a kultúráról nem voltak szinkronban a “nagypolitika” változásaival, s ezzel óhatatlanul bosszúságot okozott a politikusoknak, s emellett zavarta azok köreit, akik az irodalmi és művészeti élet gyakorlati irányítására vágytak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Sándor Kálmán és az ÉS munkatársai valamiféle új partizánelméletet alkottak. (A már addig is sokat bírált partizánelmélet-fogalom a kommunista Lukács Györgyhöz kötődik: a haladásnak elkötelezett kommunista író nem pártkatona, hanem partizán – fejtette ki a filozófus Pártköltészet című előadásában, amely József Attila halálának évfordulóján hangzott el 1945 decemberében.) A harmincas-negyvenes évek Lukács Györgye a kritikai vagy nagy realizmust tekintette a “népi demokrácia” adekvát irodalmának. Az ÉS létrehozói szerint a munkásság és parasztság államának, a proletárdiktatúrának a kultúrában a magas esztétikai színvonalú szocialista irodalom és művészet felel meg, amire igyekeztek lapjukban – inkább kevesebb, mint több sikerrel – példákat is hozni. Mindkét elmélet utópiának bizonyult, a hatalom képviselői pedig mindkettőt elhajlásnak minősítették. Ahogy 1945 után Lukácsnak, 1957-ben az ÉS szerkesztőgárdájának sem sikerült a politikai pragmatizmuson alapuló, az akkor éppen még formálódó kommunista kultúrpolitikán változtatnia. Az ÉS-t alapítók szellemiségére, írásaira – hasonlóan az 1949-től lesajnált és támadott Lukács György-i kultúrafelfogáshoz – csak addig volt a kommunista vezetőknek szükségük, amíg az átmenetiség zavaros viszonyai közepette hasznot remélhettek tőlük. Mihelyt nyeregben érezték magukat, félreállították korábbi híveiket, és teljes alkalmazkodásra késztették azokat, akik hajlottak a feltétel nélküli szolgálatra.

Szocializmus és szabadság

Különösen nehéz helyzetbe kerültek az ÉS szerkesztői, amikor dönteniük kellett, hogy kitartanak-e a napi politikán túlmutató szerkesztői elveik mellett, vagy a politika kívánalmának megfelelően módosítanak elképzeléseiken. Ha nem ez utóbbit választják, egységet bontanak, s azok malmára hajtják a vizet, akikkel maguk sem értenek egyet. A szocialista realizmus fogalmát a sztálinizmus magyarországi gyakorlatához kötötték, és ezért ekkor még nem használták; szabad, magas esztétikai színvonalú szocialista művészet megteremtését kívánták. A kultúrpolitika azonban 1957 nyarán újra a szocialista realizmust szabta követendő mércéül, ami zavarba hozta és meghátrálásra késztette őket.

A politikai befolyásolástól mentes, spontán szerveződő képzőművészeti kiállítás, a nevezetes Tavaszi Tárlat nyomán kibontakozó sajtópolémia a leglátványosabb példa a művészi szabadság szocialista felfogásának ellentmondásosságára. Az ÉS 1957. április 26-i száma a négy különböző stílust képviselő művész-zsűrielnök tárgyilagos beszámolóját közölte – az igazi szenzáció a nyilvánosságtól évek óta elzárt absztraktok, az “elvont művészet” megjelenése volt. A következő lapszámban Oelmacher Anna a kiállításról hiányolta a szocialista realizmussal azonosított forradalmi, szocialista művészetet, és igen alacsonynak tartotta a képek művészi színvonalát. A levert forradalom felé is tett egy oldalvágást: a “függetlenség délibábjáról”, “szándékos zavarkeltésről” írt (Forradalmi tett vagy kispolgári revizionizmus?). Cikkéhez hozzászólt Szabó György irodalomtörténész: védelmébe vette a moderneket, és síkra szállt a kísérletezés szabadsága mellett. A sematizmust pártoló korábbi művészetpolitikát tette felelőssé a kívánatosnak tartott József Attila-Bartók-Derkovits-vonal elsorvasztásáért.

Kiemelten hivatkozott az 1910-es évek végén Kassák köréből induló Uitz Béla művészetére. A kritikusnak elemeznie kell a kiállított modernista képeket: “”kertészkednie” kell, és nem lángszórót húzni maga után. Mert ha ismét tiltott fa gyümölcse lesz mindez, elveszítjük még azt a többletet is, amit a kísérletek minden esetben hozni szoktak. […] Soha enynyi kezdeményezőerőt és munkakedvet! – ha az eszközök még gyengék is. […] Rossz kiállítást nem szoktak tízezrek látogatni” – írta. (Indoklás és ítélet. 1957. május 24.) Az ÉS művészetkritikai koncepciójához – amelyre a rendszeresen közölt reprodukciókból (Berény Róbert, Derkovits Gyula, Dési Huber István, Kassák Lajos, Nagy Balogh János, Uitz Béla és Tihanyi Lajos egy-egy alkotása) következtethetünk elsősorban – ez a megszólalás állt legközelebb. S ez volt az a pont, ahol a politika rosszallóan közbeszólt. Az egykori kisgazdapárti Mihályfi Ernő kulturális miniszterhelyettes az ÉS június 7-i számában (Jegyzetek a vita-tárlatról) botrányosnak tartotta, hogy a szocialista realizmus mint stílusirány hiányzott a kiállításról. Az absztraktok mellett a naturalistákról is leszedte a keresztvizet. Bár elhatárolta magát a megelőző évtized voluntarista kultúrpolitikájától, ugyanazt ismételgette, mint egykor Révai és Horváth Márton: az a fő baj, hogy a képeknek nincs közük a jelen szocialista valóságához. Mihályfi az “ellenforradalom” szörnyűségeinek “művészi”, “leleplező” ábrázolását tartotta volna kívánatosnak. A kiállított művekből szerinte veszedelmes kispolgári szemlélet árad: “ellenforradalmi demagógia”. Következtetése: “Folytatódjék tovább a vita a kibontakozás útjáról, de az már világos, hogy nem lehet odadobni a gyeplőt, a párt és állam nem mondhat le az irányítás felelősségéről.” A rendszer kezdett visszabillenni a régi kerékvágásába.

Behódolás vagy alkotói elégtételvétel

Vajon megalkuvónak nevezhető, aki 1957-ben az ÉS-ben (vagy másutt) publikált? Aki nem tiltotta le a nyomdából frissen kikerült műve terjesztését, amelynek megjelenésére hosszú évekig hiába várt? Aki aláírta a hatalom által sugallt tiltakozó nyilatkozatokat? Másként kell-e megítélni azt, aki mindig is apolitikus volt – ez a kemény diktatúrában hátránynak számított – vagy azt, akit nézetei és közszereplése miatt korábban mellőztek?

Nincs egyértelmű válasz. Nyilván a politikusok kihasználtak mindent, ami érdekeiknek megfelelt. Akinek műve mellé hajdani ellensége írását tördelték, óhatatlanul gyanúba került, hogy elveit feladva a győztes oldalára állt.

1957-ben nemigen lehetett válogatni a sajtónyilvánosság különböző fórumai között, s remény sem volt arra, hogy ez a helyzet belátható időn belül megváltozik.

Ekkor sokak számára úgy tűnhetett, hogy a szellemi életben szabadabb a mozgástér, mint a megelőző szűk évtizedben bármikor, s joggal gondolhatták, hogy műveikért a felelősséget nekik kell vállalniuk.

Kassák Lajosról különösen sok szó esett a lapban. Írt, rajzolt bele, de legfőképpen róla írtak. Nemegyszer olyanokkal került egy “társaságba”, akik szociáldemokrata-ellenes kommunisták, Moszkvából jött dogmatikusok lévén az ötvenes évek elején mindent megtettek azért, hogy az írót elszigeteljék a nyilvánosságtól.

Kassák 1956-ban, még a forradalom előtt rendezhette sajtó alá verseit és elbeszéléseit, amelyek a forradalom bukása után jöttek ki a nyomdából.

“Népi demokráciánk és Kassák Lajos viszonya nem alakult szerencsésen – pontosabban mihamar megromlott. […] úgy érzem, utolsó éveink irodalmának is ártott s a költőnek sem használt az a sok gyanakvás, dac és ellenállás, amellyel a felek egymásnak fordultak. Kassák Lajos ma hetven esztendős, s ha új, szép és gazdag könyvében számbavesszük költői útját, művészi formátuma méreteit, nem tudunk könnyűszerrel belenyugodni abba a visszás, megoldatlan kapcsolatba, amelyről szóltunk. Az újjászületés vajúdó, megtisztító, átteremtő napjait éljük, s erre a költőnek és valamennyiünknek gondolnunk kell” – írta az irodalomtudós kritikus, az egykori közéleti harcostárs a válogatott versekről. (Kardos László: Kassák Lajos útja. 1957. március 29.) A másik bíráló, Halasi Andor, a Kassák-kortárs kritikus, műfordító és jogász jóval szigorúbb volt. A hagyományos kommunista kliséknek megfelelően azt fejtegette, hogy a Kassák elbeszéléseiből sugárzó életfájdalom, reménytelenség csak a múltra vonatkozóan fogadható el. Szerinte az írónak – korához hasonlóan – újjá kellene születnie, “hiszen – mint ember és mint író – már a napos oldalra került. Proletár testvéreivel együtt.” (Boldogtalan testvérek. Kassák Lajos elbeszélései. 1957. október 11.)

Kassák Lajos regénye, az Egy kutya emlékiratai folytatásokban jelent meg a lapban, s az augusztus 30-i számban rajza is napvilágot látott.

Ötvenhat-ellenesség

Szerkesztői fejtegetésekkel, valamint glosszákkal, novellákkal, riportokkal és versekkel kívánta a lap bizonyítani, hogy 1956. október 23-a és november 4-e között “ellenforradalom” zajlott Magyarországon – az 1957. október 25-i szám vezércikke szerint “szellemi katasztrófa” (Egy dátum jelentése). Havasi Teréz, Rideg Sándor és mások elbeszélései minden leleplező, karikírozó szándékuk ellenére fel-felvillantottak valamit az ötvenes évek elejének különösen elviselhetetlen hatalmi önkényéből, s az események résztvevőinek egy részét a megtévedtek, a félrevezetettek közé sorolták. Bár ezt – többnyire hatalmi pragmatizmusból – a politikusok is megtették, nem nézték jó szemmel, hogy az erkölcsi ítélkezést, a felelősség megállapításának jogát párt- és eszmetársaik elvitatják tőlük azzal, hogy saját véleményük van, amelyet nyilvánosságra is hoznak, ahelyett, hogy az éppen időszerű párthatározatot illusztrálnák, mint ahogy ezt Szamos Rudolf rendszeresen tette ÉS-beli tendenciózus és álságos riportjaiban.

Lovas Márton, a forradalom előtti hónapokban az írószövetség felügyeletével megbízott pártfunkcionárius a forradalom napjait halálos fenyegetettségben a Köztársaság téren élte át. ÉS-beli visszaemlékezése a másik oldalon álló megrázó beszámolója: “Ütést érzek a hátamon, majd egy rúgást. Ez a tömeg fegyvertelen, nem vett részt a pártház ostromában, de most velem rettenetesen harcias. A felém szaladó, körülálló és hadonászó emberek szeméből gyűlölet szikrázik. Meg akarnak ölni. Szembe nézek ezekkel a szemekkel. Sokszor hallottam ezt a kifejezést: “Szembenézni a halállal!” – de most át is érzem. Bevallom, nem kihívóan, nem visszavágó gyűlölettel néztem reájuk, csupán megadással és rettenettel vegyes félelemmel. A szemüket néztem, a kezüket meg a lábukat. Mert szakadatlanul ütnek és rugdalnak. Néha ösztönszerűen lekapom a fejemet, ilyenkor egy ököl suhan el a fejem fölött. Kezemet mégsem az arcom elé teszem, hanem a hasam alá, mert főként oda irányítják rúgásaikat, később otthon a kezem feje kék és zöld foltos volt a kapott rúgásoktól. Hiú remény persze, hogy szinte állatias, ösztönszerű mozdulatokkal megvédhetem magam az ütésekkel szemben. Néhány alak nem tágít mellőlem – arcukra, ruhájukra nem emlékszem – mindaddig, míg egyszer telibe el nem talál. Arcom vérbe borul, ajkam felhasad, kabátom, ingem csupa vér. A Rákóczi úton áthaladva arcra zuhanok… Fegyveres kísérőim ellenségeimből védelmezőimmé válnak. A védelem annyiból áll, hogy kiáltják: – Nem ávós! Szerkesztő! Körülállnak, engednek feltápászkodni. Továbbmegyek. Kísérőim látva, hogy csupa vér vagyok, úgy döntenek, hogy a közeli Korányi kórházba visznek, az Alsóerdősor utcába. A pártháztól a kórházig az út azt hiszem kétszáz méter lehet. De hosszú volt nekem ez a kétszáz méter! Könnyebben megtesz az ember százkilométereket gyalog, minthogy végighaladjon a lincselő tömeg sorfala között száz lépést. A pártházban, amikor golyózápor hullott a szobámba, aztán rengtek a falak az ágyúzástól, mellettem feküdtek véres társaim – azt hiszem, nem éreztem félelmet, beletörődtem, nyugodtan viseltem sorsomat. Amikor azonban a tömeghisztériától megtébolyodott, vérszomjas alakok gócpontjában vagyok, olyan halálos dermedtség fog el, ami több mint félelem. Egy hang nem jön ki a számon. Ez a rövid út viszontagságos életem legnehezebb útja.” (A Köztársaság téri pártházban, 1957. május 24.)

Az ÉS is aktív szereplője volt annak a propaganda-hadjáratnak, amely az emigrált írók, írószövetségi vezetők ellen folyt. Leggyakoribb célpontjuk Aczél Tamás és Méray Tibor volt, akiket nem csupán rákosista előtörténetük, hanem ellenzéki – ellenfeleik szerint a pártegységet romboló – kommunista múltjuk miatt is gyűlöltek. Az “ellenforradalom eszmei előkészítőinek” és az imperialisták fizetett ügynökének tartották őket. (A “népiek” és a “polgáriak” kárörvendve és egyetértően figyelték a színjátékot: ők a két író sztálinista korszakát nem tudták megbocsátani.) Az ÉS szerkesztői ellenforradalomnak ítélték, ami Magyarországon október 23-a után történt, s ezért a disszidáltak külföldi közszereplése sem érte őket meglepetésként. Egyetlen kivétel volt, Ignotus Pál, aki a szociáldemokratákhoz vonzódó urbánusként lett Rákosiék áldozata. Hosszú börtönévek után 1956-ban szabadult, s ugyanez év szeptemberében – a pártvezetés szándéka ellenére – beválasztották a reformszellemiségű írószövetség elnökségébe. A forradalom után elhagyta Magyarországot, s az emigráns írók szervezetének elnöke lett. Ignotust világnézete, írói múltja az ÉS létrehozóival és meghatározó szerzőivel rokonította, akik nem értették külföldi szerepvállalását, s mintegy igyekeztek elhatárolni őt a többiektől. Lengyel József ÉS-beli nyílt levelére (Ignotus Pál ismeretlen címére, 1957. március 29.) a megszólított az emigráns Irodalmi Újságban válaszolt (Válasz egy levélre, 1957. május 15.). A megértés szándéka, s az egymás iránti tisztelet olvasható ki mindkét írásból, anélkül, hogy a helyzet megítélésében álláspontjuk közeledett volna egymáshoz.

Lengyel József forradalomellenessége magyarázatra szorul. Ő, aki hosszú éveket töltött a Gulagon, majd száműzetésben, arra a meggyőződésre jutott, hogy 1956 októberének végén a szocializmus végveszélybe került; egyetlen alternatíva maradt, a polgári demokrácia, ami elfogadhatatlan, különösen Magyarországon, ahol a polgári rendhez hagyományosan kirekesztő nacionalizmus és előítéletesség társul, s ez igazolta számára a november 4-i szovjet beavatkozás jogosságát. Az ÉS szerkesztői, szerzői közül sokan gondolkodtak hozzá hasonlóan: elképzelhetetlennek tartottak egy “harmadik utat”, tagadták, hogy a polgári rend és a szocializmus összeegyeztethető, s nem hittek a többpárti parlamentarizmuson alapuló, a magántulajdont méltányoló “demokratikus szocializmus” megvalósíthatóságában.

Az akkori ÉS legszebb szépirodalmi közleményének – természetesen ez (is) magánvélemény – ő a szerzője. A Reggeltől estig. Nekeresdy György hátrahagyott feljegyzéseiből című novella megrázó egyszerűséggel írja le a lágerből szibériai kényszerlakhelyre irányított mérnök – az író alteregója – mindennapját.

Ignotus Pálról Rideg Sándor is írt az ÉS-ben. Emlékeztette arra az októberi események idején tartott írószövetségi elnökségi ülésre, ahol Ignotus az asztalt verve bizonygatta a többieknek, hogy “itt igenis ellenforradalom zajlott le. Hogy a saját szemével látta, saját fülével észlelte a minden másfajta állítást megcáfoló ellenforradalmi és antiszemita jelenségeket.” (Írói témák változatokkal. 1957. június 7. Erről az ülésről nem maradt fenn dokumentum. Ignotus nem cáfolta az emigráns Irodalmi Újságban Rideg állításait.)

Az ok

Az ÉS létrehozói a nemzetiszocializmus és a nemzeti kommunizmus – az akkori hivatalos szóhasználatban a revizionizmus – közé már-már egyenlőségjelet tettek, s a húszas évek fehérterrorját vizionálva az antiszemitizmus felerősödésétől is rettegtek. (A Horthy-rendszert a népiek is gyűlölték, s a fehérterrortól november elején Németh László maga is tartott, a más nemzetek érdekét sértő nacionalizmus és a kirekesztő antiszemitizmus feléledésének lehetősége azonban őket nem aggasztotta.) A hithű “balos” ortodoxok a provincializmust, a nemzeti bezárkózást tartották a legveszélyesebbnek: többen közülük üldözést szenvedtek származásuk miatt, ami érzékennyé tette őket minden kirekesztő megnyilvánulással vagy annak gyanújával szemben.

Az ortodox szocializmushívők a kommunista eszmét élesen elválasztották a kommunizmus nevében hatalmat gyakorlók megítélésétől, s véleményüket sem rejtették véka alá – szigorúan pártkeretek között bíráltak persze, hogy ne szolgáltassák ki elvtársaikat az “ellenségnek”.

Az ÉS munkatársai meg voltak győződve arról, hogy 1956 októberének végén, novemberének elején a szocializmus halálos veszedelembe került. S ha a Szovjetunió nem avatkozott volna be az eseményekbe, az általuk elképzelhető legrosszabb várt volna Magyarországra: a világot egyszer már a fasizmus felé lökő polgári demokrácia győzelme az emberhez méltó életet egyedül garantálni képes szocializmus felett.

Ez a szocializmus nem a Rákosi-féle sztálinizmus visszasírása volt: Révai kultúrpolitikáját egyértelműen elítélték, s őt tették felelőssé a kommunisták uralmának nacionalista és diktatórikus elfajulásáért. Nehezményezték, hogy Rákosiék elzárkóztak a hazai és a nemzetközi szocialista, baloldali szociáldemokrata értékek elől, hogy megnyerjék maguknak a nemzetköziségtől idegenkedő honfitársaikat, mindenekelőtt a népi írókat és az őket követő értelmiségieket. Szerintük az 1956 előtti kommunista politikusok nagy egységteremtő buzgalmukban lemondtak a szocialista eszméről, s karrieristák szolgahadát sorakoztatták fel maguk mögé.

Az 1956. november 4-étől 1957 tavaszáig tartó viszonylagos hatalmi vákuumhelyzetben óhatatlanul szerephez jutottak a korábban megsértett, másodhegedűsi szerepbe szorított ortodoxok, akiket nem az ideológia, hanem az eszme érdekelt elsősorban. Régi vágyuk teljesülhetett 1957-ben: a politikusok kiszolgálói helyett önállóan fejthették ki elképzeléseiket. Úgy voltak a hatalmon belül, hogy nem kellett senkihez sem igazodniuk, s egy lap erejéig lehetőséget kaptak az irodalom és a művészetek befolyásolására.

1957 őszétől az ÉS-től az addig elhallgattatottaknak, illetve újonnan megnyerteknek is teret adó Kortárs vette át – immár szigorú kultúrpolitikai számításból – a szocialista (realista) irodalom egységesítőjének szerepét. Addigra lezajlottak a zárt ajtók mögött folyó íróperek, s titokban folytak a monstre politikai perek előkészületei. Kádárék leszámoltak renegát ellenfeleikkel, kiépítették az új struktúrát, felsorakoztatták maguk mellett az írók zömét – lásd az ENSZ ötös bizottsága szovjet megszállást elítélő jelentése elleni központilag szervezett tiltakozókampányt -, s megindíthatták a támadást a forradalomban részt vett kommunisták szövetségesei – és részben az ő egykori és akkori szövetségeseik, a népi írók és a vonzáskörükbe tartozó értelmiségiek ellen. Egyre kevésbé volt szükségük makacs, vitatkozó kedvű marxistáikra, akik nem csupán önálló gondolkodásukkal borzolták idegeiket, hanem a baloldali szociáldemokratáknak és az “esztétizáló” íróknak tett “engedményeikkel” is. Ha beálltak a sorba, ideig-óráig még megtűrték őket, s aztán lassan visszakerültek oda, ahol 1956 előtt is voltak: a kissé lenézett doktrinerek közé. A stafétabotot a mozgékonyabb fiatalok vették át tőlük, akik a szocialista irodalmi hagyományok felelevenítésével kísérelték meg a lehetetlennek tűnő feladatot: az új minőségű és szocialista szellemiségű szépirodalom és művészet létrejöttének segítését.

A helyzet némileg emlékeztetett a II. világháborút követőre. Az ÉS szerkesztői a baloldali szociáldemokratákat tekintették természetes szövetségeseiknek – “útitársaiknak” -, azokat, akiket a sztálinista hatalomgyakorlók hozzájuk hasonlóan perifériára szorítottak.

Az ő idejük nem a “koalíciós éra” (1945-1947), s nem is a csúcsra járatott diktatúra (1949-1953) évei voltak, hanem a rendszerváltás időszakai: 1945 tavasza, 1947 vége és 1948. 1957-ben úgy hitték, hogy az “ellenforradalmi” kitérő és a nemzeti elfogultságokkal fertőzött polgári demokrácia felé tett kényszerű lépések után vissza lehet térni az előítéletességet elvető és az elesettek, kizsákmányoltak érdekeit képviselő szocializmus egyenes útjára.

Az ÉS szerkesztői nem Kossuth-címeres szocializmust akartak, hanem sarló-kalapácsosat. Nem a Rákosi idejében eltorzított szimbólumot szerették volna visszaállítani, hanem a munkájukból élők jelképét. Abban hittek, hogy egyedül azért a társadalmi rendszerért érdemes küzdeni, amelyben megszűnik a kizsákmányolás és az előítéletesség. Nem vágytak kiegyezni a tőlük eltérően gondolkodókkal, hanem új világot szerettek volna teremteni. Utópiáikkal azonban egyre inkább terhére lettek annak a hatalomnak, amelytől egyedül remélhették, hogy megvédi őket a legfőbb rossztól, ami számukra elképzelhető: a kapitalista magántulajdonon alapuló polgári demokráciától.

A Mesterházi-éra kezdete

A felelős szerkesztőként 1957 szeptemberében a Népszabadságtól az ÉS-hez kerülő Mesterházi Lajos író furcsa, ellenmondásos személyiség volt. Rokonszenvet érzett Nagy Imre 1953 és 1955 közötti reformpolitikája iránt, ami a lap többi munkatársáról nemigen mondható el. Meggyőződéses antisztálinistaként a szó fegyverével kívánt küzdeni az igazi szocializmusért. (Az idős Bölöni megmaradt főszerkesztőnek, de a lapra egyre kevesebb ideje maradt. Pártmegbízásra az írók nemzetközi szervezetében, a PEN-ben képviselte Magyarországot, védte a Kádár-rezsim érdekeit a külföldön ebben az időben a hazaiaknál sokkal inkább méltányolt emigráns magyar írókkal és nagy számú támogatóikkal szemben.)

A november elsejétől immár hetenként megjelenő ÉS-ben a legnagyobb feltűnést a Füstölgő kénsav-rovat keltette, amelyben Sándor Kálmán bevallottan szubjektív kirohanásokat intézett az irodalmi élet számára ellenszenves szereplői és jelenségei ellen. Kifigurázta a szerinte feléledő harmadikutas nacionalizmust, megsemmisítő gúnnyal írt a köpönyegforgató kommunistákról. Volt az ÉS-nek 1957-ben olyan száma – a december 6-i -, amelyben egy oldalon jelent meg Sándor Kálmán füstölgése (Levél egy színvak birkához) és az őt bíráló Maróti Lajos cikke. Az egykori kispap, az írónak készülő huszonhét éves fizikus kiállt a megfricskázott Németh László, valamint a szánalmasnak lefestett alkalmazkodók mellett. “Nem elhamarkodott az a megállapítás, hogy akinek sem balra, sem jobbra nem dobog a szíve, annak nincs is?” – tette fel a kádári konszolidáció felé mutató kérdést (Kiket mar a kénsav?).

A november 15-i szám fejlécén a kiemelt szerzők között voltak még rajta kívül – vegyesen régiek és újak – Áprily Lajos, Bölöni György, Csurka Péter, Dutka Ákos, Hegedüs Géza, Jankovich Ferenc, Jobbágy Károly, Sándor Kálmán, Szabó Pál és Vasvári István. A karácsonyi kettős számban, amelynek első oldalát El Greco Szépművészeti Múzeumban lévő festményének – A szent család Szent Annával – reprodukciója díszítette, publikált többek között Tamási Áron, aki éppen egy éve az írószövetségi nyilatkozatot, a forradalom mellett kiálló Gond és hitvallást fogalmazta, valamint Kárpáti Aurél, Kodolányi János, Kónya Lajos, Nádass József, Sinka István, Szabó Pál, Tamási Lajos és Várnai Zseni.

1957 végén az aktivizálódó régi-új kultúrpolitikusok a párt irányvonalához igyekeztek idomítani az irodalmat és a művészeteket. A kebelbéliek önállósága, esetenkénti eltérő véleményük ingerelte őket. Köpeczi Béla, az egyik vezető kultúrpolitikus – 1955-től a Kiadói Főigazgatóság vezetője – feletteseinek írt 1958. januári feljegyzésében sajátos öszvérjelzőt kreálva “szektás-revizionistának” minősítette az ÉS-t. Kifogásolta, hogy megjelenési lehetőséget kapott benne a jobboldali népi író, Sinka István és a kommunista Tamási Lajos, akit a forradalom elején született verse, a Piros a vér a pesti utcán tett igazán ismertté és népszerűvé. Megszólalásukat az MSZMP vezetői hatalmi-politikai okokból még nem tartották időszerűnek. A feljegyzés írója nehezményezte, hogy a hetilap kritikusai nem bírálták az újra publikálni kezdő újholdasokat (az 1946 és 1948 közötti apolitikus szépirodalmi folyóirat, az Újhold szerzőit). Az ÉS szektásságára Köpeczi nem hozott példát.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 11. szám

Comments are closed.