Forrás: MNO

2007. január 16. (5. oldal)

Megyeri Dávid

A baloldali-liberális elit feledésre ítélte a hajdanvolt Demokratikus Chartát, s még születésének 15. évfordulóját sem ünnepelte meg tavaly ősszel. Feltűnő és egyben önleleplező a civilnek mondott mozgalmat övező szemérmes hallgatás, hisz a jeles jubileum éppen egybeesett a szociálliberális kabinet rendőrségének nagy őszi menetelésével, amikor a karhatalom másfél évtized késéssel beváltotta az akkori balelit félelmét, s végigverte a lakosság tekintélyes hányadát. A charta tudniillik 1991-ben éppen azért jött létre, hogy a civil kurázsit szegezze szembe az állítólagos kormányzati diktatórikus szándékkal, amely szerintük veszélyeztette a demokráciát, a rendszerváltás alapértékeit. Azóta kiderült: a baloldalnak mindig fantomfélelmei vannak, ha nincsen kormányon, hogy aztán hatalomra kerülve alkalmazza azokat a megfélemlítéseket, amelyekkel igaztalanul vádolta ellenfelét.

Aktuális tézisek. A Demokratikus Charta számos pontja mintha a mai kormányhoz szólna. Például: „Demokrácia akkor lesz, ha az állam biztosítja az ország minden lakosának az elemi szociális ellátást.” „Demokrácia akkor lesz (…), ha a Magyar Köztársaságban soha nem kerül sor politikai megtorlásra.” „Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori kormánytöbbség tudomásul veszi, hogy legitim törvényhozó és végrehajtó hatalmának korlátot szab a Magyar Köztársaság alkotmánya, aminek betartása fölött a független Alkotmánybíróság őrködik.” „Demokrácia akkor lesz, ha az állam semleges türelemmel viseltetik valamennyi polgárának meggyőződése, világfelfogása iránt mindaddig, amíg az másokat nem fenyeget.” „Demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori törvényes hatalom lemond arról, hogy bármely eszmerendszert akár nyíltan, akár burkolt formában államvallás, akár államideológia rangjára emeljen…” „Demokrácia akkor lesz, ha a közszolgálati rádió és televízió a kormánytól, pártoktól és önkormányzatoktól egyaránt garantáltan függetlenné válik.” „Demokrácia akkor lesz, ha a sajtó szabadságát nem korlátozza (…) az újságírók megfélemlítése, és a mindenkori hatalom egyként szolgál információkkal valamennyi törvényes sajtóorgánumnak.”Demokrácia akkor lesz, ha a polgárnak nem kell tartania a mindenkori hatalomtól, mert a magánszféra önállóságát az állam túlhatalmával szemben megvédi a jog. Tévedés ne essék, az iménti mondat nem egy mai polgári ellenzéki dokumentumban olvasható, hanem az 1991. szeptember 26-án közzétett Demokratikus Chartában, amely további tizenhat pontban sorolta fel, az aláírók és csatlakozók szerint milyen kritériumoknak kell teljesülniük, hogy demokrácia legyen az országban. Mai szemmel olvasva tűnik csak ki igazán a fogalmazók zsenialitása: mintha nem is az Antall József vezette első szabadon választott magyar kormánynak adresszálták volna a harciasan aggódó sorokat, hanem valami fenomenális jövőbelátó képességnek köszönhetően a rendszerváltozás utáni harmadik MSZP- SZDSZ-kormányzatnak. Így viszont érthetővé válik, miért olyan sűrű a csönd az egykorvolt charta körül. A hálátlanság érthetetlen, hisz a charta rendezvényei oroszlánrészt vállaltak a szociálliberális koalíció összekovácsolásában és hatalomra segítésében. A kormánypártok és média-udvartartásuk azonban feltehetően érzik, túlontúl sok a kínos párhuzam az akkori és a mostani történések közt. Egy igen fontos kivétellel: az ezerkilencszázkilencvenes évek első felében hiába vizionálták hisztérikusan Konrád Györgyék a kormányzat erőszakos fellépését, az Antall-kormány által depolitizált rendőrség a haja szálát sem görbítette meg egyetlen tüntetőnek sem. Ellentétben azzal a rendvédelmi apparátussal, amely jelenleg éppen azok kezén van, akik az első szabadon választott kabinet idején nem szűntek meg jajveszékelni és rettegni a „küszöbön álló agresszió” miatt. Jellemzésként elég, ha az egyik chartás tüntetés úttestnyi transzparensének szövegét idemásoljuk: „Fasizmus miatt a holnap elmarad.” Ma ugyanezek a diktatúra miatt aggódó személyek mintha száznyolcvan fokos fordulatot vettek volna az utcai demonstrációk demokratikusságának megítélésében. Azt mondják, nem az utcán kell politizálni, hanem a parlamentben, s hovatovább aki bármilyen demonstráción részt vesz, az automatikusan megkapja a „csőcselék” megbélyegző titulust, ami a hatalom szándékai szerint maga után vonja a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot is. A szabad demokrata Beszélő 1992. szeptember 19-i vezércikke még egészen másként fogalmaz, s olyan hangot üt meg, amiért komoly felháborodásra számíthatna, ha ma tennék közzé. „De azért arról nincs szó, hogy illetlen dolog lenne, ha a választópolgárok a választási kampány időszakán kívül is bele akarnak kiabálni a politikába. Miért tartoznék az alapjogok közé a gyülekezési jog, ha a demokráciabéli politikának nem volna része a tüntetés is?” – olvasható a gyújtó hangú publicisztikában. A címe: „Az utcára? Az utcára!” A szerző: Kőszeg Ferenc akkori SZDSZ-es országgyűlési képviselő. A charta egyik programalkotó dokumentumaként számon tartott cikk nemcsak az utcai politizálás mellett tör lándzsát, hanem a politikusok aktív szerepvállalásának is megadja az ideológiai alátámasztását. Imigyen: „A demokrácia védelme politikai ügy, pártügy. Mindazoknak a pártoknak az ügye, amelyek demokráciát akarnak. Egy politikai demonstráción igenis szólaljanak meg a pártok képviselői. (…) A budapestiek pedig, hiszszük, ki fognak menni az utcára.” Nem csalás, nem ámítás, ugyanaz a Kőszeg Ferenc önti szavakba az akkor még liberálisnak tartott párt stratégiai alapvetését, aki ma már úgy vélekedik a jogvédő Helsinki Bizottság nemrég leköszönt elnökeként az őszi rendőrattakokról, hogy csak a szélsőjobboldaliak tartják jogszerűtlennek a brutális karhatalmi fellépést.

Mindenképpen megér egy kósza gondolatfutamot: vajon miként reagált volna a baloldali, úgynevezett véleményformáló elit, ha ez a cikkecske ma például a Magyar Nemzet hasábjain lát nyomdafestéket? Ugyanígy bízvást eljátszhatunk a gondolattal, milyen apokaliptikus mértékű hisztéria tört volna ki, ha Antall József, netán Orbán Viktor kormánya örvendeztette volna meg azzal az ország lakosságát, hogy a közbeszerzési eljárás kiiktatásával egy kontinensnek elegendő gumilövedéket, könnygázt és más tömegoszlató és támadó fegyvereket vásárol a rendőrség számára. Boldog ország! – mondhatják epésen nyugati megfigyelők, ahol az a legnagyobb gondja az állami vezetésnek, hogy vajon elegendő verőszerszámot spájzolt-e be, nem pedig az, hogy tud-e például ingyengyógyszert juttatni a sokasodó rászorultaknak. Persze – hogy tovább halmozzuk az abszurditások sorát – az is megérhet egy misét, vajon milyen égbekiáltó állítólagos kormányzati hatalmi téboly váltotta ki a Demokratikus Charta megalakulását és folyamatos harcias aggódását. A fiatalabb évjáratúak tán el sem hiszik, a rendszerváltó kormány legfőbenjáróbb bűne az volt, hogy először a jegybank elnökét törvényi felhatalmazás alapján nem akarta újból kinevezni, majd később az állami közszolgálati televízió és a Magyar Rádió elnökeit másokra akarta cserélni. További vérfagyasztó cselekedetek voltak, hogy az MDF akkori frakcióvezetője, Kónya Imre tanulmányában természetesnek vette, hogy a szabad választáson megszerzett arányban részesüljenek a kormánypártok bizonyos pozíciókból. A másik „casus belli”: az MDF alelnöke, akit történetesen Csurka Istvánnak hívtak, egy dolgozatot írt végeredményben saját kormányfője ellen saját lapjában, a Magyar Fórumban. Ma, amikor a rendszerváltás után másfél évtizeddel egy maga által demokratikusnak mondott kormányzat legfőbb gondja az, hogy módszeresen végigverje nemzeti ünnepeinken az ország lakosságát, s olyan megszorító intézkedéseket vezessen be, amelyeket talán még az ideiglenesen százötven évig hazánkban állomásozó törökök sem mertek megkockáztatni, különösen hihetetlennek tűnhet, hogy ilyen mindennapos kormányzati lépésektől akkora chartás felháborodás támadjon. S ép elmével vajon el lehet-e képzelni, hogy egy köztársasági elnök oly módon ne írja alá a Magyar Nemzeti Bank elnökének vagy a Magyar Televízió elnökének a kinevezését, mint ahogy Göncz Árpád tette? Illetve vajon milyen össztűz zúdulna rá a „független” baloldali, európai mércével elképesztően elfogult, részrehajló médiából, ha nem a baloldal jelöltje?

Fontos: személyükben többnyire ugyanazok sikoltoztak versenyt a képzelt szélsőjobboldali veszélytől remegve, akik ma elégedetten veregetik a kormányzat és rendőrsége vállát a diktatúra emlékét elhomályosító tömegverések kapcsán. Szabó Zoltán chartás élember, ma MSZP-képviselő, aki még az államtitkárságot is megjárta, a Népszabadságban Szélsőségekről és jelképekről címmel veretesen gyűlölködő cikket publikált 1992. december 14-én. Az egyik alaptalan rettegésből a másikba eső későbbi államtitkár így rója papírra félelmeit: „Országgyűlésünk újabb jelentős lépést tesz a magyar parlamentarizmus történelmi mélypontja felé. Ez esetben, bármennyire ízlésem ellen való is, tiltakozásul kénytelen leszek a ruhámra tűzni egy csillagot. Természetesen nem vöröset, hanem sárgát. Az ugyanis nem lesz tilos. Sőt. Lehet, hogy előbb-utóbb kötelező lesz.” Aki azt hiszi, hogy a nácizmus vizionálása elszigetelt jelenség volt, holmi véleménybeli túlkapás, jelentőset téved. A Rákosi-rezsimbeli Szabad Nép utódlapjában, a Népszabadságban egész oldalas hirdetést tettek közzé a Demokratikus Charta és támogatói. A lap tetején hatalmas betűkkel az szerepel: „ÚJRA?!” Alatta egy fotó, amelyen nyilas gárdisták lendítik a karjukat. Félig közbeékelve, félig alatta egy másik, kisebb fénykép, amelyen egy feltehetően kiáltó fiatalember emeli a kezét vagy mutat valahová felfelé. A képaláírások: „1944. október 20. Budavári Palota” és „1992. október 23. Kossuth tér” Alatta még nagyobb, körülbelül tízcentis betűkkel: NEM. Hát igen, mert hogy el ne felejtsük, 1992. október 23-án még mindenki szabadon ünnepelhetett. Így megeshetett az a skandalum is, hogy Göncz Árpád köztársasági elnököt a Parlament előtt szórványos, alig hallható füttyszó fogadta akkor, amikor az emelvény felé baktatott. Ezen az államfő olyanynyira meglepődött, hogy ahogy jött, vissza is ballagott, és elállt az ünnepi beszéd megtartásától. Az akkoriban még egyetlen tévécsatorna, az MTV később a helyszínen felfedezni vélt egy úgynevezett Árpád-sávos – valójában Árpád-házi sávozású – zászlót is lengető, rövid hajúakból álló csoportot, és azt állította, hogy ez a kemény mag fojtotta bele a szót „a nemzet Árpi bácsijába”. Bizony, ma már hihetetlennek hat, de ez váltott ki elementáris erejű jajveszékelést a pszeudo-baloldali elitből, a választásokig muníciót szolgáltatva az újabb „rettegés fokához”. Szabó Zoltán rettegései mindenesetre talán nem is voltak tökéletesen alaptalanok – csak tizennégy éves késéssel. Emlékezhetünk rá: egy nyugati emigrációból hazalátogatott, zsidó származású honfitársunk, miután a rendőrök rajta is „túlkaptak”, így fakadt ki: „Magyarországon ismét verik a zsidókat?!” De hát kötelező föltenni azt a kérdést is: hol vannak most a demokratikus szabadságjogokra oly igen kényes volt chartás értelmiségiek? Miért nem jelentetnek meg most mondjuk egy olyan hirdetést, amelyen fölül egy ÁVH-s vagy pufajkás veri a vétlen állampolgárt az 1956 utáni megtorlás idején, alul pedig egy mai karhatalmista ütlegeli az egyik ünnepelni vágyó járókelőt az Astoriánál? Végül is logikus lenne, hiszen az MSZP-SZDSZ mindent megcsinál, amivel a Fideszt és Orbán Viktort rágalmazzák. Lendvai Ildikó szocialista frakcióvezető például régebben azzal replikázott a parlamentben, hogy a Fidesz nem is összefogást akarna, hanem összefogdosná az embereket. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere kijelentette: a főváros nem süllyedhet odáig, hogy az erőszak mindennapos eseménnyé váljon az utcákon. Felszólította a polgárokat, ne tanúsítsanak gyávasággal egyenlő közönyt az erőszakkal szemben. Hozzáfűzte: a politikai önzés is lehet légszennyező. Megint csak ki kell ábrándítanunk azokat, akik naivul azt hiszik, Demszkyt megvilágosodás érte, és a mai viperakormányról mondott véleményt. A főpolgármester ugyanis ezt még 1993 februárjában mondta egy chartarendezvényen, amikor a rendőrség báránytürelemmel viselte még a legprovokatívabb baloldali megnyilvánulásokat is. Vitányi Iván MSZP-s politikus az 1992. szeptember 24-i, úgynevezett nagy chartatüntetésen természetesen szintén a szélsőjobb fenyegetését látta a kormány tevékenységében: „Van okunk a félelemre, mert támadják a demokráciát.” A szocialisták prominens ideológusa akkor még úgy látta, hogy a hatalom nem csupán a kormányé, hanem többek közt a köztársasági elnöké s a többi független intézményé. Akkor még (?) úgy gondolta, demokrácia akkor van, ha nem alakul ki olyan hatalmi központ, amely a hatalmat a maga kezébe koncentrálja. Magyar Bálint SZDSZ-es országgyűlési képviselő ugyanezen az elvileg pártsemleges demonstráción azt harsogta: tisztán, világosan meg kell mondanunk, mit akarunk, ha nem akarunk örökké félni a saját elöljáróinktól, akiket éppen azért választottunk, mert félelem nélküli életet ígértek. Arra szólította fel a rendőröktől semmilyen módon nem háborgatott hallgatóságot, hogy legyen ereje feltartóztatni azokat, akik nem jól tűrik alkotmányos korlátaikat.

Érdekes módon akkor még üdvösnek tartották a baloldalon, hogy nemzetközi fórumokon panaszkodjanak a kormány ellen. „Európa, segíts!” – nyilatkozta például egy nyugati lapnak a szabad demokrata köztársasági elnök, Göncz Árpád. Egyik élharcos volt Konrád György, aki a Nemzetközi Pen Klub akkori elnökeként adott le folyamatosan S. O. S.-jelzéseket. Az egyik chartatüntetésen úgy fogalmazott: „A demokráciát védeni kell, folyamatosan. Elgyöngül, ha nem ápoljátok. Véditek? Válaszoljatok! (A tömeg helyeslően morajlott.) A rest agyú inkább odasóz, semmint hogy megértene. Ha mással nem, egy rágalombunkóval.” Az SZDSZ íróidolja azzal zárta mondandóját: „Kivárjuk, túléljük.” Ezt igazán ma szívlelhetnék meg a polgárok a Gyurcsány-féle társasággal kapcsolatban. Petőfit adaptálva a mai helyzetre: Hol a zsarnokság mostanában? Barátságos, meleg kormányfői szobában.