Forrás: ÉS

Károlyi Csaba

Koronként azonos mozgatórugók

Závada Pállal beszélget Károlyi Csaba

Idén ősszel harmadszor jelent meg Závada Pál első könyve, a Kulákprés. Alcíme: Család- és falutörténeti szociográfia. Tótkomlós 1945-1956. A mű először 1986-ban, másodszor, jelentősen átdolgozva, 1991-ben látott napvilágot. Most ismét változott: új a képanyag, és ennek kapcsán vannak új szövegrészek is. Akik eddig csak a szépíró Závadát ismerték, most megnézhetik, honnan jöttek a regények.

– „Hátha tekinteni lehetne ezt a könyvet is egyetemesen magyar nemzeti sorsunk fundamentumait feszegetőnek, nép-nemzeti gyökerűnek s elköteleződésűnek. (…) Tisztelt közönség!, bár úgy állhatnék tehát Önök elé most ezzel a könyvvel, mint nép-nemzeti író! Ki tényleg volnék amúgy – félparaszti sorból, faluról jött illető” – mondtad abban a beszédben, mellyel A fényképész utókora című legutóbbi, harmadik regényednek odaítélt Palládium-díjat köszönted meg (ÉS, 2005/10.). Volt ennek a megnyilatkozásodnak visszhangja?

– Minthogy ezen gondolkodnom kell, nagy visszhangja nem lehetett. Talán ilyesféle interjúban kérdeztek hasonlót, hogy volt-e neki. Annak a beszédnek az óhajtásai közé bevehettem volna, hogy bár lehetne ilyesmikről termékeny vitát folytatni. Például hogy korunk irodalmában tényleg ott feszegetik-e igazán a nemzeti sorskérdéseket, ahonnan ezt a szekértábori szokásjog szerint várni szokták. Mert szerintem nem. A Harmonia cælestis meg a Párhuzamos történetek talán nem a magyarság sorskérdéseit tárgyalják? Vagy a Hősöm tere? És Kukorelly, Darvasi vagy Márton László regényei? A MetaXa vagy A fagyott kutya lába? A Zsidó vagy? – az nem magyar sorskérdés? Hogy ne rögtön a Sorstalansággal kezdjük. Ezek – és még folytathatnám – mind nem kerülik ki a magyarság és persze az egyetemesség sorskérdéseit. Amelyek feszegetése tudniillik nem privilégiuma semmiféle irodalmi tábornak, a népi-nemzetinek sem. De vajon mit jelent így az olyasféle panasz, miszerint a nemzeti irodalmat háttérbe szorítják? Kicsodák?, vagy miféle irodalmi törekvések? És ha a fenti művek netán nem a nemzet irodalmi értékei közé sorolódnának be, akkor vajon hová, s ez esetben mi volna hát a nemzeti vagy nép-nemzeti irodalom? Vagy már nem is tudjuk, minek nevezzük, hisz az efféle beazonosítás irodalmilag is, szociológiailag is sántít, inkább csak politikai hovatartozási stemplinek van használva. Ennek abszurditásáról szóltak fent idézett mondataim.

– Ha a népi irodalom tradicionális, háború előtti fogalmára gondolnánk, tulajdonképpen a te műveid abba is beletartozhatnának. Hiszen nagyrészt a paraszti világgal foglalkoznak, abban játszódnak az eddigi regényeid is.

– Igen, elő szoktak fordulni bennük parasztok. És még sok egyébfélék is, már ahogy ez a regényekben adódni szokott. De még a szociográfiám, a Kulákprés sem csak földművelő gazdákról szól. Az igaz, hogy a paraszti – az nekem létező tradícióm, nyilván tudok róla valamit, hát persze hogy merítek belőle, ha egyáltalán van még mit. De azt nem ígérhetem, hogy a paraszti világ megjelenítéséhez szinte már hozzárendelt világnézetet is üdvözölni fogom. Nem automatikusan következik, hogy az embernek csak azért, mert az apja, nagyapja valaha szántott és vetett, máris népnemzeti-etnikai centrumú gondolkodása volna. Számomra nemcsak az osztályalapú megkülönböztetés elfogadhatatlan – a hajdani megalázó úr-paraszt-viszony csakúgy, mint a kommunisták osztályidegen gyűlölete -, de éppúgy elfogadhatatlan a rasszalapú is. Meg ha származási, vallási vagy nemzeti-hovatartozási alapon tesznek különbséget, s így kezdenek el „idegeneket” jogaiktól kollektíven megfosztani, vagy akár csak más oldalról a saját fajtájuknak jogokat szerezni. Manapság nyilvános példázata lehet a honfiúi-honleányi hűségnek – szerintem pedig inkább a rasszista észjárásnak – az a családi hagyomány, miszerint a hazaszeretet ápolása jegyében máig is úgy emlegetik a 48-as-párti dédanyát, hogy ő az ősi családi fészekből rituálisan kiszellőztette úgymond az osztrák- meg svábszagot. Ahelyett, hogy az önkényuralom szagát szellőztette volna ki. De az ilyesmit újabb kiadásban, szovjet-orosz viszonylatban hasonlóan szomorú dolog végighallgatni. Hogy ne a sokkal gyakoribb romagyűlölő vagy antiszemita közbeszédből vegyünk példát. Bolgármentes övezetet akarok! Egy téboly. A magunk fajtáját, legyen az akár magyar, akár szlovák vagy más, eleve nagyobbra-többre tartani, a másokét lenézni, leszólni és ezt ráadásul összekeverni a hazaszeretettel – ez kétségbeejtő.

– Jól emlékszem, hogy a regényeidet egy-két nem tipikus kivételtől eltekintve nagyjából minden lapban elismerés fogadta?

– Többé-kevésbé, de nem csináltam ilyen összesítést. Az első regényemről vagy kétszer annyit írtak, mint a másodikról, a Milotáról. Emlékszem, hogy a Jadvigáról például Alexa Károlytól a Kortársban olvastam megtisztelően és váratlanul érdekeset. A leginkább politizáló regényemet, A fényképész utókorát azért itt-ott már bírálták is.

– Az indulásod rendhagyónak számít. Egy szociográfia után lettél író. A Kulákprés a szülőfalud és a családod 1945-1956 közötti eseményeit dolgozza föl. A három regényed háttere is ez a világ, bár ott soha nem nevesíted. Viszont a regényekben inkább vagy a háború előtti évtizedek vagy az 1956 utáni évtizedek a fontosabbak, és sosincs a fókuszban épp az az időszak, melyet a szociográfiád feldolgoz. Szándékosan kerülted a regényekben az ötvenes éveket?

– Nem gondolnám, hogy kerültem. A fényképész utókora történelmi szála, Dohányosék történetének második szakasza az ötvenes évekre esik. Ugyanekkor kezdődnek Milota György budapesti szerelmi és üzleti kalandjai, igaz, hogy a hatvanas években tetőznek. A Jadviga párnája Misójának besúgóélete is ötvenes évekbeli. Ez utóbbi rímel a Kulákprés bizonyos adalékaira, mint ahogy a kulákügyek egyik motívuma is fölbukkan A fényképész utókorában, Koren Ádám anyai nagyszüleinek, Lestyánéknak a történetében. De hát nem biztos, hogy kompletten meg kéne regényesítenem azt, amiről a szociográfiám szól.

– Aki most a regények után fogja olvasni a Kulákprést, meglepődve tapasztalhatja, hogy a Jadvigában található feljegyzések, leltárok, levelek, egyéb dokumentumok mintája, eredetije itt van a szociográfiában.

– A Jadviga párnájának menyasszonyi kelengyéje például egy valódi szlovák lista másolata és fordítása, viszont ez jóval korábbi a Kulákprés-beli iratoknál. Ilyesféle listákat tényleg fölfektettek. Ha mondjuk végrehajtó fenyegetett, akkor mit hová dugtunk, kinek adtuk át megőrzésre, s mit pakoltunk abba a csomagba. Ennek tragikomikus változata, amikor a végrehajtók álltak neki, hogy fölvéssék egy darab csomagolópapírra, miket foglaltak le.

– A Jadviga végén van egy szerzői mondat: „A könyvben idézetek találhatók vitéz Deseő Lajos, Gárdonyi Géza, dr. Kertész János, Lehoczky András, id. Lehoczky Pál és ifj. Lehoczky Pál írásaiból”. Ha jól látom, az utóbbi három figura szerepel a Kulákprésben. Id. Lehoczky Pál tótkomlósi mintagazda, öntudatos és művelt parasztpolgár. Róla sok szó esik. Miért fontos ő neked?

– Övé volt az a gazdálkodási napló, amely úgy kezdődött, hogy „Zacsínam túto knyizsecsku”. Neki köszönhetem tehát a Jadviga párnája naplóformájának ötletét és kezdőmondatát. Az ő gazdasági följegyzéseiből hamisítottam és növesztettem ki a regénybelieket. A naplót annak idején a fia mutatta meg nekem, lefénymásoltam, és először gazdálkodástörténeti cikket írtam belőle, bár a hiányos följegyzések miatt igazán alapos következtetéseket nem lehetett levonni belőle. Viszont beleláthattam egy korabeli gazdálkodócsalád hétköznapjaiba, noha ő nem számított tipikus tótkomlósi gazdának. Sokat utazott, járt Pestre, kicsit politizált és közéletet is élt, a húszas évek végén pedig megfordult Németországban agrármunkás-közvetítőként. Részben róla mintáztam meg Osztatní Györgyöt, Ondris apját, persze úgy, hogy típusára nem jellemző motívumokkal is fölruháztam figuráját. Hálával gondolok rá, noha csak fényképről ismerem, meg a fia történeteiből. A főhősöknek, Jadvigának és Ondrisnak nem volt efféle modelljük, csak egy-két mellékalaknak.

– A legutóbbi regény Koren Ádámja azért kicsit önéletrajzi jellegű.

– Inkább olyan figurának lehet tekinteni, aki velem egykorú és az enyémmel többé-kevésbé, inkább kevésbé párhuzamos pályán fut, de minden más tekintetben más. Alkatunkat, kapcsolatainkat, de mondjuk tartózkodási helyünket illetően is egészen eltérünk egymástól. Én például akkor nem is voltam még Pesten, amikor az ő főtörténete itt lejátszódik.

– És Dohányos László modellje Erdei Ferenc volt?

– Igen, ezt nehéz volna tagadni, már ami a közéleti ember, a politikus pályafutását illeti, bár ezt sem szorosan követem. Dohányos magánélete viszont – minthogy Erdeiéről lényegében semmit nem tudok – merő fikció.

– A Kulákprést olvasva még nyilvánvalóbb, hogy a regényeid faluja nem létezhetne Tótkomlós nélkül.

– Így van, a szülőfalumról mintáztam meg az én fiktív falumat, amelynek nincs neve a regényekben. De azt nem lehet állítani, hogy a regények akár Tótkomlóson is játszódhatnának. Tudniillik azok a figurák, akiket szerepeltetek – a főhősökön kívül például papok, elöljárósági figurák, elég népes értelmiségi-, illetve gazda-réteg, majd pártemberek, téesz-vezetők és mások -, ha önmagukban nem is tesznek ki egy saját falutársadalmi struktúrát, de igényelnek ilyet. Tekintve, hogy a valóságosan létezett tótkomlósiba nem férnének bele.

– De a falubeliek nyilván úgy olvassák…

– …igen, különösen azóta, hogy a Jadviga-filmet is ott forgatták. Onnantól fogva már nehezebb elhitetni, hogy ez a falu nem az a falu. Ha pedig a szociográfiát is a kezükbe veszik, pláne be akarják azonosítani a regénybeli eseményeket is. Az ember írás közben nemigen gondol rá, de utólag azért jobb, ha nem bántok meg senkit – nem mintha ez feltétel volna. Előfordult, hogy voltak félreértések, valaki összekeverte a fikciót a valósággal, ráismert egy motívumra, és nehezen fogadta el, hogy a fiktív folytatással nem sértegetni akartam, és nem az ő személyét.

– Rendszeresen jársz még haza?

– Járok, de gyűjtési szándékkal már nemigen. A szociográfiához és az első két regényhez sok mindent még otthonról hoztam, a harmadikhoz és a mostanihoz másfelé kellett már tájékozódnom. Viszont járok író-olvasó-találkozókra, most is lesz egy Tótkomlóson. Néha zavarbaejtően megható tud lenni, amit tapasztalok – a valódit meg a kitaláltat egybeolvasztó befogadás vagy egy-egy önálló életet élő és akár vissza is érkező motívum.

– Hogy lettél szociológus?

– Részben első szociológiatanárom, Pauker Csaba hatására, akivel mint fiatal oktatóval közös kollégiumban laktam Pécsett. Ugyanis az ottani közgazdasági karra jártam, noha nem akartam közgazdász lenni. De közben részt vettem egy kérdőíves, életút-interjús kutatásban – pécsi munkásokhoz, bányászokhoz és Pécs környéki falusiakhoz jártunk -, ez is megtetszett nekem. Eszembe jutott persze, hogy ezt otthon is meg lehetne csinálni, de halogattam. 1978-ban gyakornok lettem a pécsi tanszéken, szemináriumokat vezettem, és közben jártam az ELTE szociológia kiegészítő szakára. Amikor pedig azt 82-ben elvégeztem, Ferge Zsuzsa tanárnőm fordított életutam irányán, mert az akadémiai Szociológiai Kutatóintézetbe hívott, így kerültem Pestre. Szociálpolitikával kapcsolatos kutatásokba kezdtünk, helyszínünk főleg Pásztó volt, amelynek aztán szinte minden közintézményét és munkahelyét fölmértük. Én konkrét technológiai, emberi-gépi munkafolyamatokat és -körülményeket írtam le a magam tényirodalmi eszközeivel – a számadatokkal, emlékszem, nem jutottam sokra. Inkább afféle termelési kisprózákat produkáltam tehát, mégpedig azért, mert meghökkentőnek találtam, amit látok. És persze a korabeli Mozgó Világ szociográfus-kitűnőségei, Tar Sándor, Csalog Zsolt és Diósi Ágnes hatottak rám, illetve jó barátom, Vági Gábor. Mind halottak már. Mire viszont elkészültem a Kulákprés egyik fejezetével, amellyel kedvenc folyóiratomban debütálni szerettem volna, a régi Mozgónak vége lett.

– Természetes volt-e neked, hogy a saját faludba menjél kutatni? A 30-as években is számos szociográfia született meg így, hogy a népi írók közül, aki tehette, hazament a falujába. De az utóbbi évtizedekben ez kevésbé volt tán jellemző.

– Szülőföldjét meg a Puszták népét, és műfajának legkitűnőbb művét írta meg Illyés, saját vidéke, sajátjainak élete ihlette meg továbbá Veres Péter, Sinka, Féja vagy Darvas József munkáit – az ő értékrendjük, észjárásuk némely elemét viszont igen problematikusnak tartom. De Szabó Zoltán vagy Kovács Imre inkább a föltárandó bajt kutatva kerestek helyszínt, amikor egy-egy falut vagy tájegységet kiválasztottak. Megint más típust jelent Erdei Ferenc, aki társadalomkutató szociográfusként kiterjedt vidékek, településfajták, gazdálkodás- és életforma-féleségek föltérképezője. És eszembe jut még a régiek közül Boldizsár Iván példája, akit egy életen át túl távolról csábított a magyar vidék és a szociográfia, így alig sikerült idehaza, falun kutatnia. Úgyhogy volt régen is sokféle verzió. Énnekem attól fogva, hogy 1983-ban a padlásunkon megtaláltam a családi dokumentumokat – és láttam, hogy a levelezés már magában páratlan lelet -, egy percig nem volt kétségem, hogy akkor ezt kell megírni. Azt is tudtam, saját falumban könnyebben fognak szóba állni velem, mintha idegenben próbálkoznék, viszont mégiscsak célszerűbbnek látszott, ha a helyi apparátus egy-két hajdani alakjához Vági Gábor megy el helyettem. Az intézetben is biztattak. Olyan ügyeket, amilyenekről nem tudtunk eleget, persze hogy érdekesnek tűnt közelről látni. Ráadásul dokumentumokban – merthogy a magnós szövegnél is hitelesebbek lehetnek a saját idők valódi nyomai, a privát papírok.

– A Kulákprés első kiadása húsz éve, 1986-ban jelent meg a Művelődéskutató Intézet kiadásában. Ott nem árulod el, hogy a történet a saját családodról szól, hanem Rolník János néven nevezed a nagyapádat. Az első kiadás szövege sokban különbözik a másodikétól.

– Igen, sok mindent hozzáírtam, és húztam is belőle, egy rakás dokumentumot pedig kihagytam. Az álnév azért kellett, mert voltak páran, akik szívesen beszéltek ugyan, de nem akartak név szerint szerepelni, így azt gondoltam, kapjon mindenki fiktív nevet. Saját megfontolásom is az volt, hogy efféle műfajban talán jobb, ha egy szerző objektívnek látszik, mintha érintettnek. Nem tudom, miért, de akkor így gondoltam. Apámnak például eszébe se jutott álnevet kikötni, mindig rám bízta, mit csinálok. Védelmi oka nemigen lehetett az álnevek használatának, hisz abban a publikációs körben, ahol mozogtam, 1986-ban már bőven meg lehetett olyasmiket írni, mint amiket én itt megírtam. Magyar Bálintnak jelent meg ekkortájt ugyanilyen kiadásban Dunapatajról egy könyve – most az is meg fog jelenni újra -, ő pedig a falu nevét változtatta át Dunaapátira. Nyilván az én esetemhez hasonló okokból.

– A 86-os kiadás rezüméje azt írja a munkádról, hogy „szociológiai” szociográfia. Mit jelent ez?

– Szerintem arra utal, hogy ez a könyv nem úgy néz ki, ahogy a szociográfiák kinézni szoktak. A szociográfia eredetileg tényirodalmi elmesélő műfaj, pontosan, tényszerűen, ám érzékletesen, akár sodró írói szenvedéllyel és szárnyaló tollal, ugyanakkor értékeinket is kifejezve és bizonyos agitatív jelleggel megalkotott mű. Tehát mégiscsak írói munka. Azok a legjobb szociográfiák, amelyeket valódi írók írtak. A többi lehetett ugyan mélyen igaz, de rendszerint nyögvenyelős maradt. Egy szociográfia nem attól lett maradandó, hogy most mennyire látszik pontosnak. Tartok tőle, hogy nagyon mély vagy reprezentatív kutatások és számolások nem alapozták meg a műfaj klasszikus munkáit sem. A legjobbakat tehát az írás minősége hitelesítette, valamint az az igazság, amit képviseltek. Mert arról nem feledkezhetünk el, hogy ezek a művek valamiért íródtak. Politizáltak – világgá kellett kürtölniük például, hogy a paraszti nyomor tűrhetetlen. Az én Kulákprés című munkám egészen más eset volt: történelmi múltba tekintett, és írásos dokumentumokon alapult. Amikor beadtam a Magyarország felfedezése sorozathoz 1984-ben, azzal kaptam vissza, hogy ez nem is igazi szociográfia, inkább szociológia. Noha ez így zavaros, érteni véltem. Persze, hiszen itt nemcsak a szerző beszél a maga hagyományosan föltáró-mesélő homogén hangján, hanem hivatalos és privát papírok, levelek sorakoznak, a szöveg pedig kiegészül különféle műfajú további fejezetekkel, agrártörténeti, jogi szabályozási, statisztikai adatelemző, helyi társadalomtörténeti vagy a korabeli sajtó nyelvhasználatát bemutató részekkel. A második kiadás pedig már az újságcikkek és iratok kópiáit is közli, valamint szép számmal mutat be fényképeket. Műfajilag tehát összetett, az egyik fejezet fölrajzol egy falusi paraszttársadalmat, a másik viszont táblázatos rész, míg a harmadik érzelmesen lélekelemző. Vagyis megpróbáltam kitágítani a szociográfia hagyományos formájának kereteit, nem a feszegetésért magáért, hanem hogy mindig a legalkalmasabb módon mutathassam be azt, amihez hozzájutottam, amire rájöttem.

– Tényleg, hogy fogadta a szakma az első kiadást?

– Egy szűkebb szakmai fogadtatásról beszélhetünk csak. Ferge Zsuzsa jobban örült volna, ha „mai” tárgyú szociográfiát írok – vagy olyat is, amely azokhoz a kutatásokhoz kapcsolódik, amelyekben benne voltunk -, de jól fogadta. Ahogy többi munkatársaim és köztük barátaim szintén, akik írás közben is tanácsaikkal láttak el, mint Losonczi Ágnes, Szalai Júlia, Vági Gábor, Krémer Balázs, Horváth Ágota – és Andor Mihály, akinek az első kiadást köszönhetem. A legalaposabban Rév István elemezte a Társadalomkutatás című folyóiratban, de bemutatták az emigráns Irodalmi Ujságban is. Később Ember Mária megemlékezett róla a Magyar Nemzetben, Solt Ottília pedig egy szamizdat Beszélő-beli tanulmányához használta forrásként – ezekre emlékszem. A könyvet boltban nem árulták, eszembe se jutott, hogy a szélesebb nyilvánosság recenziós körébe is bekerülhetne, vagy hogy például az ÉS-ben megbírálják.

– Az 1991-es második kiadás hogyan született meg?

– 1989 tavaszán lehetett, hogy azzal hívott föl a Szépirodalmi Könyvkiadóból Ugrin Aranka, kiadnák újra ezt a könyvet a Magyarország felfedezése sorozatban. Mondtam, jó, de akkor én átírom, mert sok minden összegyűlt azóta, és fényképeket is szeretnék beletenni. Azt mondta, jó. Majdnem egy évig dolgoztam még rajta, húztam és bővítettem, újságcikkeket másoltam, fotókat gyűjtöttem. Visszaállítottam az eredeti neveket, mert a dokumentumokon úgyis ott szerepeltek. Mire kész lettem, összeomlott a Szépirodalmi, akkor a Széphalom Könyvműhely vette át, Mezey Katalin és Pálinkás György segített. Én vittem ki szatyorban az egész cuccot a fényképekkel együtt egy üzemi nyomdába, és aztán ott maradt minden – a papírokról ugyan fénymásolatokat adtam, de a fényképek eredetiek voltak. A nyomda kiszállította az elkészült könyv példányait, majd rögtön fölszámolta magát, az én anyagom pedig eltűnt.

– Írod is ezt a mostani, harmadik kiadás előszavában. Ebben a kiadásban tehát új képanyag található, jobb és gazdagabb, mint korábban. Írod, hogy a Tótkomlósi Digitális Fotóarchívum anyagából válogathattál, meg a saját családod fotóiból azért voltak másolatok.

– De a faluban másoktól is előkerültek kópiák az elveszett képekből. A digitális archívum több ezer képét végignéztem, és abból szépen kirajzolódik például a fényképészek munkássága is. Weisz Sándoré és két fiáé, valamint Paulik Pálé – hiszen a hátoldalra többnyire rápecsételtek a cégbélyegzővel. Róluk én régebben is hallottam, sőt, történetük beszüremlett A fényképész utókorába. Ott szerepel például az a motívum, hogy az egyik fényképész kitelepül Szlovákiába, és viszi magával a felszerelést, amit társa, a lágerben odaveszett Buchbinder hátrahagyott nála. Valójában Paulik Pál a harmincas években először tanuló volt az öreg Weisznél, majd konkurensek lettek. És bizony Paulik lett a jobb a cséplési nagytotál zsánerképének műfajában, míg Weiszék inkább az esküvőkön taroltak. Weisz Sándort, a feleségét és egyik fiát 44-ben elhurcolták és megölték, a másik fia, Imre túlélte a vészkorszakot, és folytatta a családi mesterséget. 1947-ben Paulik Csehszlovákiába települt, Pozsonyban lett belőle fényképész, így maradt egyedül Weisz Imre Tótkomlóson. De hát az ötvenes-hatvanas években nemigen virágzott az ipar. A digitális archívum – Kancsó János doktor vezetésével – a komlósi családok összes régi képét be szeretné szkennelni, így sok minden előkerülhet, de persze nem minden. Könyvem új kiadásába úgy kellett írnom például az egyik fényképről – két fiatalember ül egy-egy hordón, az egyik kivándorolni készül, a másik nősülni, és ott van körülöttük az egész mulatozó kompánia -, hogy maga a kép sajnos nem került elő. A 91-es kiadásban még szerepelt, akkor megszerettem, de elfogadható minőségben már nem volt honnan az új könyvbe bemásolni.

– Az új fényképválogatás lehetőséget adott neked arra, hogy új képaláírásokat írj. A harmadik kiadásban tehát van egy új szövegfolyam kurzívval szedve, hol egy-egy sor, hol fél oldal a képek alatt. Ha az ember végigolvassa egyben ezt az új szövegrészt, abból egy személyesebb család- és falukép bontakozik ki, olyasmi, amit korábban mint szociológus és szociográfus nem engedtél meg magadnak.

– Ezért a lehetőségért örültem meg leginkább Morcsányi Géza ötletének, hogy adjuk ki a könyvet újra. Meg hogy akkor megszabadulhatok a 91-es kiadás propagandaképeitől, amelyeket pedig annak idején magam válogattam az MTI és a Munkásmozgalmi Múzeum archívumából – mindjárt a címlapra is: Rendőri ellenőrzés a cséplésnél – ez volt a fotó címe. Egy másikon belép a hatóság a konyhába, ahol feketevágás folyik, és ott áll a leleplezett kulákasszony a vájlinggal. Profi képek voltak, igazi fényképészek munkái. Csak éppen – ahogy éveken át néztem őket a könyvemben – egyre inkább bűzlött, hogy ezek mind hamis, megrendezett helyzetek. Nemcsak hogy kutatnak, de meg is találják, amit keresnek, és éppen amikor exponál a fotós? Rábukkannak a kolbászokra, miközben véletlenül kifogástalanul be van világítva a padlás? Szerencsétlen parasztokat a jelek szerint nemcsak a rendőrök, hanem a fényképészek is addig zaklatták, míg el nem játszották a megrendelt jeleneteket. Az „akcióképeknél” egyébként is jobban szeretem már a statikusan beállított műtermi családi vagy csoportképeket. Ott állnak vagy ülnek kiöltözve a rettenetes kulisszák előtt, mégis mennyire igaz és eredeti minden.

– A mostani címlapon nagyapád, nagyanyád és apád fotója van, Paulik Pál műtermében készült 1939-41 körül. Elemzed is ezt a képet a 81. oldalon. Mi mindent elárul ez a kép arról, kicsodák is ők, egy „maga-ura” parasztcsalád tagjai. Arról a történetről azonban, amiről a Kulákprés szól, a parasztság eszetlen és szörnyű megnyomorításáról a Rákosi-korszakban, arról tulajdonképpen nincs, nem lehet valódi fotó.

– Egyrészt a falumban tényleg nagyon keveset fényképeztek az ötvenes években, másrészt a minőségi átlag is lecsökkent, hiszen Weisz Sándor és László meghalt, Paulik Pál kitelepült. Weisz Imrét pedig egyre ritkábban hívták fényképezni. Csépléshez a tanyára?, amelyet nemsokára elvesznek, s ahová csak a rekvirálók járnak ki? Azelőtt rendszerint lakodalomba, keresztelőre és temetésre hívtak fényképészt, illetve bizonyos családi alkalmakra – mint a családfő kerek születésnapja, a házassági évforduló vagy a farsangi zenélés az állatállománynak. A paraszti munkát a cséplés alkalmából összegyűltek lefényképezésével volt szokás megtisztelni. Az ötvenes években egyebek mellett a fényképezkedési szokások is szétestek. Például az esküvői csoportképeken az ifjú pár hagyományosan a fiatal rokonokkal és barátokkal, komákkal és komaasszonyokkal volt látható, a szülőket vagy idősebb rokonokat mellőzték. Ez a szokás akkor bomlik föl, amikor már nem mennek fényképészhez. Az ötvenes évekbeli otthoni esküvői vacsorákon csak amatőr képek készülnek – ezeken az van rajta, aki rákerült -, szegényes a mulatság is meg a fényképezkedés is. Ezekben az években Tótkomlósnak két szorgalmas amatőr fotósa működött, egyikük az evangélikus lelkész, másikuk egy kereskedő. Többé-kevésbé sikerült képeket készítettek – néha közéleti eseményekről is, de volt, hogy inkább csak kabát alól. Szorosan ötvenes évekbeli képekben tehát nem dúskálhattam szerkesztés közben. Magyarán szólva – ebben az ötvenes évekről szóló könyvben a fényképek zöme két háború közötti. Egyszerűen visszatekintést ajánlanak: miszerint azok, akikről itt olvasni lehet, akik a kuláklistára kerültek, korábban így és így néztek ki. Amikor még készültek róluk képek. A negyvenes évek vége felé is készültek még. Egy-egy esküvői csoportképen az első sorban ülnek a lányok, több száz hold lenne a nevükön, ha megörökölnék, de hát éppen ekkoriban veszítik el a birtokukat a gazdák. Kicsit vigadoznak még a lakodalomban, de tudják, hogy jövője már nincs annak, amin az egész vircsaft alapult. Még 46-ban is észre lehetett venni házasságkötéskor a vagyoni szempontot. Vagyis ha már egyszer elesett a szerelmese a fronton, hát akkor a kérők közül mégiscsak ahhoz megy inkább hozzá, akinek több földje van. Később az ilyen megfontolás már értelmét veszti, onnantól inkább az ellenkezőjével, a vagyon hátrányos következményével kellett számolni.

– A 30-as évek faluszociográfiáinak, mint mondtad is, mindig volt politikai-ideológiai célja. Ilyen értelemben a tiédnek volt valami hasonló?

– A nyolcvanas években még nyilván több, mint aztán később. Noha az ember nemhogy élenjárónak nem tekinthette magát a Rákosi-rendszer leleplezésében, hanem tematikailag ennek egyfajta, főleg irodalmi és játékfilmes dömpingje fejtett ki már ekkor némileg zavaró hatást. Az én törekvésem ilyen körülmények közt az volt, hogy sémák nélkül, nem harsányan, lassan és pontosan, érthetően és átélhetően bontsak ki olyan folyamatokat, amelyeket sikerült megértenem. Hiszen döbbenetesen közel van mindez, és a fontosságához képest mennyire keveset és milyen rosszul tudunk erről bármit is. Hogy micsoda dolog, hogy ennyire se nézünk hátra, hogy nem okulunk, hogy nem botlunk bele az analógiákba, az egymásnak ugrasztások, a kirekesztések és gyűlöletkeltések koronként azonos mozgatórugóiba. Gondoltam, ezekről most már akár a résztvevők is beszélhetnének. Feltehetően úgy vélték az otthoni öregek, hogy szörnyű volt, miként a megelőző, a háborús időszak is az volt, de túl vagyunk rajta, és eltemetjük, elfelejtjük. Eszükbe se jutott nyilván, hogy ezt bármilyen formában is elmondják, vagy hogy valami elégtétel-érzéssel járhatna az, ha igazságuk nyilvánosságra kerülne. Semmiféle jóvátételre persze nem gondolt senki, hiszen ki tudta, hogy vége lesz a rendszernek. Annyit lehetett csak érezni, hogy enyhül. De faluhelyen, a vidéki nyilvános beszédben sem az így, sem az úgy megszenvedett sorsoknak mindaddig nem jutott ki semmiféle együttérzés vagy elismerés. Sőt, még csak el se voltak a történetek mondva. Az ilyesmi akkor inkább csak a pesti értelmiség privilégiuma volt, a Balázs Béla Stúdió, Schiffer Pál vagy a Gulyás testvérek dokumentumfilmjeivel vidéken, falvakban nemigen lehetett találkozni.

– A te aprómunkádból jól kirajzolódik, hogy mennyire irracionális volt a rendszer, még a működtetői szempontjából is. A cél világos: a kulákot ki kell nyírni, és mindenki kulák, aki úgymond „kizsákmányol”, és el kell érni, hogy a kulák örökre szűnjön meg, el kell tőle venni mindent. De amikor azzal szembesül az olvasó, hogy van egy háromtagú család, az apát koholt vádakkal rabként elviszik kényszermunkára, a fiú katona, és ugyanúgy jönnek a felszólítások, hogy ezt kell beadni, azt kell fizetni. Mikor ugye nyilvánvaló, hogy nincs miből. A könyv módszereivel nagyon érzékletessé lehet tenni ezt az egész őrületet.

– Próbáltam úgy kitenni, hogy egészen közelről lehessen megnézni mindent. Az ilyen munkák erre jók. Elég felületesek az ismereteink, ezért is tanulságos ilyen vagy hasonló ügyeket közelről végigkövetni, meg így talán élményszerűbb is az egész. A cél az, hogy minél kevesebb felületes ideológiai szentencia maradjon, és minél több valóságos történés keletkezzen.

– A tradicionális paraszttársadalmon már jóval a háború előtt látszott, hogy változtatásokra szorul. Modernizálni kellene. Az első rész mottójaként idézel is egy Erdei Ferenc-eszmefuttatást 1936-ból: „Nem szabad parasztnak lenni! (…) más levegőt, más világot teremteni!” Nyilván, ha nem jön a Rákosi-rendszer, akkor is nagy átalakulásra lett volna szükség, persze valahogy másként. Milyen esélyek lettek volna?

– Mi lett volna, ha. Ha megtörténik a szembenézés a nemzeti kérdéssel, a revízió és az újra csak elszakadó országrészek dolgában. Ha zsidóságunk elpusztítását nem követi ez az iszonyatos amnézia, ha népeink nem lépnek rögtön a következő szégyenletes útra, az etnikai alapú kollektív büntetés, a kitelepítési deportálás útjára. A szociális fölemelkedés ügyében pedig mi lett volna, ha… Hogy ennél a kérdésnél maradjunk csak: 45-ben a koalíció földreformot hajtott végre – a kisgazdák egyedül is megcsinálták volna, kommunisták ide vagy oda. Hiszen a háború előtt, ellenzékben is föl akarták forgatni a birtokstruktúrát. Kérdés tehát, hány hold felett nem kell tisztelni a magántulajdont, kinek juttassunk ingyen földet, és mely birtokhatártól lefelé legyen jogbiztonság annak jegyében, hogy „el a kezekkel a gazda kisbirtokától”. Magyarán meddig legyünk kommunisták, s honnantól pedig antikommunista demokraták. Akik csak annyit szeretnénk, mondjuk, ami például Észak-Európa agráriumában – elég későn, de hatékonyan – végbement, vagy még egyszerűbben szólva: európai megoldást akarunk. Mert ez az ezeréves úr-paraszt-viszony tűrhetetlen szégyen, a választói, emberi jogi és szociális jogok elodázhatatlanok, és nem létezhet az ország fele sem nyomorban, sem érdekvédelem és öregségi-betegségi biztosítás nélkül.

– A falun belül is hihetetlen feszültségek voltak a szegény és a módosabb parasztok közt.

– Hát igen, ha végképp nem érteném, mi működtethette a kulákügyi szociálpszichológiai masinériát lokálisan, akkor Móricz könyveihez utalnám magam. Életművében több vaskos kötetre rúgna az a válogatás, amelynek drámai mozgatórugója a nincstelen, éhező paraszt, illetve közvetlen szomszédja, a maga-ura, földbíró, cselédtartó gazda között feszül. Ha előbbiek – Móricz halála után hat-nyolc évvel – ügyüket a kommunisták oltalma alá helyezik, utóbbiak pedig bizonyos lista révén kerülnek pellengérre, onnantól már „a gép forog”. Miközben szégyenletes, hogy a régi úr-szolga-viszony felborítását követően, akár 1950-ben is úgy tarthattak cselédet még egyes gazdák, mint valami kutyát. A gazdát viszont – például a gyújtogatás koholt vádjával – úgy akaszthatták föl statáriális úton, mint valami veszett kutyát.

– Készülő negyedik regényedből nemrég olvastál fel részletet a Kamrában. A kolozsvári bevonulás idején játszódott a történet. Ez lesz a középpontban?

– Innen indul, Észak-Erdély visszatértétől, az ország-visszagyarapítástól. Azt hiszem, a regény első fele végig 1940-ben fog játszódni, hősei pedig főként erdélyi magyarok, valamint elmagyarosodó és visszanémetesedő magyarországi svábok lesznek. Nem érinti persze közömbösen őket az eufória, amit az országrészek visszatérte jelent, és közük lesz a nemzeti kérdés föltámadásához. Úgy is, hogy ki a magyar és ki a magyarabb, és úgy is, hogy föltámad a német származásúak némettudata – s nyilván kérdés lesz, hogy a zsákutcába jutásban van-e szerepe ezeknek a nemzettudatoknak. A másik idősík feltehetően a Magyar Közösség társaságának háború utáni összeesküvési pere körül fog sűrűsödni. De a regénynek magának az anyaga mégsem ilyesféle eszmékből, hanem valódinak szánt emberi életek viszonyaiból fog remélhetőleg szövődni. Ám egyelőre csak abban a másfél órányi szövegrészben látok tisztán, amelyet a Kamra közönségének fölolvastam.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 51. szám