Forrás: Mazsihisz

KőBáNYAI JáNOS A HIáNY TéNYEI

2005-11-29 16:31:20

A magyar zsidóság és a nemzetiség

A zsidóság és nemzetiség fogalmának meghatározó, sőt eredendő kapcsolata van a magyar történelemben – csak éppen teljesen ellenkező értelemben, amelynek jegyében újból felbukkant a tömegmédiumokban, mint riogató, noha a mai viszonyokat plasztikusan leképező kísértet.

Amikor a reformkorban a zsidóság befogadása a közdiskurzus részévé vált (a politikai nemzettel egyenlő nemesség köreiben, mely a lakosság öt százalékát tette ki), a függetlenségre vágyó politikai elit azzal a ténnyel is szembesült, hogy a magyar nemzetiség kisebbségbe került az országban élő népcsoportok összességével szemben. A zsidóknak a végül csak az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül megvalósult jogi befogadása hátterében az a megfontolás állt, hogy a magyar nemzetiség egy olyan népcsoportban leljen szövetségest s általuk többséget a Magyar Királyságban, amely magáévá teszi a magyar azonosságot, kultúrát és politikai dominanciát. Az “asszimilációs szerződés” hátterében ez a még eredendőbb viszonyokat kodifikáló nemzetiségi szerződés állt. A felkínált, vagy inkább kiérdemelt szerepet (lásd a “48-as szabadságharcban való részvételüket) a magyar zsidók nemcsak hogy tudatosan vállalták, de ezt a funkcionális missziót tartották létezésük, magyarként létezésük sarkkövének. Ezen az alapon teremtődött meg a zsidóságnak a magyar ága. Ha úgy tetszik: narratívája erről szólt. Igaz, annak ellenére szerkesztették magukat ebbe az elbeszélésbe, hogy ez az alap meglehetősen ingatagnak bizonyult – hiszen csak a Kossuth, Deák, Eötvös József fémjelezte magyar elit egyetlen nemzedéke kötötte meg, s tartotta be ezt a szerződést.

Ady Endre zseniális víziója is aláhúzta ezt az egymásrautaltságot: “De igaz ugye, hogy közénk, senkik, még egyformák között is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó. Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, s mindazt, ami talán – talán? biztosan – nincs is, de távolról, európaian mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, akik, mint nép szintén nincsenek… A mi atyáink, akik még talán úgy-ahogy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot… Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz” (Korrobori, 1917.)

Kevesebb pátosszal, de az első zsidótörvény meghozása alkalmából jutott hasonló megállapításra Móricz Zsigmond: “A zsidóságnak az volt a történelmi szerepe, hogy áthidalja azt a korszakot, mely a magyarság megsemmisülésére vezethetett volna. 1867-től 1914-ig, egy fél évszázadon át a zsidóság évezredes szenvedésekben kifejlődött, s megfinomodott intelligenciája és szervező ereje teremtette meg az alapot az új magyar életre.”

Nem itt a helye elemezni, hogy miért fúlt tragédiába a mindkét oldalról tudatosan megkötött, s darab ideig jól működő élet- és nemzetközösség. Amelyben a zsidóság államalkotó szerepet vitt a kiegyezés korától a holokausztig. Történelmietlen kérdés, hogy az asszimilációs és nemzetiségi alku helyes döntés volt-e, avagy akadt volna helyette más alternatíva? Ez volt, s úgy, ahogy volt. Ezzel kell szembenéznünk, számolnunk.

Azonban a tragikus véget ért magyar zsidó történelmet, amely döntő részben járult hozzá a modern Magyarország megteremtéséhez, “nemzetiséggé” lefokozni, az ennek a tragikumában is méltóságot parancsoló, másfél százados, ragyogó történelemnek és kultúraépítésnek a blaszfémiája. “Hulla(emlékezet)rablás”, mint gazdasági kifosztásuk volt – még bántóbban, hisz nincs tétje. Vagy, ha igen, az csak az emlékezés tisztessége. Az elbeszélés utólagos meghamisítása, miután az elbeszéltetett. Az emlékezetből kiszántás gesztusa, akár a Budapest belvárosából napjainkban kirombolódó, az egykor a főváros lakosságának 27 százalékát alkotó zsidóság építészeti emlékei.

Ezt kell tudni és látni a négy-öt zsidó összehajolása nyomán avartűzként lángra kapott diskurzusban. Ugyanis emlékezetrablást hajt végre, aki ezt a magyar zsidó történelemtől (s egyébként a nyugat- és közép-európai hagyománytól is) teljesen idegen zsidó létformát igyekszik alkotmányos és demokratikus trükkökkel belavírozni a közbeszéd, majd a törvényhozás sáncai közé. Avagy mindezt holmi áldemokratizmus vagy “pártatlan” tájékoztatás örvén előmozdítani. (Ahányan elindították a “nemzetiségi eszmét” “önmeghatározásuk jogán”, legalább annyian határozzák meg magukat Napóleonként.)

Az ezer aláírásnál ugyan nem kell és nem lehet figyelembe venni azt, hogy ki és milyen háttérrel és szándékkal teszi ezt meg, azonban a 600 ezer, adatolhatóan zsidósága okán elpusztított embert virtuálisan be illene számolni a “jogi” eljárásba. Ők ugyanis nem nemzetiségként, de jogfosztottként szánttattak ki a magyar televényből. S úgyszintén mindazokat, akik e földben nyugszanak – és életük nem a nemzetiségi létformában telt el. Ahogy a túlélőké sem, akik a holokauszt ellenére Magyarországot választották életük nem nemzetiségi színterének. (A túlélők fele ellenkezően döntött.) Ha ennek a történelem-eltérítésnek valamilyen relevanciája lehet – az nem a holokauszt megmaradottjainak kívánsága lesz -, ahogy a jelenlegi félmilliós cigányság önkormányzatát is nyolc és fél millióan szavazták meg.

Van abban valami mély és alantas összefüggés, hogy a holokauszt 60. évfordulójára sem sikerült összehozni egy méltó köztéri emlékművet, netán múzeumot, s az egyetlen ilyesminek számító műalkotás (a Duna-parti vascipők) feliratán sem olvasható az áldozatok megnevezése (csak így, tautológiaként: “áldozatok”), ugyanakkor a “zsidó nemzetiség”-ként való leválasztás előtt most bátorító tér látszik nyílni.

Nemcsak a történelmi, de minden úgymond “nemzetiségi” ismérv hiányzik a holokausztot túlélt zsidók esetében. Ez a másság például azokban a különbségekben rejlik – ha “politikailag korrekt” nyilvánvaló tényeket vizsgálni és megállapítani -, amilyen különbségek léteznek cigányok (romák) magyarországi története, hagyománya, a társadalomba való szerepe és beágyazódása és a zsidóké között. (A Magyar Holokauszt Dokumentációs Központ kurátoraként valahányszor igyekeztem megakadályozni a “cigány holokauszt” kifejezés/fogalom térnyerését, s azon alapuló emlékezés-elsötétítést – mert az adatok arról tanúskodnak, hogy a holokauszt lényegesen másképpen folyt a zsidók ellen, s őket más arányokban érintette, mint más üldözötteket. Mindezt a nyelv is jellemzi: a pharrajimos nem holokauszt, s a holokauszt nem pharrajimos.)

A kérdés ezért nem az, hogy miért képtelenség a “zsidó nemzetiség” megalapítása, hanem az, hogy miért kerülhet be az eszme a közdiskurzusba éppen most – azaz milyen közeli és távoli politikai érdekeket takar?

A nem vallásos zsidó létforma kiélésére létezik egy történelmileg kialakult és szervesen beágyazott szervezeti és ideológiai forma: a cionizmus. (Natonek Józseftől Herzl Tivadarig vagy Nordau Miksáig hazánk fiai dolgozták ki az eszmét, s tették meg az első lépéseket a gyakorlati megvalósításához.) Több irányzata is együttműködik az időközben megalakult zsidó államnak a diaszpórával kapcsolatot tartó intézményhálózatával (Szochnut). Kulturális és karitatív zsidó szervezet is számos akad az országban. Hogy ezek milyen teljesítményt nyújtanak, mit és milyen közösséget képviselnek, ezt érdemes lenne feltárni. Milyen “tért nyitott számukra sorsuk”, mennyiben fogadja el és be őket a magyar társadalom? Mennyire akadályozzák meg kiteljesedésüket a napi politika megfontolásai? Vagy bizony a saját maguk konfliktusai, vagy éppen a gyengeségük, érdektelenségük, minőség- és önbizalomhiányuk? Ezt vizsgálni nem az absztrakt jog feladata, hanem a társadalom minden szegmenséé. Ugyanis ezt a nem nemzetiségként szerveződött népet csak egyetlen közös jegy jellemzi: hogy halálra ítélték őket, s ebbe beleértendők, akik valamely szerencse folytán életben maradtak, s ennélfogva utódaik is átestek közvetve a traumán – az elpusztíttatás narratívája részeseiként. Egy ilyen élmény “fajta”jegyként meghatározza sok nemzedékre azt, aki ebbe a sors(talanság)ba ténylegesen vagy szülei révén beleszületett. Milyen speciális elbánást igényel ez a tény? A kormányzati vagy a “mindennapi élet” szféráiban? Netán jár-e a zsidóknak, mint individuumoknak, vagy mint közösségnek, mint csak az elpusztítás tényében homogenizálódott kvázi nemzetiségnek a “pozitív diszkrimináció? Az úgynevezett “kárpótlás” (lehet-e az elpusztított életet kárpótolni?) megalázó vesszőfutásai vajon hogyan egyeztethetők össze a nemzetiségre történő meghíváshárítással? (A Napóleonok nem kapnak médiumbátorítást, s vélhetően a háttérből politikai támogatást sem, az épp most ébredő nemzetiségi zsidókkal ellentétben.)

Ha erről szólt volna vagy szólna a közdiskurzus, fel lehetne venni a fenti tényekből következő kormányzati feladatokat. Mivel a zsidókat az egész magyar történelem és társadalom testéből tépték ki, ez csak az egész magyar társadalomra tartozik, s nem az Etnikai és Kisebbségi Hivatal referenseire. Ha ma lenne egy Eötvös József formátumú és felkészültségű, s persze bátorságú magyar politikus (nemzedék), haladéktalanul feltérképezné a holokauszt során történt változásokat, s a változás tényeit felvenné az elintézendő teendők közé. (Mint ahogy Eötvös 1868-ban hozzáfogott az 1867-es emancipációs változás kormányzati feladatokra történő átváltásához.) Ahelyett, hogy a korábban lefejezett zsidóság önjelöltjei kezébe dobná a tennivalók, s vele a felelősség gyeplőjét. (Ahogy tették azt a Páva-projekt esetében is.)

E munka során fel lehetne mérni a vallási hálózaton kívüli szervezeteket, intézményeket, s azt, hogy azok kit képviselnek, s milyen valódi erők és elképzelések állnak mögöttük? (Tudnivaló, hogy a zsidók esetében a vallás kétezer éven keresztül mindig egyben népi szerveződés is volt, hiszen a vallási funkciókon kívül kiterjedt az élet igen széles szociális, sőt igazságszolgáltatási szabályozására is. A hitközség például vallásra való tekintet nélkül ma ellátja a nem vallásos zsidók szociális és karitatív gondozását.) Ha szükséges képviselet áll ezen önszerveződések és igények mögött, a kormányzat kezdeményezni köteles (európai mintára – lehet, hogy ezt előbb-utóbb meg is követelik), hogy a vallási szervezetet súlyának megfelelően magában foglaló, de azon felül álló, a zsidóság minden lényeges árnyalatát artikuláló képviselet jöjjön létre. S ez a demokratikusan megválasztott képviselet legyen a mindenkori kormányzatok partnere. Ennél lényegesebb viszony a zsidókról szóló, sajnos még csak megszerzendő tudás és ismeret “kérdése”. Hiszen mindenki számára az a zsidóság a partner, amely 150 éves ittléte során részt vett mindazon gazdasági és szellemi kincs létrehozásában, amely a modern Magyarországot jelenti. Ezért alig akad terület, ahol ne lenne szükség interakcióra, tennivalóra. Ha egyetlen élő zsidó sem marad az országban (ez a jelenség volt tapasztalható Magyarország kivételével a térség összes országában az elmúlt 15 évben), ez a – nem nemzetiségi – tény, a hiány ténye még feldolgozandó tény marad.

5 hozzászólás to “Kőbányai János A hiány tényei”

  1. ajsher

    Valamit nem ertek ……..
    a november 27. Media Hirlevel szamaban megjelent Kobanyai Janos iras
    (Eredete az ES 49. évfolyam, 46. szam) itt a hirlevelen a “A magyar zsidóság és a nemzetiség” cimen jelent meg , s Forraskent az ES volt megjelolve.Az iras ma a “Hiany tenyei” cimen jelent meg(ahogy eredetileg az ES-ben is) es Forraskent a MAZSIHISZ van megjelolve .Az elso verziora irt osszes HOZZASZOLAS(tobbek kozott az enyem is) mara eltunt ….,
    eltunt,nincs nyoma ,nem irtunk semmit… se en (ajsher),se Ebarat,se Edota … nem ertem mi az oka. Ok. , az en irasom meglehet egy kicsit nyersebbre sikeredett,…talan nem tetszett valakinek??,es ha igy is van,akkor ez a megoldas?Eltuntetni?Szeretnek itt,ezutan az irasom utan ,publikus magyarazatot kapni a szerkesztoktol.Tii. a K.Janos iras ugyanaz , csak most a MAZSIHISZ a Forras ,kvazi ezert nincs utana HOZZASZOLAS ! Ez igy nem gombolyu es megvallom nem kellemes kerdeseket vet fel bennem ….
    Shalom
    ajsher

  2. sofar

    Nincs semmi rejtély. A hozzászólások természetesen megvannak az ÉS másodközlés eredeti helyén, melynek címe szintén A hiány tényei. Tegnap a Mazsihisz honlapján is felbukkant a cikk, melyet a Sófár Média JNA robotja megtalált, és iderakta.

  3. ajsher

    koszonom a kielegito magyarazatot , es elnezest,ha levelem bizalmatlansagot sugallt volna – szo nincs rola ! De igy viszont egyenesben , a mai forma szerint nincsenek ott a hozzaszolasok , keresni kell , vagy csak en vagyok ugyetlen … ?
    ajsher

  4. sofar

    http://www.sofar.hu/forums/zsidokisebbseg

  5. evabarat

    ebarat
    Kedves Massada,
    Kőbányai úr “történelmi áttekintését” és a jelenre vonatkoztatott kijelentéseit én sem tudom elfogadni. Ez elsősorban a jelenre, de néhány esetben a múltra is vonatkozik. Hiszen az, hogy a kiegyezés lehetővé tette a zsidóság számára jogot az asszimilációra nem egyéb mint kényszer, bár az adott korban és körülmények között haladónak mutatkozik, mégis a zsidóság valós érdekeit nem teljesítette.
    Az egyenlőségért cserében a zsidóságnak kompromiszumot kellett kötnie, ami ma már nem előny, hanem hátrány. Az idő megy előre nem hátra. Ma a zsidók érdekeit a diaszpórában csakis a zsidóknak maguknak kellene képviselniök, név változtatás, külső és belső értékek változtatása nélkül. Nem újabb és még rosszabb kompromisszumokat kell kötni, hanem identitásunkat kellene végre megtalálni és amellett kiállni az összes elérhető fórumon. Igenis kisebbségi jogokat és önnálló képviseletet kell kialakítani, nemcsak vallási, kulturális alapon, hanem szélesebb körben. Ehhez pedig nem történészi vitákat kell folytatni, mert a multunk nem volt rózsás és ahhoz nem kellene visszatérni.