Forrás: Népszava

Ariel Saron Izrael talán egyik legvitatottabb személyisége. Több katonai és politikai lépésével okozott már meglepetést ellenfeleinek, döntéseit nem egyszer külföldön és Izraelben is bírálták. Legutóbb azzal okozott kisebb földindulást, hogy kilépett az általa is alapított jobboldali Likudból, s kérte Mose Kacav államfőnél az előrehozott választások kiírását. Önéletrajzában egyszerűen csak „harcosnak” nevezi önmagát – ez is könyvének a címe – ám sokan csak „Buldózerként” emlegetik.

Egy igazi „szabre”

A szabre egy a Közel-Keleten, szűkebb hazáját tekintve Palesztinában honos kaktusz fajta, melynek gyümölcse kívül kemény, belül viszont finom, édes. E kifejezést azon zsidókra kezdték használni, akiknek szüleik bevándorlók voltak, de gyermekeik már Palesztinában születtek. E fiatalok rendkívül durván viselkednek kifelé, de nagyon szívélyesek, barátságosak azokkal, akiket maguk közé engednek. Ez részben azért alkult így, mert az új telepeseknek kevés idejük volt foglalkozni csemetéikkel. A mosavokban, kibucokban állandó küzdelmet kellett folytatni hol a természet, hol a környező beduin törzsekkel, vagy az arabokkal. E harcot jól szemlélteti, hogy – főként az 1920-as évektől – egy-egy új település megépítése egy őrtorony és a földdarabka köré húzott szögesdrót kerítéssel kezdődött. Ágy hozták létre Tel-Aviv közelében Kfar Malal mosavot is, ahol Ariel Scheinermann, azaz Ariel Saron született.

Saron szülei, Samuil Scheinermann és Vera Schneeroff, két teljesen különböző személyiség még a tbiliszi egyetemen ismerkedtek meg egymással. Scheinermann mezőgazdasági, míg későbbi felesége orvosi tanulmányokat folytatott. Innen vándoroltak ki 1921-ben, a polgárháború dúlta Oroszországból a brit megszállás alatt álló Palesztinába. A Zsidó Ügynökség által, egy török földesúrtól vásárolt földdarabkán telepedtek le 1922-ben. E helyen alapították meg több társukkal Kfar Malal mosavot.

A mosav annyiban különbözik a kibuctól, hogy előbbiben a földbirtok magántulajdonban van, akárcsak a házak, de ez is egyfajta termelő szövetkezet, akárcsak a kibuc, ahol tulajdonképpen nem volt magántulajdon. A Scheinermann-család birtoka hamarosan gyarapodásnak indult. Samuil jól kamatoztatta mezőgazdasági tanulmányait. Kísérletei jól beváltak. Nemsokára kiterjedt, s jól jövedelmező avokádó- és babánültetvényeiket már fegyveresen kellett őrizniük nemcsak az araboktól, hanem zsidó szomszédaiktól is. Az őrzés és áruszállítás feladata a kitűnő szervezőkézséggel megáldott keménykezű háziasszonyra, Vera Schneeroffra maradt. Ebbe a korántsem barátságos környezetbe született bele Ariel Scheinermann 1928. február 27-én. Kereszty András „A hosszú hidegháború” című könyvében azt írja, Saron természetében inkább anyjára hasonlít, ugyanis ő volt olyan kemény, rideg, merev, alkalmazkodásra képtelen ember, mint amilyen most ő.

Még Saron születésének évében, a Siratófalnál történt incidens után kitört az egyik legsúlyosabb palesztinai arab zavargás, amely egyaránt irányult az angolok, és a zsidó bevándorlók ellen. A brit hatóságoknak csak 1929-re sikerült helyreállítaniuk a rendet. Az 1936-39-es arab felkelés már mélyebb nyomokat hagyott benne. Ahogy emlékiratában felidézi: „1936-ban új légkör alakult ki. Ez volt az arab felkelés éve gyilkosságokkal és szabotázs akciókkal. Mindenki, minden zsidó településen tudta az áldozatok neveit.” Sok sorstársával egyetemben hamar tagja lett a földalatti zsidó önvédelmi szervezetnek a Haganának. Saron 1942-ben, tizennégy évesen lépett be a hadsereg ifjúsági tagozatába. Ez későbbiekben meghatározta egész életét. Saron ugyanis Izrael valamennyi háborújában részt vett valamilyen formában.

A katona

Amikor 1945-ben véget ért a II. világháború, és fény derült a nácik által elkövetett borzalmakra mind feszültebb lett a légkör Palesztinában. Holokauszt-túlélők ezrei indultak az „Ágéret Földje” felé, de csak kevesen jutottak be. A britek ugyanis minden eszközzel megpróbálták megakadályozni a menekültek letelepedését. Az ok egyszerű: a II. világháborúban megrendült birodalmi pozíciójukat mindenáron tartani akarták. Mindenki elégedetlen volt mindenkivel, így mindenki harcolt mindenkivel. A zsidók szerint túl kevés menekültet engedtek be, az arabok szerint túl sokat. Az angolok két tűz közé kerültek. Végül 1947-ben az ENSZ elé vitték a palesztinai kérdést.

A világszervezet a mandátum, egy zsidó és egy arab-palesztin állam létrehozása mellett döntött. Az angol csapatoknak 1948-ban kellett elhagyniuk Palesztinát. A brit hadsereg távozása után nem sokkal David Ben Gurion 1948. május14.-én kikiáltotta Izrael Állam függetlenségét. Másnap egyiptomi, szíriai, libanoni, transzjordániai, iraki támadás indult az új állam ellen. Az 1948-49-es függetlenségi háborúban Saron is harcolt. Latrúnnál, amely fontos stratégiai pont Tel-Aviv és Jeruzsálem között, súlyos sérülést kapott. Bár nem vitt végbe nagy hőstettet, mégis sikerült a legendás parancsnok, Mose Dajan figyelmét felkeltenie. A jeruzsálemi harcoknál az Arab Légió fogságába került két izraeli katona. Állítólag amikor Saron erről értesült, foga a géppisztolyát, dzsipbe vágta magát, és a tűzszüneti tárgyalások idején átment a tűszüneti vonalon. Az első két, szembejövő transzjordániai katonára ráfogta a fegyverét, s túszul ejtette őket. Amikor visszaért Dajanhoz, értesítette, hogy itt van két fogoly, cserélje ki őket az izraeliekre.

A háború végén új, nemzetközi súlyú probléma merült fel a Közel-Keleten: a palesztin menekültkérdés. Ők azok, akiket vagy az izraeliek üldöztek el otthonaikból, vagy önszántukból hagyták hátra házaikat – részben a „baráti és segítő” arab országok hadseregének felszólítására – vagy azoknak a falvaknak a lakói, akiknek otthona éppen a frontvonalban húzódott. E menekültek tízezrei telepedtek le „ideiglenesen” az izraeli-arab tűzszüneti vonal mentén, mely később Izrael Állam határa lett egyben. Miután 1949-ben a harcoló felek fegyvereszünetet kötöttek, harc nélküli háború vette kezdetét. Ellenséges, feszült, bizalmatlan légkör, melyben a tűzszünet legapróbb megszegése azonnali általános támadással fenyegetett. Ilyen körülmények között fontos szerepe volt az információnak. Ágy került 1951-52-ben a központi és északi parancsnokság hírszerzéséhez Saron.

Később Saron a jeruzsálemi Héber Egyetemre ment, innen azonban szolgálatra visszahívák, ugyanis annak ellenére sem hallgattak el a fegyverek, hogy érvényben volt a tűzszünet. Újfajta háború kedődött. Az egyik oldalon az ellenséges országok által feltüzelt palesztinokból szervezett fedajjínok, a másikon az izraeli hadsereg katonái álltak. E támadások megtorlására hozták létre 1953-ban a híres-hírhedt 101-es kommandót, amelynek parancsnoka Ariel Saron lett. Egyértelmű volt a parancsa: a megtorló akcióknak véresebbnek kell lenniük, mint amelyekre válaszolni kell. Saron egysége főként gázai és jordániai célpontok ellen hajtott végre véres akciókat. Nem egyszer ártatlan nők és gyerekek voltak az áldozatok, mint a Kibija elleni támadásnál, amikor is hatvankilenc civil vesztette életét a falu felrobbantott „üres házaiban”. Ez volt a buldózer-taktika első alkalmazása a terroristák megbüntetésénél. Saron ebben az időben találkozik először Jasszer Arafat nevével, aki több terrorista-akció szervezésében és végrehajtásában vett részt. Soha nem sikerült elkapnia.

Egy kibijaihoz hasonló rajtaütésben, Dir El Balaknál Saron megsérült. Visszahívták az egységétől, nemsokára azonban már ezredesként a 202-es ejtőernyős dandárt irányította. Később ez az egység az 1956-os szuezi válság idején a Sinai-félszigeten, a Mitla-hágóért vívott csatában játszott szerepével vonult be a hadtörténelembe. Az ellentmondásos akció csaknem Saron karrierjébe került, és csak a siani-hadjárat hőse, Mose Dajan volt képes ellensúlyozni a kárt. Saronnak, a Mitla-hágó elfoglalásáért tett lépéseivel még saját alakulata sem értett maradéktalanul egyet. Nem ez volt az első eset, és nem is az utolsó, hogy Saron katonái lázadoztak vezérük ellen.

A következő évben Saront az izraeli hadsereg Nagy-Britanniába küldte tanulni a Camberley Tiszti Főiskolára. Utána Izraelben sorra kapja a katonai feladatokat: egy lövészdandár parancsnoka lesz, közben irányítja az izraeli védelmi erők lövészeinek a kiképzését, s mindemellett jogot tanul a tel-avivi egyetemen. A hatvanas évek közepén az északi körzet vezérkari főnöke, 1964-ben már a hadsereg kiképzéséért felel. Az 1967-es hatnapos háborúban egy páncélos hadosztályt irányít, s 1969-ben a déli körzet vezérkari főnökévé nevezik ki. 1972-ben, csaknem negyed évszázados aktív szolgálat után leszerel, ám nyugalma nem tart soká. A következő évben Egyiptom és Szíria egyesült támadást indít Jom Kippur napján Izrael ellen. A támadás meglepetésként éri az izraeli csapatokat. Az egyiptomiak átkelve a Szuezi-csatornán átvágják az izraeli Bar-Lev védelmi vonalat. Nyitva az út a Sinai-félsziget belseje és Izrael felé. Ebben a helyzetben hívják vissza Saront, a sivatagi héját. Rögtön átveszi az irányítást. Bár alig volt utánpótlása, egy merész húzással – a parancsot megtagadva – átkel a Szuezi-csatornán, bekeríti a 3. egyiptomi hadsereget, s ezzel a taktikai kezdeményezést is magához ragadja. Sokan máig azt állítják, hogy ezzel a vakmerő lépéssel menekült meg Izrael a csúfos vereségtől. Saron katonái királyként ünnepelték a páncélos parancsnokot. Tankjaik oldalára ezt festették: „Arik melech Jiszraél” azaz: Arik Izrael királya. Saron állítólag nem adott parancsot a felirat eltávolítására.

A politikus

Katonai pályája után szinte azonnal politikus lett. Ez szinte természetes Izraelben. Még az év decemberében az izraeli törvényhozás, a kneszet tagja lett. Igaz, egy évvel később lemondott, s 1975-től 1977-ig Jichak Rabin miniszterelnök biztonságpolitikai tanácsadója volt. Az 1977-es választásokra többek között Menáhem Beginnel – aki nem mellesleg az Irgun terrorista csoport vezetője volt, amíg az be nem olvadt a Haganába – megalapította a Likud pártot. A Likud győzött, s ezzel megtörte a Munkapárt évtizdek óta tartó választási sikerszériáját. Begin első kormányában a mezőgazdasági tárcát kapta meg. Ez idő alatt arra törekedett, hogy javítsa Egyiptom és Izrael kapcsolatait. Ennek hátterében az állt, hogy az akkori egyiptomi elnök Anvar Szadat és az izraeli miniszterelnök között, nem utolsó sorban Henry Kissinger amerikai külügyminiszter közvetítése révén megkedződtek a béketárgyalások. A ciszjordániai területeken, a Golán-fennsíkon azonban megjelentek Saron buldózerei, s mind több új telepet hoztak létre a Jordán völgyében. Begin második kormányában Ariel Saron sokkal testhezállóbb feladatot kapott. Ő lett a hadügyi tárca vezetője 1981-83 között.

Saron háborúja

A libanoni intervenció, Dél-Libanon megszállása mindmáig az újkori izraeli töténelem legkényesebb kérdései közé tartozik. Olyan háború volt ez, amelynek célja nemcsak Izrael északi határainak a védelme, hanem a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet szétverése, vezetőinek likvidálása, vagy elűzése. Saron biztonsági zónát hozott létre Libanon déli részén, 1982-ben pedig Bejrút bombázásával megkezdődött a „Békét Galileának” fedőnevet viselő hadművelet. Csakhogy az izraeli harckocsik jóval mélyebbre nyomultak be, mint azt egy biztonsági zóna kialakítása megkövetelte volna. A kéksisakos ENSZ békefenntartó katonák, akiket részben az 1978-as első izraeli bevonulás alkalmából vezényeltek a térségbe, dzsippekkel, géppisztolyokkal megpróbálták feltartani a páncélos hadoszlopokat. Kevés sikerrel. Ott, ahol az utat eltorlaszolták, előjöttek a buldózerek, s új utat vágtak a harckocsiknak. Az izraeli hadsereg meg sem állt Bejrútig, a PFSZ akkori főhadiszállásáig. Hamarosan a tankok, önjáró lövegek ágyúzni kezdték az ostromgyűrűbe zárt várost. Főként azokat a negyedeket lőtték, ahol a PFSZ vezetői bujkáltak. A háború főként nem ezért vetett rossz fényt Izraelre, és Saronra.

A libanoni maronita keresztény milicisták – nem sokkal vezetőjük, Basir Gemajal meggyilkolása után – Szabra és Satila palesztin menekülttáborokban valóságos vérfürdőt rendeztek – az izraeli hadsereg néma asszisztálása mellett. Közel nyolcszáz fegyvertelen palesztint öltek meg a falangisták. Óriási nemzetközi felháborodást váltott ki az eset, melyet Izraelben a Kahan bizottság vizsgált ki. A nyomozás során Saront bűnösnek találták abban, hogy nem tett meg mindent a mészárlás megakadályozása érdekében, s katonái nem avatkoztak be az akcióba. A jelentés miatt Saron 1983-ban lemondott, de a kormányban maradt, mint tárcanélküli miniszter 1984-ig. A jobboldali és az úgynevezett egységkormányokban 1992-ig folyamatosan töltött be pozíciót, volt ipari és kereskedelmi- valamint építésügyi miniszter, vezette a bevándorlási miniszteri tanácsot.

Miniszterelnök – az örök provokátor

Kétségkívül Ariel Saronnak nagy szerepe volt a második intifáda 2000 évi kitörésében, mivel provokatív látogatást tett a iszlám harmadik legszentebb helyén, a Templomhegyen. Ezzel nem akármilyen lavinát indított el. Felszínre törtek az évek óta elnyomott indulatok, politikai, gazdasági válságba sodródott mind Izrael, mind a Palesztin Hatóság. A Camp David-i és a tabai tárgyalások sikertelensége, az erőszakhullám eszkalálódása arra kényszerítette Ehud Barak munkapárti miniszerelnököt, hogy új, előrehozott választások kiírását kérje az államfőnél. A 2001 február 6-án megtartott választásokat Ariel Saron nyerte meg, nem utolsó sorban a keménykéz politikájának és a biztonság megteremtésének igéretével. A merényletek azonban sorra érték egymást, s mind több volt a civil áldozat is. 2001 őszén Jeruzsálemben a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet tagjai meggyilkolták Saron jó barátját, az idegenforgalmi tárcát betöltő Rehavam Zeevit. Válaszul az izraeli páncélosok bevonultak a Palesztin Hatóság igazgatása alatt álló területekre; 1996 óta ez volt a legnagyobb mértékű izraeli megszálló akció.

Körülvették Jasszer Arafat ramalláhi irodáját, a PFSZ főhadiszállásának számító muktadát is, mely körül hol szorosabbra, hol lazábbra vonták a gyűrűt az izraeli katonák. Arafat végre Saron markában volt. Saron első ministerelnöksége azonban nem tartott sokáig. Új választásokat írtak ki 2003-ban, melyet ismét ő nyert meg. Ám már ekkor meg kellett küzdenie a Likud elnöki székéért is Benjamin Netanjahuval, akivel végül is alkut kötött. Az új voksolást szintén Saron nyerte a munkapárti Amram Micnával szemben, nem is kis fölénnyel, mégis egységkormányt alakított. Második miniszterelnöksége során a korábbinál is több problémával kellett szembe néznie. Korrupciógyanúba keveredett, csakúgy mint fia, Omri Saron, akit hamis tanúzás vádjában végül is bűnösnek találtak. Az ügy még 1999-ig nyúlik vissza, amikor is a Likud elnöki posztjáért folytatott versenyfutásban Omri fiktív cégeket jegyeztetett be, hogy eltitkolja az illegálisan szerzett adományok forrását.

Eddig Ariel Saron mindent és mindenkit túlélt. Túlélt három háborút, nem állították bíróság elé sem Izraelben, sem a nemzetközi porondon a szabrai és satilai táborban történtek miatt, túlélte Jichak Rabint, és nagy ellenségét Jasszer Arafatot. Legyőzte már a Munkapárt több vezetőjét, a Likudon belül pedig Netanjahut, akinek népszerűsége pedig az övével vetekszik. S ha most nem jön be a taktikája, van hova visszavonulnia. A Gáza övezethez közeli Szderot település mellett van ugyanis a farmja.

Rózsahegyi Péter