Forrás: NOL

A Rombach

N. Kósa Judit, 2005. március 5. 00:00

Aki korábban csak fekete-fehér fényképeken látta a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga belső terét, az hökkenten torpan meg az épületbe lépve. A helyszín persze ismerős: a karcsú öntöttvas oszlopok tartotta, szinte légies szerkezet és a tekintetet mágnesként fölfelé húzó, nyolcszögű templomtér emlékeztet a fotográfiákon látott épületbelsőre.

De a színekre aligha készülhet föl az, aki addig sosem látta. A falfelület minden négyzetcentimétere vörösben, kékben és aranyban pompázik, sőt azokban a ritka pillanatokban, amikor a sápadt téli napsugár keresztültör a színes üvegablakokon, egy-egy szabálytalan körvonalú foltban még egymásba is olvadnak a dús színek.

De ahogy elszakad a tekintet a lenyűgöző kupolától, lehetetlen nem észrevenni, hogy nemcsak a fénypászmák mossák egybe a hihetetlenül aprólékosan kidolgozott, keleties mintákat. A befolyó esővíznek legalább ilyen komoly szerep jut: ahol beázik a tető, ott vörös és kék csíkok sávozzák a falat. A terem három oldalán körbefutó karzat is inkább Potemkin-építménynek tetszik, hiszen a festett kazetták fölött – jól látni az elcsúszott darabok réseiben – nincsen semmi. Odalent pedig, a templomtér földszintjén csak néhány utánöntött gipszelem és egy régi csillár van a nyers beton padlón; az eredeti berendezésnek régen nyoma veszett.

Lassan fél évszázada, hogy nem tartanak istentiszteleteket az ország egyik legnevezetesebb zsinagógájában. Hiába, hogy a pesti zsidóság múltját ismerők ma is rendszeresen megállnak nézelődni a szűk Rumbach Sebestyén utcában, az érdeklődőknek be kell érniük a vörös-sárga, minaretpárral ékesített homlokzat látványával. Az elhagyatottság már itt kézzel fogható: a bejáratot kerítés és deszkapalánk védi, az utcafrontra néző egykori lakóház – tanulmányi helyiségek és rabbilakások voltak benne egykor – ablakait vastagon lepi a por.

A Rombach – ahogy a pestiek a zsinagógát nevezték – kétségkívül az ország leghányatottabb sorsú műemlékei közé tartozik. Már a felépítése is meglehetősen sokáig húzódott, hiszen tizenhárom év telt el a megnyitásáig azután, hogy a közösség felavatta a hatalmas Dohány utcai templomot. Mivel az ott követett szokások túl újmódinak számítottak a konzervatív hívek számára, idejekorán világossá tették, hogy önálló zsinagógát kívánnak építeni. Így született meg a Rombach. 1867-ben vásárolták meg a telket az akkori Terézváros egyik főútjának számító Rombachgassén, az új épületre pedig tervpályázatot írtak ki. A fiatal – később nagy hírnévre szert tevő – bécsi építész, Otto Wagner győztes elképzelése különleges alkotást ígért. Az öntöttvas szerkezet fölöttébb modern megoldás volt, a moreszk díszítés és a centrális elrendezés pedig utalt a Dohány utcai templomra, de feleselt is vele. Az már történelmi kuriózum, hogy mire felépült a zsinagóga, ortodox és neológ közösségre szakadt szét a magyarországi zsidóság. De voltak olyanok is, akik a korábbi, egységes irányzatot követték: ők, a status quo ante hívei költöztek be a Rombachba.

1959-ig működött a templom, akkor azonban – rossz állapotára hivatkozva – bezárták. Üresen csak felgyorsult a romlása, olyannyira, hogy a hetvenes évek végére beomlott a tető. A teljes pusztulás szinte elkerülhetetlennek látszott. A nyolcvanas évek végén azonban a hitközség – mondhatni, jelképes összegért – eladta az épületet az Alba Régia Állami Építőipari Vállalatnak. A cég mintegy félmilliárd forintért elvégezte a műemléki helyreállítás nagy részét; az egykori lakóházban irodákat alakítottak ki, nagy terveket szőttek a későbbi hasznosításra – koncerttermet, sőt tőzsdét is szántak ide. Aztán kiderült, hogy a cég nem tudja befejezni a munkát. Évekig kerestek befektetőt, végül 1994-ben az állam segített rajtuk: a Rombach az Állami Vagyonügynökségé lett.

A műemlék körüli állóvíz mégiscsak az ezredfordulón borzolódott föl. Amikor szóba került a holokauszt emlékmúzeum létrehozása, szinte magától adódott a gondolat, hogy itt, ebben a szimbolikus múltú épületben állítsanak emléket a népirtás áldozatainak. A megegyezésre azonban nem került sor; nem utolsósorban azért, mert az állam bevételt remélt az épületből. 2000-ben például 655 millió volt a kikiáltási ára egy – később sikertelennek bizonyult – árverésen. S bár sokan szinte körömszakadtáig harcoltak a múzeum itteni megvalósításáért, a Holokauszt Emlékközpont időközben a ferencvárosi Páva utcában épült fel.

Bő két évvel ezelőtt mutatkozott az első esély a továbblépésre. A szocialista-liberális kormány hatalomra kerülése után már az első, a 2003. évi költségvetési törvénybe belekerült, hogy az ÁPV Rt. kész térítésmentesen átadni a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének a Rumbach utcai épületet, ha a Mazsihisz véglegesen lemond a XII. kerületi Budakeszi úti ingatlanáról. (Ez a kanadai követség székhelye, amelyet korábban jogtalanul privatizáltak.) A szerződés tervezetét – tudtuk meg Csikós Bálinttól, az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettesétől – még 2003 májusában elküldték a Mazsihisznek, de a szervezet képviselői mindmáig nem írták alá.

– A Mazsihisz arra szeretne garanciát kapni, hogy az állam nemcsak visszaadja a zsinagógát, hanem a felújítás költségeihez is érdemben hozzájárul. Ennek érdekében már több ízben tárgyaltunk Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel is – mondja Heisler András, a Mazsihisz elnöke, hozzátéve: ilyen állami segítségre az elmúlt években több példa is volt – így újult meg a Szent István-bazilika és ennek a programnak a része a Mátyás-templom helyreállítása is. A hitközség támogatás nélkül képtelen lenne fedezni a rendbetétel költségeit: szakértők már évekkel ezelőtt 600-800 millió forintra tették a szükséges összeget.

Heisler András ugyanakkor úgy látja, ha megvalósul a Rumbach utcai zsinagóga rekonstrukciója, a műemlék természetes módon találhatja meg a helyét a Belső-Erzsébetváros úgynevezett „zsidó háromszögében”, a Dohány, a Kazinczy és a Rumbach utcai templomok által kijelölt régi zsidónegyedben. A szakrális funkció helyreállítása az egyik lényegi elképzelés, de arra is bizton lehet számítani, hogy a jelentős épület számos érdeklődő turistát fog vonzani. Az egykori lakóházban pedig a magyarországi zsidó szervezetek mellett egy kelet-közép-európai zsidó regionális központ is helyet kaphatna.

A Rombachban, tervek ide vagy oda, ma még semmi jele a változásnak. Talán csak a tető lyukai lesznek télről télre nagyobbak, és mind elhagyatottabbnak, kísértetiesebbnek tűnik az épület. Még a kósza fénypászmák sem jutnak le a mélybe. Pedig – állítják az emlékezők – a szombati istentiszteleten a nap egyenesen a tóraolvasó asztalt világította meg.

Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©