Forrás: Magyar Hírlap

Az alábbiakban röviden bemutatom, mi történt a Teleki Pál intézetben a háború alatt és után. A levéltári források és a még élő kollégáknál fellelhető memoárok ennél jóval többet nyújtanak. Remélem, közös erővel feldolgozva a hatalmas anyagot, rövidesen feltárhatjuk, miféle atrocitásokat követtek el a a történettudomány ellen a hatalom emberei a Rákosi-korszakban.

A budapesti Festetics-palota. 1941-től itt működött a Teleki intézet fotó: Hernád Géza)

Az első bécsi döntés után – mivel szülővárosom Losonc – Budapestre kerültem, történelem-magyar szakos egyetemistaként. Kiváló professzoraim voltak. Közülük Szekfű Gyula gyakorolta rám a legnagyobb befolyást; nála készítettem el a 19. század szlovák sajtótörténetéről szóló doktori értekezésemet. Az egyetem után az ő segítségével lettem a Teleki Pál Történettudományi Intézet szlovák referense.

Az intézet Benjáminjának szinte egy újabb egyetemet jelentett a kiváló szakmai kollektíva. Az igazgatóhelyettes (1945 után igazgató) Kosáry Domokos volt, akit az 1990-es rendszerváltozás után a Tudományos Akadémia elnökévé választottak. A román referenciát Makkai püspök László fia, valamint I. Tóth Zoltán végezték. (Tóth Zoltán az 1956-os forradalomban a Kossuth-téri sortűz áldozata lett.) A délszláv referenciát a kitűnő szlavista, Hadrovics László látta el. Gyóni Mátyás személyében pedig nemzetközileg is elismert kiváló bizantinológusunk is volt.

Az intézet náciellenes szellemi orientációjáról volt ismert, amit – egyebek között – francia nyelvű folyóiratának, a Revue d”Historie Comparée-nak számai is bizonyítanak. Jellemző, hogy az intézet egy francia és egy lengyel értelmiségi hadifoglyot is bújtatott körünkben. A vezetés befogadta az illegális kommunista mozgalom egyik tagját, Balázs Bélát is, őt azonban 1944-ben eme tevékenysége miatt letartóztatták és Dachauba deportálták. Szerencsére életben maradt, és visszatérve az intézet párttitkára lett. Tisztességére jellemző, hogy amikor az 1956-os forradalom után Nagy Imrééket kivégezték, idegösszeomlást kapott, és öngyilkossággal vetett véget életének.

Jómagam vele, valamint generációm olyan nevezetes tagjaival, mint Kardos László, aki a Győrffy Kollégium igazgatója lett, valamint Gyenes Antallal, a Nagy Imre kormány „56-os tagjával, továbbá a Teleki Pál Munkaközösség vezetőivel: a kisgazdapárti Hám Tiborral, Csicsery-Rónay Istvánnal, Saláta Kálmánnal, Göncz Árpáddal és Kicsi Sándorral, aki az intézet munkatársa volt, az ellenállási mozgalom akcióiban vettem részt.

A második világháború alatt a Történelemtudományi Intézet amellett, hogy fontos szakmai tevékenységet végzett, az egyre fokozódó német nyomással szemben az egyik legjelentősebb náciellenes szellemiségű tudományos intézet volt Magyarországon. Kosáry Domokosnak például kiépített kapcsolatai voltak a kiugrási irodával és annak vezetőjével, Szent-Iványi Domokossal. Ezenkívül neves ellenzéki politikai személyiségek gyakran felkerestek bennünket az intézetben közös politikai ügyeink megtárgyalása végett. Az ellenállási mozgalomhoz tartozott az a tevékenységünk is, hogy a kultuszminisztérium révén a katonaságtól mentesítő igazolványokat kaptunk ismert értelmiségi barátainknak. Jómagam ilyen igazolványt vittem el például Király Istvánnak, a neves irodalmárnak, valamint Mádi-Szabó Gábornak, a Nemzeti Színház művészének. Mi pedig, az intézet munkatársai, az ostrom idején – intézeti elnökünk, Hóman Bálint révén – olyan katonai mentesítő okmányban részesültünk, ami a nyilas időkben is védett bennünket a bevonulástól.

Így vészeltük át ezt a kritikus időszakot, mígnem Pesten 1945. január 16-án megszűntek a harcok. Intézetünk 1945 után jelentős segítséget igyekezett nyújtani a demokratikus szellemi újjászületés munkájához. A Történettudományi Intézet munkatársai írták meg az első demokratikus szemléletű történelemtankönyveket. De emlékezetesek nekem az intézeti Revue-teák, teadélutánok, amelyeken a politikai és a szellemi élet számos ismert személyisége is megjelent. (Például a szomszédos palotában lakó Tildy Zoltán köztársasági elnök.)

1948-ig úgy látszott, hogy az intézeti életre kedvező befolyást gyakorolnak a politikai események, amelyek sok tekintetben a demokratikus társadalmi és politikai élet kibontakozásának irányába mutattak. A Történelmi Társulat tisztújításakor például tekintetbe vették intézetünk múltbéli tevékenységét. Így lett alelnök Kosáry Domokos, jómagam pedig a társulat főtitkára. Amikor viszont 1948-ban létrejött a tudományos tanács, egyre riasztóbb hírek érkeztek hozzánk is a várható jövőről. A tudományos tanács felállításának szükségességét Fogarasi Béla, a Magyar Kommunista Párt értelmiségi bizottságának tagja azzal indokolta, hogy ezáltal sor kerülhet a Magyar Tudományos Akadémia korszerű átszervezésére. Ekkor még Fogarasiék számításba vették „a koalíciós idők értékszempontjait”. Így a társadalomtudományi szakosztály tagnévsorában Bibó István és Kosáry Domokos neve is szerepelhetett. De amikor a kommunista párt politikai bizottsága 1948. május 9-én megtárgyalta a tudományos tanács létrehozására vonatkozó javaslatát, a névsorból már törölték Bibó és Kosáry nevét. Később Gerő Ernőt bízták meg a tudományos tanács elnöki tisztével, aki 1949. február 25-én, az alakuló ülésen megtartott ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a tanács fő feladatként jelöli meg a tudományos élet tervszerű irányítását, valamint a gyakorlati élettel való kapcsolatának erősítését. A tudományos munkában elsősorban Kelet felé kell nézni, hangoztatta, a felé az ország felé, melynek társadalmi ereje a legfejlettebb, és tudománya a világ leghaladóbb tudománya. Végül közölte, hogy a Magyar Tudományos Tanács feladatának tartja az ötéves nemzetgazdasági tervnek megfelelően kidolgozni a magyar tudományos kutatás ötéves tervét mint a nemzetgazdasági terv megvalósításának előfeltételét. A politikai viszonyok radikális változásaira jellemző, hogy a tudományos tanács elnökét, Gerő Ernőt, pártjának politikai bizottsága jelölte ki. Felesége, Gerőné Fazekas Erzsébet, aki a MTT társadalomtudományi szakosztálya titkári tisztét töltötte be, 1949 szeptemberében közölte a nyilvánossággal, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkara 1950-re meghívást kapott a Párizsban tartandó IX. Nemzetközi Történészkongresszusra.

A párt politikai bizottsága foglalkozott az Akadémia valamennyi osztályának átszervezésével, és a tervezett 120 közül 52 MDP-tagot jelölt ki a vezetőségbe. Ahogy az erre vonatkozó dokumentumban olvashatjuk: „Csak egy határozottan ellenséges magatartású akadémikust tartanak meg az újjászervezett Akadémián: Kodály Zoltánt.” Ekkor már az Akadémiából kizártak között volt Deér József, a Történelemtudományi Intézet igazgatója, Baranyai Lipót, Alföldi András, Thinemann Tivadar, Zilahy Lajos mint disszidens, továbbá Moór Gyula mint újfasiszta.

Az Akadémia és a tudományos tanács akkori levéltára, pártanyaga tele van káderjellemzésekkel. Domanovszky Sándorról – nekem is professzorom volt, és Erdei Ferenc későbbi feleségét, Majláth Jolánt vette maga mellé könyvtárosnak – Mérei Gyula a következő jellemzést készítette: „Reakciós történészek nevelője, a reakciós Melich-Huszti-Domanovszky klikk egyik tagja, a magyar reakciós tudománypolitika egyik oszlopa.” Lukinich Imre professzorról Mérei ezt írta: „Óliberális klikk-ember, koncepciótlan.” Hajnal Istvánt pedig, akiről Hanák Péterék 1989 nyarán kört neveztek el, így írt: „Reakciós, írástörténetben és paleográfiában kitűnő, mindig élesen antiszemita volt.”

Pach Zsigmond Pál – aki rövidesen Kosáry utóda lett a Történettudományi Intézetben – szintén megírta a pártnak jellemzéseit. Szerinte Wellmann Imre – aki az Országos Levéltár osztályvezetője volt, és 1956-ban vele együtt szerveztem meg a levéltári forradalmi bizottságot – így definiálható: „Van szakmai tudása. Meggyőződéses fasiszta.” Váczy Péter professzorról pedig így vélekedett: „Szakmailag szürke, politikailag reakciós.”

Ilyen előzmények után került sor a Teleki intézet átszervezésére. Ami a Történettudományi Intézetet illeti, már 1949 januárjában olyan kiváló történészeket bocsátottak el, mint Berlász Jenő, Csapodi Csaba, Komjáthy Miklós, Tóth András és Polónyi Nóra. Helyettük két fiatal kommunista történészt hoztak: Hanák Pétert és Spira Györgyöt. Csak Spira tudott tisztességesen beilleszkedni a kollektívába.

A végleges és teljes tisztogatás azonban csak akkor zajlott le, amikor a Rajk-per napjaiban, 1949 szeptemberében az egyetemi tanárok kényszernyugdíjazása, elbocsátása és az Akadémia „lefejezése”, szuverenitásának felfüggesztése került napirendre a párt részéről. Mert nem csupán a Rajk-féle koncepciós per volt justizmord. Nem véletlen, hogy Gerő Ernő felesége, Fazekas Erzsébet úgy kívánta politikailag lehetetlenné tenni az intézetet, hogy megbízta Hanák Pétert, hogy munkaidő után két ávóssal zárkózzon be az intézetbe, és végezzenek házkutatást azoknak a kollégáknak az íróasztalfiókjaiban, akiket majd a talált kompromittáló dokumentumok reményében el akarnak távolítani az intézetből. Így történt, hogy október elején feltörték olyan tiszteletre méltó kollégáim íróasztalfiókjait, mint Benda Kálmán, Gyóni Mátyás, Bartha István. Amikor ezért tiltakozni mertem telefonon Gerőnénál, ő 1949. november 7-én egy kommunista történészaktíva előtt közölte velem eltávolításomat a Történettudományi Intézetből és lemondatásomat a Történelmi Társulat főtitkári tisztéről. Így kerültem 1950 januárjában a Magyar Országos Levéltárba. Amikor azt hittem, hogy az ecsetelt módon véget ért büntetésem, még az év kora tavaszán az ÁVH bekísértetett az Andrássy út 60.-ba, ahol rám akarták bizonyítani, hogy az intézetben Kosáry és Benda beépített embere voltam.

Vigh Károly