2004. január
Népszabadság * Révész Sándor * 2008. január 26.
A Tilos előtt – égetés előtt
Kép: Teknős Miklós„2002-2003 együtt negyvenszázalékos reálkereset-emelkedést hozott a közszférában, és közel harmincszázalékos növekedést a gazdaság egészében. (…) hogyan tarthat ott két számjegyű reálkereset-emelkedés után a mostani kormány népszerűsége, ahol tartott elődjéé egy rejtett megszorító politika után?” – kérdezi Matolcsy György, az Orbán-kormány gazdasági minisztere, és annak a Fidesznek a gazdaságpolitikusa, amely két – további reálkereset-emelkedést hozó – év után azzal kampányolt, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”. (A miniszterelnök kötéltánca, Világgazdaság, 2001. január 21.)
Matolcsy szerint a kormány azért nem népszerűbb, mert az embereket elbizonytalanítják azok a hangok, melyek szerint ez a gazdaságpolitikai így nem megy tovább, radikális fordulatra van szükség. Pedig nincs. Nem kell megijedni a növekvő inflációtól és az emelkedő államadósságtól, mert beindul az európai konjunktúra, és az majd megjavítja szépen a magyar makrogazdasági adatokat.
Matolcsy egykori minisztertársa, Járai Zsigmond viszont katasztrofálisnak és nemzetrombolónak minősítette a Matolcsy által fenntartásra javasolt gazdaságpolitikai irányt, és annak radikális megváltoztatását a jegybanki kamatláb egészen drasztikus és a költségvetés kamatterheit jelentősen megnövelő decemberi megemelésével kívánta kikényszeríteni. A Financial Times Járait nevezte ki a Magyarországot fenyegető pénzügyi válság fő felelősének, mivel miniszter korában a túl puha, (ellenzéki) jegybankelnök korában meg túl szigorú költségvetési politikát kultivált.
László Csaba, a hónap veszteseA miniszterelnök kirúgta László Csaba pénzügyminisztert. Azzal az ürüggyel rúgta ki, hogy a költségvetési hiány sokkal nagyobb lett, mint amekkorát a miniszter még karácsony tájékán is jelzett. De az igazi ok az volt, hogy a dőre miniszter elárulta a népnek, mekkora adóemelés és takarékossági csomag kellene ahhoz, hogy az euró bevezetésének 2008-as határidejét tartani lehessen. Mészáros Tamás megrótta a miniszterelnököt a felelősség áthárításáért és az önkritika elmaradásáért. Ha László Csaba „ezt a bánásmódot érdemelte, akkor lesznek, akik felvetik a kérdést, vajon mit érdemelne a főnöke. Sőt, a kormány egésze…” (Valamit a felelősségről, 2004. január 10.) Sőt! A kormányon belül még leginkább László Csaba sürgette az élesebb irányváltást és az elosztórendszerek reformját, de hiába. Draskovics Tibor, az új pénzügyminiszter úgy vélte, nem lehet a népen a megkérdezése nélkül spórolni, ezért meghirdette, hogy ingyen, telefonon, e-mailen és interneten lehet neki tanácsot adni, miből rakják össze a 120 milliárdos takarékossági csomagját…
A kormány azt még magától is tudta, hogy a kormányapparátus csökkentését nagyon szereti a nép. Ezért még 2003 őszén meghirdették, hogy leépítik a tizedét. Hogy már csak negyedével legyen nagyobb, mint négy évvel azelőtt volt. (vö. Sárközy Tamás: Az íróasztal magának csinál munkát, Népszabadság, 2004. január 24.) Az apparátus létszáma nagyjából 2007-re csökkent vissza a 2000-es szintre, de a nép szeretetén ez most nemigen látszik.
A költségvetés már válságban volt, az ország már (újra) eladósodóban, de a szegényeknek a nagy osztogatásból még nem jutott (szinte) semmi. Annyi sem, hogy visszanyerjék, amit az Orbán-kormány elvett tőlük. (A majd kétmillió szegénynek 1998-ban a GDP 0,8 százaléka, 2002-ben 0,6 százaléka jutott, l. Ferge Zsuzsa: Mint a háború előtt, Magyar Hírlap, 2004. január 26.) Ebben a helyzetben hirdette meg az MSZP a „kettős méltányosság” elvét. Ennek az volt a lényege, hogy a rászorultak ezután méltányosságból többet kapnak, a nem rászorultak pedig méltányosságból ezután sem kapnak kevesebbet. Az SZDSZ hörgött ugyan, hogy ennyi méltányossághoz még a gazdagok sem elég gazdagok, s hogy sürgősen érvényesíteni kell a rászorultság elvét, de nem volt képes lemondani semmiről, amivel a szegény- és jövőellenes osztogatáshoz hozzájárult. Azzal vélt példát mutatni, hogy a Sulinet expresszből kizárta azokat, akik évente négymillió forintnál többet kerestek…
Az ellenzéket olyannyira érdekelte, miként lett az egy héttel korábbi előrejelzésekkel szemben 300 milliárd forinttal több az államháztartási hiány és miért növekszik oly vészesen az államadósság, hogy ezekről a kérdésekről rendkívüli ülésnapon kívánt vitázni. A kormánypártok meg nem kívántak. „Az ellenzék alkotmányos jogával élve kérte az Országgyűlés rendkívüli ülésének összehívását, a többség pedig alkotmányellenesen megakadályozta az ülés megtartását. Gyalázat. Ez a gyalázat 2001-ben is megesett, fordított szereposztásban. A gyalázat kiteljesedett,
Béki Gabriella és Fodor Gábor, a hónap demokratái
Kép: Velledits Éva kiterjedt a magyar politikai élet egészére.” (Révész Sándor: Lejtőn, Népszabadság, 2004. január 27.) A rendkívüli ülés napirendjét csak két kormánypárti képviselő szavazta meg, Fodor Gábor és Béki Gabriella. Ennyi demokrata maradt a kormány oldalán. „A koalíció kétségbe vonta az ellenzék alkotmányban és házszabályban rögzített jogát arra, hogy egy általa fontosnak tartott ügyben a parlamentet összehívja” – mondta Kuncze Gábor három évvel azelőtt. Most róla is és a többi szabad demokrata vezetőről is kiderült, hogy csupán alkalmi demokraták. Azon alkalmakkor, amikor az felel meg az érdekeiknek.
A bíróság szigora lesújtott egy aljas rágalmazóra. De túl nagyot sújtott, és ez sok szabadságszerető embert lesújtott. Mert bizony a túlsújtás visszafele sújt le. A Demokrata című szennylapban azt állították Mécs Imréről, a forradalom hőséről, hogy „57-ben feladta, börtönbe, akasztófára juttatta társait. A Pesti Központi Kerületi Bíróság megvizsgálta a dokumentumokat és leleplezte a rágalmazókat. A dicséretesen alapos munka után „botrányosan aránytalan ítélet született a PKKB-n. Lehetetlen állapot, hogy 2004-ben újságírók fogházba vonuljanak, bármilyen hamis színben tüntettek is fel valós tényeket”. (Seres László: Bűnök és arányok, Népszabadság, 2004. január 23.) Bencsik Andrást, a Demokrata főszerkesztőjét első fokon tíz hónapos letöltendő szabadságvesztésre ítélték, noha még Mécs Imre is csak fölfüggesztett börtönbüntetést kért, és letöltendőt ilyen ügyekben azelőtt nem is szabtak ki még soha. Ez a botrányosan szigorú ítélet persze botrányosan enyhének számítana, ha Magyarország annyira hasonlítana Oroszországhoz, Malajziához és Szingapúrhoz, ahogy azt Bencsik András és lapja szorgalmazza.
A jobboldali sajtó az ítéletet nemcsak a rágalmazó, hanem a rágalom népszerűsítésére is fölhasználta, s Bencsiket a „brutális hatalom” koncepciós eljárásának áldozataként szólaltatta meg. A bíró képét a Hír TV internetes fórumáról átvéve a polgári körök zárt levelezési fórumán terjesztették. Egy Turul nevű hozzászóló arra biztatott, hogy aki meglátja az utcán a bírót, „próbálja meg határozottan meggyőzni arról”, hogy ne hozzon többé „az igazsággal ellentétes döntést”. A bíró, „a brutális hatalom” „engedelmes eszköze” az a dr. Cserni János volt, aki a napokban egy általa vezetett perben megállapította, hogy a rendőrtanúk egy része föltétlenül hazudott, amikor azt állította: nem tud semmilyen, rendőrök által elkövetett brutális bántalmazásról, holott ilyeneket a jelenlétükben bizonyíthatóan elkövettek 2006 őszén.
Másodfokon Bencsik felfüggesztett börtönbüntetést kapott.
Egyszer egy szülő gondolt egy nagyot: ha már nem tud a magyar gyerek törvényesen világra jönni, legalább tudjuk meg, hogyan tud – és létrehozta a halapenz.hu-t, az internetes fórumot, ahol szülés előtt minden kismama megnézheti, s ahová szülés után minden kismama beírhatja, melyik szülész, mennyiért, hogyan dolgozik. A magyar nő ritkán szül, drágán szül, a magyar doki árban is, minőségben is sokféle (bár a honlap szerint többnyire jó és jó drága is). Érdemes tehát alaposan tájékozódni. De nem szabad, mondta az adatvédelmi biztos, csak a hozzájárulásukkal lehet az orvosokról adatokat közölni, olyan orvos meg nincs, aki hozzájárulna, hogy írásban rögzítsék, mennyi pénzt kér törvényellenesen egy elvileg ingyenes szolgáltatásért. A halapenz. hu megszűnt, de mutánsai máig is léteznek, csak most már senkit nem izgatnak.
„Amikor a Mikola-féle egészségügyi törvény komolyan foglalkozott az orvosok közalkalmazotti státusának megszüntetésével és szellemi szabadfoglalkozású kategóriába sorolásukkal, mély hallgatás, ha nem dühöngő ellenkezés volt a válasz. A tiszta átlátható rendszer a minőségi orvoslásnak kedvez. Egy kórházzal szerződésben álló orvos a biztosító felé leadott számlájával annyi szülést vállal, amennyit bír. És amit neki kifizetnek, az nem alamizsna, nem paraszolvencia, hanem tisztán megkeresett jövedelem. (…) Nem kellene törődni a háborgó hangokkal, hiszen évente harminctól hetvenmilliárd forintig becsült, adózást elkerülő összegről folyik a szó” – írta Seszták Ágnes, és egészen kivételesen abszolút igaza volt neki (A hálának ára van, Magyar Nemzet, 2004. január 5.). Annyira, hogy Mikola István már nem is értett egyet vele, és fölszólította miniszterutódját, Kökény Mihályt, hogy „hagyja abba a szimatolást az orvosok adóbefizetései körül”. (Népszabadság, 2004. január 15.). Mert kinek is járna teljesen adómentes jövedelem, ha nem az éhhalál küszöbén tántorgó szülésznek?
Mindazonáltal fölmerült a lehetősége annak, hogy a szülő nőnek kiszolgáltatottságot, a szülésznek adómentességet és ellenőrizhetetlenséget jelentő eltorzult piacból normális piac legyen. A Magyar Orvosi Kamara elnöke, Éger István azt javasolta, hogy aki ragaszkodik a szabad orvosválasztáshoz, s nem annál akar szülni, aki éppen szolgálatban van, az fizessen legálisan, számlára.
Egy kismamának a MÁV-kórházban bekövetkezett halála kapcsán a sajtóban ismét felmerült: miért sokkal magasabb Magyarországon a kismama-halálozás aránya, mint a hasonló fejlettségű Lengyelországban és Csehszlovákiában, miért indítják meg például oly gyakran a szüléseket mesterségesen és kifejezetten tiltott módszerekkel (Kun J. Viktória: Pénzen túli szülési nehézségek, Népszabadság, 2004. január 16.). Hát, nyilván azért, mert az eltorzult piacon a mennyiségi érdekeltség működik, a minőségi nem.
Kökény Mihály sebtiben előállt egy hatpontos hálapénzellenes programmal, amelynek első pontja a MOK elnökének javaslatát terjesztett volna ki valamennyi kórházi kezelőorvosra, a többi ötnek meg semmi köze nem volt a hálapénzhez. Aztán ezt is elfelejtették, miként az Orbán-kormány alatt működő „paraszolvenciabizottság” javaslatát is, mely az önrész (co-payment) bevezetésére irányult (Magyar Hírlap, 2004. január 15.). Mindenki tudta és most is tudja, hogy az illegálisan fizetős egészségügyet Magyarországon csak legálisan fizetőssel lehet felváltani, de senkinek nem volt bátorsága hozzá, hogy ebből levonja a következtetéseket. Aztán megszólalt az SZDSZ tanácskozásán egy leendő miniszter és már jó előre bebiztosította magát az orvosi elit rokonszenve ellen: „az egészségügyi reform soha nem fog támogatást kapni a kiváltságos orvosrétegtől, amely illegális jövedelméből nyugati színvonalon él, és senki nem kéri számon rajta, hogy balkáni szolgáltatást nyújt” – Molnár Lajos jóslata kétségkívül beteljesült, csak az a kérdés, mennyiben volt önbeteljesítő.
Kövér László, a hónap prófétája
Kép: Szabó Bernadett Kövér László is jósolt: „nincs értelme várni az EU-s tervek beteljesedésére. Nem hiszem azt, hogy 2007-re a második bővítési kör meg fog történni. Sőt az sem biztos, hogy a mi életünkben lesz még egy uniós bővítés. (…) Az elkövetkező húsz évben, folytatva azt a logikát, amit az EU eddig követett, nem valószínű, hogy Románia tagja lesz az EU-nak.” Kövér idézett interjújának címe: Folyamatos a provokáció (készítette: Bánhidai Károly, Demokrata, 2004. január 21.). A cím magyarázata: Medgyessy Péter „néhány nappal az ominózus izraeli zászlóégetés előtt volt oly bátor azt mondani, hogy a Fidesz polgári Magyarországot ígért, és helyette polgárháborús állapotokat örökölt az elődjétől. Mintegy már meg is előlegezte Medgyessy Péter, hogy mi is fog történni a Tilos Rádió előtti tüntetésen. Megint csak megszólalt a D-209-es, és nem hisszük el, hogy mindez a véletlen műve lenne…”
Kövér oldalán karácsony óta hevesen követelték a Tilos Rádió betiltását egyszer s mindenkorra egy holtrészeg stúdióvendég egyetlen, nyomban visszautasított, visszaszívott, mindenki által azonnal, mélyen és sokszorosan elítélt mondata miatt (melyről a decemberi Ködben részletesen beszámoltunk). A Rákosmenti Polgári Körök tüntetést szerveztek január 11-re, a Tilos székhelye, a Kultuiplex elé. A szónoki emelvényen (alig) burkoltan, az úri közönség körében egészen burkolatlanul zsidóztak. Szétszedték a kordont, bántalmazták az MTI fotósnőjét, s a tüntetés hivatalos lezárása után elhamvadt egy izraeli zászlót. A Magyar Nemzet szerkesztőségi cikke másnap még a szervezőket tette ezért felelőssé („Ne csodálkozzanak tehát, ha tüntetésük egészére ez a jelenet nyomja majd rá a bélyegét” – Ez is tilos, Magyar Nemzet, 2004. január 12.).
A következő napon azonban Orbán Viktor körlevelet küldött a polgári köröknek, miszerint „ismereteink alapján egyre világosabb, hogy… szándékos és aljas provokációra került sor”. (Demokrata, 2004. január 22.) A következő napokban a Fidesz vezetői Áder Jánostól Kövér Lászlóig közvetlenül is megvádolták az MSZP-t ezzel a „szándékos és aljas provokációval”. Az erre hivatott sajtótermékek megpróbálták kitalálni, milyen ismeretei lehettek Orbán Viktornak. Először azzal az állítással próbálkoztak, hogy a zászlót a Tilos Rádió épületéből adták ki, tehát azok provokáltak, akik ellen a tüntetés folyt. Ezt a teóriát maga a Magyar Nemzet döntötte meg, miután a tüntetésekről készült felvételek alapján megmutatta azt az ismeretlen fiatalembert, aki a zászlót odavitte a tűzhöz, amelyben egy Tilos Rádió föliratú póló égett – majd gyorsan eltűnt. Azután ez a zászlóhozó fiatalember is megkerült, és sem őt, sem a textíliákat égető két másik urat nem sikerült kapcsolatba hozni semmilyen szervezettel, mely a szélsőjobbtól balra állott volna. Maradt a cukrosbácsi. Az égetésben részt vevő urakat nagyon helytelenül perbe fogták (hiszen egy szabad országban bármely aljas indokból, bármely zászlót szabad elégetni). Az egyik tűzmester arra építette a védekezését, hogy egy ismeretlentől kábító tartalmú cukorkát kapott, és ettől aztán nem is tudta, mit tesz. Ez az ismeretlen például máig sincs meg. De nincs is rá szükség, hiszen a Jobbik mögött is az MSZP áll, ahogy ezt Kövér László ekkoriban számos fórumán elmondta (Népszabadság, 2004. január 22.). Nomármost. Tudjuk, hogy a Jobbik mögött áll a Lovas István, a Lovas mögött a Demokrata, a Demokrata mögött az Orbán, az Orbán mögött a Kövér; a Kövér logikája szerint tehát a Kövér mögött is az MSZP-nek kell állnia. Nyilván az MSZP megbízásából rágalmazza MSZP-t, hogy ezzel lejárassa a párt ellenfeleit.
Lovas István a Jobbik elnökével közösen tartott nagykőrösi fórumon a forradalom lehetőségét mérlegelte: „Nagyon szívesen kilyukasztanám a bőrüket, ha a fegyver a mi kezünkben lenne! De a rendőrség az ő kezükben van, a katonaság az ő kezükben van…” (Szalay Tamás Lajos: Forradalom és a keresztényi négykilós száraz vekni, Népszava, 2004. január 30.). Ebből azonban nem lett botrány, hiszen az öldökölni kész közszereplő egyáltalán nem volt részeg.
Az ORTT a Tilost harmincnapos adásszünettel büntette. Az addig kiszabott legsúlyosabb büntetés egynapos volt. A sajtószabadság barátai fölháborítóan súlyosnak, az ellenségei pedig fölháborítóan enyhének találták az ítéletet.
