Forrás: NOL

Népszabadság * Hont András * 2007. december 6.

Kép: Marabu

Lassan eltelik ez az év is. Ha visszatekintünk eseményeire, majdnem olyan borongós lesz a kedvünk, mint Márai Sándoré volt, amikor 1944 telén ezt írta naplójába: „Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata.

A szerző történész

De ugyanez a garnitúra már nem alkalmas arra, hogy megakadályozza Magyarország balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik.” Közvetlen náciveszély – mint arra az elmúlt hónapokban többen is rámutattak – ezúttal nincsen, és ne gondoljunk bele, hogy mi lenne, ha lenne. Kérdés azonban, hogy létezik-e a honpolgároknak az a tartással, ízléssel rendelkező, együtt érző közössége, amelyik nem megtiltja, hanem megakadályozza őrült és gonosz eszmék térnyerését. Tény, hogy a rendszerváltás óta a kirekesztő nézetek képviselői többször is egyértelmű vereséget szenvedtek. Viszont az elmúlt évben újra fertőzni kezdtek zavaros halandzsatanok, ismét elharapódzott a csapszéki demagógia, és pogromszagú ködös estéken elemi erővel tört föl a gyűlölet, amelyet tévedésből csak az idegengyűlöletre korlátozva szoktak emlegetni. A közvélemény többnyire apatikus, és minden, aggodalomra okot adó megnyilvánulás mögött a „politikai elit” trükkjeit sejti, amit azért is könnyen tehet, mert maga a „politikai elit” is képtelen elvonatkoztatni saját küzdelmeitől, legyen szó bármilyen jelenségről. „92-ben még oltári botrány kerekedett a – mára a pesti utcakép megszokott díszletévé váló – árpádsávos zászló körül; a jó tíz éve még a mindenki által gondosan került, kódoltan antiszemita, szoftsovén lapok hovatovább decens, mértéktartó kiadványoknak tekinthetők a nyíltan uszító hungarista orgánumok mellett.

Mi történt velünk?

Volt egy olyan momentum idén, amely alkalmat teremthetett volna a fenti tüneteken való elgondolkodásra. A köztársasági elnök parlamenti beszédére gondolok. Sólyom László többek közt kikelt a rendszerváltás megtörténtének kétségbe vonása, az „igazi rendszerváltásról”, a „rendszerváltás befejezéséről” szóló jelszavak ellen. Szerinte ezek a szólamok az alkotmányosság alól húzzák ki a talajt, és a káoszba visznek. Kérte a politikusokat, hogy ne osszák különböző címkékkel – például a „nemzeti”, „nemzetietlen” megjelöléssel – részekre az országot. Az árpádsávos zászlót lobogtatókat fölszólította: ha másért nem, hát „a halottak iránti és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből” ne ezt a jelképet válasszák magyarságuk és ellenzékiségük bizonyítására.

Ezután Orbán Viktor emelkedett szólásra. A legteljesebb támogatásáról biztosította a köztársasági elnököt „a demokráciáért és az emberi méltóságért folytatott küzdelmében”, emlékeztetett a jobboldali frakciószövetség pártjainak történelmére, a jogállamiság megteremtéséért tett erőfeszítéseikre. Majd leült.

Ügyes.

Lendvai Ildikó részben megnyugtatónak nevezte az elnöki beszédet, de kevesellte az abban elhangzottakat. Ő „keményebb és egyértelműbb mondatokat” várt, és bonyolult fejtegetésbe kezdett, hogy az elnök a pártok, avagy az ország felett áll-e.

Ügyetlen.

A kormány és támogatói reflexből raszszistáznak, anélkül, hogy legalább maguk számára tisztáznák a valódi veszély mibenlétét. Tiltakozásuk őszintétlen és erőtlen. Folyvást elhatárolódást sürgetnek a legnagyobb ellenzéki párt részéről, ahelyett, hogy politikájának változását, de legalábbis magyarázatát követelnék. A kormánypártok csak az általuk tanúsított magatartást tekintik elfogadhatónak a szélsőségesekkel szemben, de színpadias megnyilvánulásaik alig takarják a pártmarketingesek tevékenységét. Jól példázza ezt Kóka János nyári akciója, amikor is nemzeti trikolórt és néhány szívhez szóló sort küldött az ellenzéki vezetőknek. Mivel a levélben a szellem és a kellem oly” szépen összesűrűsödött, szó szerint idézünk belőle: „azok a pártok, akik [helyesen: amelyek] ma ezt a zászlót tömegrendezvényeiken használják, szimbolikus közösséget vállalnak [helyesen: szimbolikusan közösséget vállalnak] az árpádsávos lobogó alatt elkövetett bűncselekményekkel is. Az SZDSZ ezért a mai napon piros-fehér-zöld zászlót küld Orbán Viktornak és Semjén Zsoltnak, vagyis azon parlamenti pártok elnökeinek, melyek [akik, esetleg: amely pártok] egészen eddig – egy félkatonai szervezet megalakításáig – közösséget vállaltak a szélsőjobboldali jelképrendszerrel. Az a célunk, hogy a Fidesz és KDNP pártrendezvényein ezentúl a Magyar Köztársaság Alkotmányában egyértelműen megjelölt jelképet emeljék magasra. (Szép: egy liberális párt nagyon liberális elnöke szerint politikai megmozduláson csak jogszabályban rögzített szimbólum használata illendő. Öt éve a „szociálliberális” oldal még azért győzködte Orbán Viktort, hogy ne használja pártcélokra nemzeti jelképeinket.) Ez a magyar nemzeti zászló, összetartozásunk és magyarságunk jelképe” – zárta sorait az SZDSZ elnöke.

Hiányzott is már, hogy olyanok oktassanak magyarságra, akik nem tudnak magyarul. Ez eddig a szélsőjobb kiváltsága volt, annak a szélsőjobbnak, amelyik okkal dühös a jobboldal parlamenti pártjaira. Megalkuvónak, opportunistának tartja őket, és ez a vélekedés alighanem valóságközelibb, mint a hivatásos elemzőké vagy a kormányoldal képviselőié. Figyeljük csak meg, hogy a fideszes vezetők miként nyilatkoztak a Magyar Gárda megalakulásáról! Kövér Lászlót leszámítva – aki számomra cseppet sem meglepő módon egyedüliként mondta ki, hogy önmagában elfogadhatatlan „nyilasokra, nácikra utaló vagy őket könnyen felidézhetővé tévő” jelképek alatt masírozni -, mindenki arról értekezett, hogy a gárda a baloldal malmára hajtja a vizet, ront az ország megítélésén, de a tartalomról egy szót se szólt. Ezért a radikálisok őszinte naivitással kérdezhetik: Ugyan, mi a gond azzal, hogy a „fizikai, lelki és szellemi önvédelem híján maradt magyarság” megmentésére önvédelmi erőt szervezünk? Hát nem a ti lapjaitokban olvastuk, hogy diktatúra van? Hát nem a ti tévétek riportere közvetítette tavalyi ramazurinkat forradalomként? Hát nem az általatok szervezett lakitelki veterántalálkozó résztvevői szögezték le (Csurkával és Orbánnal), hogy a magyarság végveszélybe került? Hát nem a ti udvari krónikásotok elevenítette föl Szabó Dezső kifejezését, a „görénykurzust” a jelenlegi rezsimre alkalmazva? Hát nem a ti főnökötök harsogja folyvást, hogy „elég volt”? Hát miért baj, hogy mi tenni is próbálunk valamit? Miért nem mozdultok ti is?

Tényleg, miért?

Azért mert a Fidesz & Co. nem forradalmi szervezet, még csak nem is radikális. Nem akar diktatúrát, nem antiszemita, nem sovén, és nem is irredenta. Maga se tudja, micsoda. Az ifjú törökök szép nyakkendőket akarnak, és hetyegni Brüsszelben. A megfáradt, bár még mindig hihetetlenül fiatal élcsapat biztos és nyugalmas polgármesteri állásokra hajt. A jobboldali politika vétke nem az, hogy önkényuralomra tör, hanem, hogy taktikai okokból megváltoztatta hívei körében a fontossági sorrendet. A kormánybuktatás mindent megelőz, és az e cél köré szervezett tábor („új többség”) szerepét nem közéleti tevékenységként, hanem mindenre kiterjedő misszióként fogja föl. Az elvet, amely a politikai oldalak tusáját jók és rosszak viadalaként fogja föl, és kiterjeszti az élet egészére, nevezzük az egyszerűség kedvéért Pelczné-doktrínának. A névadó megfogalmazásában a tétel így hangzik: „Kezünkbe kell venni sorsunknak az irányítását! A férgesének hullani kell. Ki kell közösítenünk magunk közül azokat, akiknek az erkölcsi normája, az erkölcsi szintje sért minket. Nemcsak a politikában, a mindennapokban, a munkahelyeken, semmi okunk rá, hogy megtűrjük ezeket az embereket.”

Ebben a hangulatban a jobbos derékhadnak nincs kedve és lehetősége vizsgálni, hogy miféle alakokkal követeli egy kórusban Gyurcsányék távozását. Egy a tábor, egy a zászló, és a zászló alatt akadálytalanul terjedhetnek rémisztő ideológiák. Már csak azért is, mert ha igaz az a jobboldali axióma, miszerint a kormány nem a nemzet szolgálatában áll, akkor meg kéne mondani, hogy kiében. A „polgári” politikusok erre nem felelhetnek, mert ha megtennék, akkor kipenderülnének a fontosságuk érzetét megadó szalonokból, ezért a válaszra várók kénytelenek beérni a hungarista világmagyarázatokkal. Több mint aggasztó. Főleg, ha eszünkbe idézzük, amit Babits írt Németh László Kisebbségben című könyvének apropóján: „Ami máshol és máskor legfeljebb mulatságos vagy gondolatigazgató paradoxon lenne, azt ma nálunk egy nyugtalan és szomjas fiatalság figyeli, katasztrófa előtti hangulatban. Szellemi kultúrára nem sok alkalma nyílt ennek a fiatalságnak. De ösztönös áhítat él benne a kultúra iránt, s mohón néz mindenkire, aki mondani tud neki valamit.” Az a politika, amelynek eredeti célja csupán pozíciótartás volt, hatásában a nemzettudat elkorcsosulását, az államélet alkotmányos alapjainak megrendülését idézi elő, amit tökéletesen fejez ki az árpádsávos zászló föltűnése. Az alábbiakban ezt megpróbálom bővebben kifejteni, nyugodtan ugorják át, politikusokat hülyézni legközelebb a cikk végén fogok.

Ha most eltekintünk attól, amitől nem lehet (ti. Szálasiéktól), akkor is meg kell hogy állapítsuk: akik politikai rendezvényen az árpádsávot emelik magasra, egy ellenkultúra zászlaját bontják ki. Nem véletlenül kerestek ugyanis maguknak a különféle szubkultúrák, radikális csoportocskák új emblémákat a nemzeti jelképek helyett, vagy egyenesen azokkal szemben. Ez utóbbiak úgy születnek, hogy a történelmi ereklyék közül az idő és/vagy a közmegegyezés néhányat kiemel, vagy teljesen újat teremt. Az összes többi együtt jeleníti meg az országot. Az árpádsáv szakszerű (a magyarság iránt elkötelezett) használata a történelmi lobogósorban való fölvonultatása meg a címerben való elhelyezése. Akik azonban a múlt emlékei közül egyet önkényesen kiragadnak, szükségszerűen torzítják a történelmet. Teszik ezt azért, mert – Engel Pál pontos meglátása szerint – számukra a sok évszázaddal ezelőtti csaták és a mai futballmecscsek ugyanazt jelentik. Együtt szurkolnak a dicsőséges seregekkel, és utólag is lelkesedéssel tölti el őket minden hódítás, csupán a magyar nép iránt érzéketlenek, amelynek minden háború ugyanazt jelentette: súlyos terheket, nyomort, szenvedést. A hamis képzetek kialakulásában valóban vétlen aragón eredetű csíkok mögé nehéz egyaránt odaképzelni az uralkodókat és a jobbágyokat, a nemeseket és az idegen ajkú városlakókat. A hősi eposzok elfogult rajongói nem tudnak mit kezdeni azzal a köztudomású ténnyel, hogy a napjainkban is alkalmazott nemzetfogalom csupán a XVIII. század vége óta létezik, viszont a légből kapott rokonságelméletek az előbb emlegetett történelemfölfogás szerves részét képezik. A gárdaalapító Jobbik elnöke a Demokrata című lapban (amelynek főszerkesztője a Fidesz tagja) „a tudománynak a finnugor dogmából való kiszabadítását” jelölte meg járulékos feladatként.

A dicső múlt és az előkelő rokonság emlegetése természetesen azt hivatott bizonyítani, hogy a magyar különb másoknál. Ennek egzakt taglalatját olvashatjuk a (fideszes országgyűlési képviselők által vezetett) Polgárok Háza honlapján egy művészettörténész megfogalmazásában: „Az ember nem attól lesz magyar, hogy ebbe az országba született, vagy itt él, de még csak nem is attól, hogy magyarnak vallja magát. Sajnos, a többség még ma sem tudja, hogy nekünk több ezer éves történelmünk van, hogy a mondáink nem mesék, hanem a múltunk, hogy a nyelvünk a legtökéletesebb struktúra szerint épül fel, hogy régi motívumkészletünk komoly tartalommal bíró jelrendszer, hogy a legtisztább génekkel rendelkezünk, és a sort hosszan lehetne folytatni.” A sort hosszan lehetne folytatni, csak semmi értelme. Verhovay Gyula, Rajniss Ferenc vagy Király B. Izabella kortárs kritikusai már eleget foglalkoztak vele, és az egész tünetegyüttest amúgy is elfedi az, ami egyedül képes a nemzeti eklektika széttartó jelenségeinek közös karaktert adni: a giccs. Karátson Gábor vette észre, mikor végigpillantott az alaktalan lakótelepeken, formátlan épületeken, hogy amihez a materializmusnak a legkevésbé volt érzéke, az éppen az anyag. Nos, az „értéket” és a „hagyományt” központba állító létező jobboldal két dolgot biztosan nem ismer: a múltat és a jó ízlést.

Ami viszont ennél is fontosabb, hogy ebbe a nemzetfölfogásba nem fér bele – Márainál maradva – Arany szava, „Rippli színe”, Bartók vad szelleme. Továbbá Tandori, a „Tavaszi szél…” és a Tankcsapda. A nemzet élmény- és fájdalomközösség. Azonosságtudat, csoportlojalitás, a rideg külvilág megszelídítése során fölhalmozódott sok évszázados tapasztalat és az eközben kialakult életforma – azok a dolgok tehát, amit a kultúra fogalma alatt szoktunk érteni. „Emberi létezés – írja Jan Assmann neves egyiptológus – csakis kultúra talaján, társadalom keretei közt képzelhető el. A kultúra és a társadalom még a remetére is hatással van a tagadás („lemondás”) gesztusával.” Ha a nemzetről alkotott elképzeléseink nem fedik legalább nagyjából egymást, élménykészletünk alapvetően különböző helyekről származik, a múlt tragédiáinak emléke között családi, hitbéli, osztály- vagy politikai alapon válogatunk, két súlyos következménnyel kell szembenéznünk.

Az egyik: éppen ettől gyengül le a társadalomnak a jobboldalon sokat emlegetett immunrendszere. Normális esetben az alapvető értékek rendszeres megsértése kiközösítést von maga után, amit a többség nem karhatalom útján, hanem nyílt megvetéssel vagy rejtett jelzésekkel hoz a proskribált tudomására. Ehhez az kell, hogy az alapvető értékek tekintetében nagyjából egyetértés legyen, és a kitaszítás aktusa ne politikai megrendelésre (l. Pelczné-doktrína), hanem természetes reakcióként következzék be. Egy tömött villamoson mindenki elhúzódik a koszos és büdös utastól, akinek egyébként alanyi joga, hogy koszos és büdös legyen, mint ahogy senki nem vonhatja kétségbe a szélsőségesen magyarellenes kuruc.info szerkesztőinek az elmebetegséghez való jogát, de védelmi ösztönünk ki kell hogy mondassa velünk: akik letagadják vagy egyenesen dicsőítik ártatlan emberek módszeres leölését, azok nem tartoznak közénk, nem részesei ennek a közösségnek. A társadalomnak nem kell mindent eltűrnie, az állam viszont mindent tűrni köteles, amit jogszabály nem tilt.

A másik következmény éppen ez utóbbi kitételt érinti. Ha a magát nemzetnek kinevező részsokaság törvényes alap nélkül megkérdőjelezi a hatalom legitimitását, akkor minden képlékennyé válik, elhalványul az amúgy sem erős jogállami tudat, eltünedeznek az egyént és a demokratikus intézményrendszert védő garanciák. Bármit is gondolunk az igazságról, annak csak az előre lefektetett szabályok szerint szerezhetünk érvényt, az alaptörvényt ugyanis kénytelenek vagyunk jogilag egyenlő személyek közti megállapodásként fölfogni. A XX. század eseményeiből okulva az államot összetartó valamiféle paktum feltételezését még azok is elfogadják, akik egyébként nem hisznek a társadalmi szerződés elméletében. Az alkotmányosság védelme néha azzal jár, hogy olyan politikát védünk, amellyel nem értünk egyet. A jelenlegi jobboldal szemében ez árulásnak számít, de ugyanez az elvakultság vezeti a népi baloldal túlélőit, a tudományos pozsgayzmus szellemalakjait is az Antall József emléke ellen indított hadjáratukban.

Az alkotmányosság, a jogállami normák elfogadása, illetve el nem fogadása fontosabb törésvonal, mint amelyik az ellenzék és a kormány között húzódik. A jobboldalon is léteznek olyanok, akik ezzel tisztában vannak, csak senki nem figyel rájuk. A szocialista vezetőknek – mondjuk Sólyom beszédekor – semmi mást nem kellett volna tenniük, mint rámutatni az Orbán Viktor szavai és tettei közötti ordító különbségre. Persze lehet, hogy a kormánypárti politikusok szándékosan nem veszik észre az ellenfeleik közti különbségeket, direkt mossák egybe a kritikus hangokat, mert számukra az a legkényelmesebb, ha a bírálatok közül csak Orbán szónoklatai és az utcai ordítozások hallatszódnak, így alternatívaként is csak velük kell számolni. Ha ez van a háttérben, szólok, amíg még nem késő: a tűzzel játszanak.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!