Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Marosi Péterről

Nyolc évig ültem egy szobában Marosi Péterrel (az Utunk szerkesztőségében, Kolozsvárt). Kisgyerekkoromtól ismertem, apám sakkpartnere volt (de mindig csak Marosiéknál sakkoztak, anyám nem látta szívesen a hangos vendégeket). Ott lakott a Rákóczi úton, ahol mi is. A felesége tanított – természetrajzra – az iskolában. Egyik legjobb gyerekkori barátom volt a kislánya, Anna.

Az a mindig szörnyű, de a sűrű ismétlődés folytán szürkülő hír (2007. november), hogy ő is a román állambiztonsági szolgálat ügynöke volt 1989 előtt, végül is nem lep meg. Úgyszólván semmi se lep meg már. A Securitate kötelékéből az 1960-as évek elején kisebbségi származása miatt elbocsátott tiszt fölkereste apámat, akit még az illegális kommunista mozgalomból ismert valaha, és hosszan mondott neki valamit. Anyám némán ült a konyhában, ölébe ejtett kézzel. Később értettem meg, hogy mit kellene válaszolnom némely ismerőseinknek a kérdésére: “Miért nem köszön vissza nekem az apád?”

Erről nem beszéltünk, s hiába voltam kisfiú, valahogyan persze értettem, miről van szó.

Ma is emlékszem arra a három férfira, aki ezt kérdezte tőlem, nem fogom megmondani a nevüket. Az ő nevük is fölbukkan majd valahol – eh, émelygek az egésztől.

Marosi Péter (kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, Molter Károly és Marosi Zsófia fia) hisztériáiból, pánikrohamaiból, eufóriáiból, érthetetlen, váratlan húzásaiból mindig lehetett tudni, hogy “valakikkel” konzultál. Én a pártbizottságra tippeltem volna.

Nem döbbent meg a hír, mert Marosi (“Péter apa” néven ismert figurája a valahai kolozsvári irodalmi életnek), szemben mondjuk Szilágyi Domokossal, nem a “mi”, hanem az “ők” csoportjába tartozott. Olykor fölmerült a gyanú – amikor hatalmas ordítozás, visítozás formájában kifogásolta magyarországi irodalmárok látogatásait a szerkesztőségben, amivel korábban (természetesen) semmi baja nem volt -, de ezt a gyanút elhessegette az ember, mert ha azon tűnődtünk volna, hogy kik a besúgók, spiclik, ügynökök a munkatársaink, ismerőseink közül, akkor még inkább megőrültünk volna, mint így. Azt, hogy kikből lettek írószövetségi párttitkárok, azt úgyis tudtuk, s elég nyavalyás egy dolog volt az is. (Az csak mostanában derül ki, hogy ki mindenki lépett be “a pártba” az ismerőseink, barátaink közül – ezt nem tudhattam, ők meg persze nem dicsekedtek vele.)

Amikor a Securitate elkezdte ellenem az akcióját (erről mindenki tudhatott, hisz épp azért indult meg, mert nyilvánosan, értekezleten tagadtam meg egy “ideológiai” utasítás teljesítését, két nappal később hajnali négykor dörömböltek az ajtómon “a szervek”), Marosi Péter a fejét fogta, és nem beszélt velem többé. Nyilván nem akart rólam jelenteni, mert – noha persze nem voltunk barátok, hanem amolyan “meghitt ellenfelek” – azt hiszem, szeretett. A Securitate rá akarta bírni a szerkesztőséget, hogy szüntesse meg a munkaviszonyomat (a főszerkesztő a szüleimnek panaszkodott, hogy “nem tudjuk már tartani a hátunkat Gazsiért”), de valamelyest kiálltak mellettem, 1974 után is megmaradtam ott mint nyomdai korrektor, persze nem publikál(hat)tam többé, csak kitelepülésem előtt közvetlenül, amikor már mindegy volt.

Egyszer láttam az egyik kihallgatómat kifordulni a főszerkesztő szobájából, éppen a nyakára csavarta a sálját – szeles idő volt -, majdnem a szó szoros értelmében elhánytam magam, öklendeztem. A félelemtől is, meg a borzalom intimitása miatt, föltehetőleg.

Lehetett látni, hogy Marosi retteg és deprimált (pedig az alaptermészete túláradóan derűs volt a szegény nyomorultnak), meg lehetett tudni, hogy más világból jön, más kozmoszoknak is volt lakója – mint Molterék fia (ez az Erdélyi Helikont jelentette, az Erdélyi Szépmíves Céhet, a marosvécsi találkozókat, az antifasiszta, szabadkőműves humanistákat, Szentimreit, Berde Máriát, Jancsó Elemért, a Brassói Lapokat, a Babits-féle Nyugat iránti áhítatot), mint Németh László valaha legjelentősebb erdélyi tanítványa, mint volt teológushallgató, mint az 1940-es évek végén “áttért” naiv kommunista, mint kizárt párttag. (Még mindig, most is érzem az orromban Molter Károly – mivel is? somkóróval? – illatosított pipadohányának illatát…) Marosi intrikus volt, gyáva, színlelő, bosszúálló – és nagyszerű, pontos, fáradhatatlan, minden apróságra figyelő, filológiai akríbiára hajlamos, alázatosan betűrágó szerkesztő. Szellemessége, olykor zseniális humora, irodalomkultusza, a szüntelenül áradó szófolyam, a tízezer anekdota miatt nem lehetett nem szeretni, bár muszáj volt utálni. El is temettem magamban mostanáig, mennyire idegesített hosszú éveken át, s mennyire nyomasztott, hogy minden neki átadott kézirat nyomán jött a teljességgel megjósolhatatlan idegroham, földre szórt papírlapok, botrány, majd közlés – vagy sem. Nyilván befolyásolt az is, hogy engem történetesen sokra tartott, pedig tudta – mondta is – , hogy bizonyosan megbánják még (meg is bánták), hogy alkalmaztak.

Komoly ügyekben is ordítozott velem: Móricz Zsigmond egyik cikkére tett kicsinylő megjegyzésem után egy óráig üvöltött Móricz védelmében, ha nem tévedek, neki volt igaza.

A hír szerint spicli volt, igen. Az is igaz, hogy az életét adta volna Székely János, Papp Ferenc, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Páskándi Géza, Király László, Szilágyi István, Gellért Sándor, Hervay Gizella írásaiért, a kolozsvári magyar színházért. Arra is emlékszem persze, kiken röhögött – hosszú névsor. Ízlésünk nem volt hasonló, s véletlen, hogy első publikált írásom (kritika Székely János Soó Péter bánata c. kisregényéről) egyezett avval, amit gondolt – alighanem ezért kaptam meg az állást.

Másképp gondolok rá most?

A furcsa az, hogy alig.

Ki a fene nem tudta, hogy ilyen volt a rendszer?

A sztálini eredetű rendszer, amely még mindig, ma is méltó gyűlöletünkre.

Nincs miért megenyhülni, nincs ok a bocsánatra, nincs ok a történelmi távlat miatti trivializálásra és relativizálásra. A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas. A besúgottak és a besúgók hekatombája – egészen másképpen – egyaránt irtóztató nagyságú.

Nem kell megbocsátani semmit senkinek.

De van néhány kínálkozó politikai következtetés. Ezt tartom a legfontosabbnak.

Ezek a következtetések egyszerűek. Nem szabad olyan államrendszereket támogatni, amelyek… Nem szabad az egyéni felelősséget összecserélni a rendszer felelősségével, amely… Nem szabad a tehetetlenséget és a kényszerűséget összecserélni a szabad döntésből eredő felelősséggel, amely…

Minden adatot nyilvánosságra kell hozni a diktatúra idejéből. A diktatúrának nincs mentsége. A demokrácia hitványsága se.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 46. szám

Comments are closed.