Forrás: HVG

A SORSFORDÍTÓ CSERNUS-FESTMÉNY KÁLVÁRIÁJA

Bemutatásakor rögvest művészetpolitikai vihart kavart a múlt héten emigrációban elhunyt Csernus Tibor Három lektor című 1955-ös, sorsfordító festménye (nyitóképünkön).

Napra pontosan nemigen tudnám ma már megmondani, mikor kérdezte meg tőlünk, a három lektor-tól, Csernus Tibor, hogy hajlandók volnánk-e modellt ülni tervezett képéhez. De arra pontosan emlékszem, hogy kedvesen biztosított bennünket: néhány alkalomról lenne szó csupán, nem fogja túlságosan igénybe venni az időnket és a türelmünket. Ráálltunk, hiúságunknak is tetszett… Élete utolsó cikkében emlékezett így az 1950-es éveket egyetlen festménybe sűrítő műalkotás fogantatására Domokos Mátyás irodalomtörténész. A Holmi című folyóirat 2006. júniusi számában megjelent írásból is kiderült, hogy a múlt hét elején 80 évesen elhunyt Csernus Tibor meglehetősen tágan értelmezte a „néhány” alkalmat. A felszabadulás tizedik évfordulójára tervezett (ám csak 1955 decemberében nyílt) VI. Magyar Képzőművészeti Kiállításra rendelt egy méterszer másfél méteres képen a Bernáth Aurél legtehetségesebb tanítványaként emlegetett, 28 éves művész az utolsó utáni pillanatig dolgozott, s vagy harmincszor invitálta meg Dráva utcai műtermébe hármas portréjának modelljeit, Domokos Mátyást, Réz Pált és Vajda Miklóst.

Csernus azt is az az idő tájt éppen újranyíló New York (akkori nevén: Hungária) Kávéházban tanyázó barátai lelkére kötötte, akár esik az eső, akár kánikulai a meleg, ők az újabb és újabb alkalmakkor mindig az „eredeti” öltözékben, zakóban és nyakkendőben jelenjenek meg. Noha a Szépirodalmi Kiadó lektorhármasa igen kedvelte a festőt, s még élvezte is a műtermi traccsolást, Réz Pál a HVG-nek elárulta, hogy „időnként már pokolba kívántuk az egészet”. Különösen akkor, amikor barátjuk augusztus végén már csak „egy utolsó összenézéssel” hitegette őket, ám az ötödik emeletre felcaplatva megrökönyödve konstatálhatták, hogy az addigra már sokadszor átfestett – s a művész által már „majdnem késznek” mondott – kép a levakarások következtében a legkorábbi időszakra emlékeztetett.

A „kínkeservesen formálódó” festmény, ha az utolsó utáni pillanatban is, de elkészült, és a zsűriben rögtön vitát kavart témaválasztásával. „A kor ikonográfiai kánonja értelmében lehetett ugyan történelmi személyiségeket (értsd: Lenin, Sztálin, Rákosi) ábrázolni, továbbá a szocialista munka frontját emblematikusan megjelenítő allegorikus figurákat, mint a kohász, a vasöntő, a bányász, a szovjet vadász, de három lektort? Ráadásul kávéházban, ami az ideológiai szakzsargonban a tűrhetetlen kispolgári léhaság kitüntetett színhelye volt…” – idézte fel Domokos a fél évszázaddal korábbi disputa lényegét.

A néven nem nevezett zsűritagok és a tanítványát védő mester, Bernáth Aurél között zajló színfalak mögötti csetepatét aztán az íróból irodalompolitikussá züllött Darvas József népművelési miniszter egy legyintéssel – „Hát ezek hülyék!” – zárta le. Az éberség hiányáról tanúskodó jóváhagyását azonban hamar megbánhatta, mivel a december 18-ai ünnepi megnyitóbeszédében „a jó úton haladó új képzőművészetünket” akadályozó jelenségek között említette, hogy „főleg a fiatal festőkből” hiányzik a szocialista realista Derkovits Gyula „forró szenvedélye”, Csernus és a hozzá hasonlók műveinek egy részén pedig „erősen érződik a bátortalanság, a szinte öreges aggályoskodás a merészebb nekifeszülés helyett”.

Pedig a Három lektor az 1964-től Párizsban élő, mind magasabban jegyzett Csernus Tibor életművében többszörösen is fordulópontot jelentett – mutatták ki a rendszerváltás után született elemzések. György Péter esztéta 1989-ben a kép „lényegi üzenetét” akként értelmezte, hogy „a korszak a hallgatásé – illetve az elzárt magánlété. A kiszolgáltatott emberek magánya és fegyelme legalább annyira motívuma a képnek, mint a baráti társaság könnyed modorban megfestett – valójában igencsak pontosan előadott – emlékműve.” Egy múlt évi Csernus-tárlatról írott tanulmányában Forgács Éva művészettörténész ennél is tovább ment, a szóban forgó művet „a három rezignált fiatal értelmiségi reneszánsz módra kiegyenlített, vízszintes tagolású kompozícióba rendezett, a korszak semmilyen más képzőművészeti alkotásához nem hasonlítható (…) emblematikus képének” nevezte. Mindezt már a mű bemutatásakor érzékelhették az ábrázolt korszak képzőművészetét vezérlő korifeusok is, ennek tudható be az a frontális támadás, amit a „veszélyes” festő ellen indítottak.

Az alaphangot a képzőművészeti frontharcos, a minisztériumi főosztályvezetést időlegesen aspirantúrára cserélő Aradi Nóra adta meg egy Magyar Nemzet-beli cikkében. A mára elfeledett Szentiványi Lajos „ködös-kék színharmóniába” öltöztetett, A Kossuth-híd építése című munkájával szembeállítva Csernus Tibor hármas portréját, azt írta: „A kávéház vöröses fényében fürdő alakok bágyadt, spleenes kifejezése (…) a szinte testtelen figurák sajátos, nyomasztó légkört árasztanak magukból.” A Gondolj Koreára című rajzsorozatáért 1952-ben Kossuth-díjjal visszaigazolt Bencze László festő pedig „az emberek és tájak tágabb világában való szellőzködést” tanácsolta ifjú pályatársának. Bár az inkriminált képnek voltak olyan értői is, mint Nagy László költő, aki az Új Hang című folyóiratban akképp védett-értelmezett, hogy „a nagyon kedves fiúk” korántsem törvényszéket ülnek, hanem „nagyon kedvesen vitáznak a verseimen, meg akarnak menteni a költészetnek, a társadalomnak”, a támadások az „eszmeileg bizonytalankodó” festőt vették célba, s az ügy még a legfelsőbb pártvezetés színe elé is került. Csernusnak az volt a szerencséje, hogy a tárlat rendezőit elsőként az akkor már erőtlen – és Rákosi Mátyás által rögvest letorkolt – Farkas Mihály kívánta felelősségre vonni azért, hogy miközben a „kávéházas dekadens” piktort szerepeltették, nem válogatták be a katonaélet képi krónikásának, Legéndy Józsefnek A partizánok kirobbantanak egy fasiszta bunkert című vásznát.

Mindazonáltal Csernuson 1956 után is rajta maradt a „polgári”, vagyis a szocializmusellenes stigma, olyannyira, hogy a már említett Aradi Nóra – immár minisztériumi főosztályvezetőként – írásba adta, hogy a festő nem kap semmilyen megrendelést, mert „sem Magyarországon, sem külföldön” nem képviselheti a magyar festészetet. A kiadói illusztrációkból vegetáló festő – mások mellett Bernáth Aurél segítségével – 1964-ben hosszabb tartózkodásra jogosító útlevelet kapott, aminek lejárta után nem tért haza. Disszidálása korántsem volt látványos, ellentétben azzal a válasszal, amely 1965. október 3-án jelent meg a Népszabadság című pártlapban. Az ideológiai kérdések legfőbb szócsövének számító főszerkesztő-helyettes, Rényi Péter a sorrendben 10. képzőművészeti seregszemléről szóló hosszú elemzésének egyharmadát Csernus megbélyegzésére fordította. Arról egy szót nem szólt ugyan, hogy megtámadottja disszidens, viszont a tárlatra beválogatott Nádas című Csernus-kép alkotójáról – noha addig senki nem vitatta, ellenkezőleg: mindenki hangsúlyozta korszakos tehetségét – hirtelenjében kijelentette, hogy „epigonszerű”, művészete antihumánus: „lápvilágba csal, ahelyett, hogy (…) segítene világosságot teremteni, erőt adni, eligazítani”.

A magyar művészetből ekként kitessékelt (Párizsban, Chicagóban, New Yorkban viszont önálló tárlatokkal jelentkező) festő korai, vagyis magyarországi művei – már amelyek nem lappanganak még ma is – sajátos kerülő utakat jártak be. Az Orlai festi Petőfit című 1953-as olajképe például több évtizedes lappangás után egy váci szakközépiskola folyosójáról került 1990-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum relikviatárába, ahol 1966 óta őrizték – igaz, kezdetben kevés becsben tartva – a Három lektort. Domokos Mátyás oknyomozásából tudható, hogy a jubileumi tárlaton vihart kavart festmény rövid ideig díszítette csak a Művelődési Minisztérium könyvcenzúrarészlegét vezető Köpeczi Béla kiadói főigazgatói szobáját. A későbbi akadémikust (és minisztert) irritálta a lektor és a cenzor foglalatossága közötti különbségre kínosan emlékeztető mű, így az a Magyar Tudományos Akadémia frissen megnyílt tudósklubjának falára vándorolt. A fáma szerint ott a két irodalmi főcenzor, Király István és Szabolcsi Miklós szemét csípte a kép, melyet a rendszerváltásig mindössze egyetlen alkalommal láthatott a nagyközönség, 1980-ban a Műcsarnokban, a Szocialista Magyarország című tárlat darabjaként.

Kilenc esztendővel később, Csernus hazai újradebütálásakor viszont a korábban kiátkozott alkotás a retrospektív tárlat „sűrítőerejű” és „revelatív” mesterművévé lényegült át. Mi több: hivatalosan is nemzeti érték lett. Az utolsó szocialista kormány művelődési minisztériuma ugyanis erre hivatkozva hárította el Csernus párizsi felfedezőjének és hosszú éveken át istápolójának, Claude Bernard galériatulajdonosnak gáláns vételi – illetve a Grand Palais-beli kiállításra szóló – ajánlatát.

MURÁNYI GÁBOR