Olyasmit írok most, ami sokakat meg fog bántani, pedig nem akarok megbántani senkit. De nem kérek se előre, se utólag elnézést.
Nemrég arról tartottak konferenciát az egyik egyházi főiskolán, hogy miképpen segítheti az oktatás a másféle emberek elfogadását, hogyan léphetnek fel a tanárok eredményesen a romák kiközösítése, a homoszexuálisok megbélyegzése, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a xenofóbia ellen. A konferencián a főiskola rektora, Iványi Gábor lelkész többek között arról beszélt, hogy őt némiképp még a Himnusznak az a sora is zavarja, amelyben az ellenségeink ellen vívott küzdelemben Isten segítségét kéri a költő – s vele együtt mindenki, aki a Himnuszt énekli, tehát mi mindannyian.
Meglepődtem ezen, mert nem értettem, hogy ha más népeknek joguk van az Úrhoz fohászkodni az ellenségeik ellen vívott küzdelemben, akkor miért éppen nekünk ne lenne.
Miből gondoljuk – kérdezte Iványi -, hogy akiket mi ellenségeinknek tekintünk, azokat az Úr is ellenségnek tekinti? Miből gondoljuk, még keményebben, hogy akikkel mi harcban állunk, azokkal Isten is harcban áll?
És csakugyan. Ha nem az evolúció tanítása szerint jöttünk létre, hanem ahogy a Biblia tanítja: az Isten teremtette az embert, akkor nyilvánvalóan nem csak a magyarokat teremtette. Hanem azokat is, akikkel mi harcba keveredtünk. A Bibliában van is egy próféta – Jeremiás -, aki a Jeruzsálemet elfoglaló és a népet fogságba hurcoló babiloniakban nem legyilkolni való ellenséget, hanem az Örökkévaló eszközét látta, és ezért azt hirdette, nem háborúzni kell ellenük, hanem végiggondolni azt, miért sújtott bennünket büntetéssel az Úr.
Hát, Jeremiás ma sem túl népszerű.
Viszont ha rá hallgattak volna, nem pusztult volna el az ország.
Azt mondjuk: Magyar Gárda. Milyen szép szókapcsolat! És milyen értelmetlen! Mert tulajdonképpen mit jelent? Próbáljuk csak ki más népnevekkel: Román Gárda! Ukrán Gárda! Mongol Gárda! Szerb Gárda! Német Gárda! Orosz Gárda!
Ugye, hogy fenyegetést hordoz valamennyi? Pedig ezek a gárdák nincsenek is, és ha volnának, ők is biztos csak parlagfűirtásra szakosodnának.
Engem ebben a dologban nem az zavar igazán, amiről eddig a tiltakozók beszéltek: a pszeudofasiszta egyenruhákról, a militáns mozgásokról, az egyértelműen célozgató szimbólumokról. Engem az zavar, hogy miért tetszett nekem első hallásra, szívet megdobbantóan ez a szókapcsolat: magyar gárda.
Pontosan azért, amiért szívből tudom énekelni azt a sort, hogy „Nyújts feléje védő kart / Ha küzd ellenséggel.”
Nehéz azt végiggondolni, hogy lehet olyan, hogy nem a magyaroknak van igazuk. Vagy legalábbis: hogy abból, hogy magyarok vagyunk, nem következik, hogy igazunk van. És még botrányosabb, de hadd mondjam el: ugyanilyen hibának tartom, hogy nagyon megörültem annak, hogy Pokorni Zoltán – egyedüliként az úgynevezett nemzeti-keresztény oldalról -, a kormányt szidalmazva bár, de elhatárolódott ettől a Magyar Gárdától. Azóta persze nemcsak a baloldali és a liberális párt, hanem minden parlamenti párt képviselője kifejezte – időnként nekem icipicit kétértelmű – elhatárolódását, de ennek túl nagy súlya tekintetemben nincs. Persze, jó, hogy ezt mondják, de csak azután mondják ezt, hogy egész Európa felhördült. Nyilvánvalóan felfogták, Európa nem tűri, hogy komoly, nagy, az unióban szerepet játszó pártok cinkosan összekacsintsanak a demokrácia joghézagaiban tenyésző, protofasiszta sugallatú vállalkozásokkal. S mivel vannak európai aspirációik, hát felismerték, amit fel kellett ismerni, s ez nagyon helyes.
De Pokorni Zoltán nem várta meg az európai reakciót. Lehet legyinteni: leosztott szerep. Talán. De az sem mindegy, kire milyen szerepet lehet osztani.
Miért örültem meg? Azért, mert Pokorni nagyon jó szakszervezeti vezető volt, akkor még Horn Gáborral együtt menetelve, a rendszerváltás egyik erőteljes motorját hozta létre a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete néven. Oktatási miniszterként is tiszteletet vívott ki. Nem értettem egyet és ma sem értek egyet az oktatásfilozófiájával, a centralizálással, de elismerem, hogy iskolaismerő emberként vezette a tárcát, alaposan és körültekintően, esetenként nagyvonalúan. Úgy gondoltam: éppen az a demokrácia lényege, hogy tudunk együttműködni olyan politikusokkal, akikkel nem értünk egyet, de akiket emberi, szakmai okokból tisztelünk. És hadd tegyem hozzá: Pokorni vezette be az iskolai holokauszt-emléknapot, azóta is rendszeresen megjelenik különböző zsidó rendezvényeken, és nagyon tisztességes, aláírható, elfogadható beszédeket mond. Pártvezetői, nagypolitikusi teljesítménye engem nem győzött meg, de ettől függetlenül reflexből megörültem, hogy lám csak, van a jobboldalon, a nemzeti-keresztény oldalon is olyan államférfi, akinek helyén az esze és a szíve, és mer tiltakozni, amikor tiltakozni kell.
Barátaim!
Egy ilyen volt az egész jobboldalon.
Egy.
Az öröm helyett nem a szégyennek kellett volna elönteni engem? És mindenkit, akinek a magyarság becsülete fontos?
Hadd hozzak egy párhuzamot. A Horthy-rendszer kezdetén az akkori állami térképészeti intézetben (amelyet lényegében Teleki Pál irányított) francia frankot hamisítottak. Nem nyerészkedésből, hanem hogy megbüntessék Franciaországot. Európa valahogy nem volt vevő erre. Európa előbb-utóbb fölfogta, hogy a versailles-i békerendszer rossz, és meg is próbálták korrigálni azt, de a pénzhamisítást nem tűrték el. Ha lett volna akkor nálunk köztársasági elnök, és azt nyilatkozta volna, hogy a pénzhamisítás helytelen dolog, de az ezzel való riogatás éppen olyan helytelen, főleg tekintettel a hamisítás nemzeti indokára, az az ember soha, egyetlen elnöki palotába nem kapott volna meghívót. (Berlint és csatlósait leszámítva, nyilván.)
Ahogy az első zsidótörvény bevezetésekor minden kereszténynek, aki a zsidó Jézus Krisztus hitét követi, tiltakozásul föl kellett volna varrnia a sárga csillagot, úgy most is, minden egyházi vezetőnek, minden jobboldali és nemzeti politikusnak egymást letaposva kellett volna a mikrofonhoz rohanni, hogy elmondja, nem, ő nem ért egyet, sőt elítéli ezt a bakancsdöngetős, árpádsávos zászlókat lengető, az SA-t és a nyilasokat idéző egyenruhákban pózoló, díszes társaságot.
Ehelyett egyetlenegy nyilatkozatot hallottunk, s az is főleg arról szólt, hogy mindez a kormány hibája.
Miért?
Azért, barátaim, mert úgy gondoljuk, az Örökkévaló a mi zsebünkben ül, és úgy táncol, ahogy mi fütyülünk, és kutya kötelessége neki, hogy a mi ellenségeinket megbüntesse, tőlünk bennünket megvédjen.
Na ja. Hacsak nem ausgetippelt ő küldte azokat az ellenségeket, talán mert elege volt abból, ahogy mi viselkedünk. Nem azt kellene kérnünk az Úrtól, hogy segítsen bennünket az ellenségeink elleni küzdelemben, hanem hogy óvjon meg bennünket a gonoszságtól, ha más követi el, és akkor is, ha mi.
Főleg, ha mi.
Nincs szükség Magyar Gárdára. Arra van szükség, hogy elmenjünk a Zeneakadémiára meghallgatni egy Bartók-darabot. Arra van szükség, hogy a tanulók az iskolában fejből megtanulják a Toldi Előhangját. És a Nemzeti Dalt. És oké: a Himnuszt is, bár jobb volna, ha inkább a Szózatot tanulnák meg.
És az se volna baj, ha megtanulnának egy-két Jeszenyin-verset. Meg Goethét, Shelleyt, Apollinaire-t. Egyáltalán: ne meneteljenek, olvassanak.
Ha élni akarnak.
Ha halni: hát akkor csinálják csak ezt. És meghalnak majd, mint azok a százezrek, akiket a fasizmus bebolondított. És mint azok a milliók, akiket ezek a bebolondítottak megöltek.
Gondolkozzatok, barátaim.
Szunyogh Szabolcs
