Forrás: Népszava

Parti Nagy Lajos író: Feri bácsi egy világcsoda. Érthetetlen, hogyan lehetett ép ésszel végig csinálni ezt a szörnyű évszázadot.

De azt hiszem, nem is kell mindent megérteni, elég cso- dálni.

Pomogáts Béla író: Fejtő Ferenc olyan ember, olyan író és olyan tudós, aki képes arra, hogy reménységgel töltse el olvasóit és barátait. Azzal a sok-sok történelmi évtizeddel a háta mögött, amelyet megélt, könnyű tapasztaltnak és bölcsnek lenni – mindez, mondhatnám, az életkorral együtt járó állapot. Az igazán nagy emberi, lelki teljesítmény azonban az, hogy a mögötte lévő küzdelmes, drámai és bizony rettenetes korban is Fejtő Ferenc meg tudta őrizni és fel tudta mutatni az emberi reményt. Azt, hogy dolgozni, gondolkodni, küzdeni mégis érdemes.

Görgey Gábor író: Fejtő Ferenc a rossz lábon álló magyar demokratikus gondolkodás valóságos intézménye. A pártállami időszakban is és ma is jó arra gondolni, hogy egy ilyen szellemiségű és múltú ember Párizsban 98 évesen is képviseli azt, ami a legjobb és legnemesebb magyar kulturális és politikai hagyományok letéteményese. A múltban is és a jelenben is joggal mondhatjuk: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”.

Kertész Ákos író: Azt mondta egyszer ravaszul kuncogva: „én már olyan öreg vagyok, hogy mindent megtehetek”. Ennek már öt éve – vagyis akkor még nagyon fiatal volt. Elias Canetti szerint az abszolút győztes mindig a túlélő. Én babonásan hiszem, hogy ugyanannyit fogok élni, mint Fejtő Ferenc, úgyhogy a leglelkesebb szurkolója én vagyok. Bár a szintén Párizsban élő Kende Péter akadémikus írásai, elemzései közelebb állnak a szívemhez, azért nagyon nagy élvezettel olvasom Fejtő Ferencet is, hiszen ő még látta és ismerte azt a költőt, akit én a mai napig a legnagyobbnak tartok: József Attilát.

Valachi Anna irodalomtörténész: Emlékszik, Mester? Két évvel ezelőtt, a konyhájában ültünk, amikor elmeséltem, hogy számomra a „Fejtő” név évtizedeken át egy baljóslatú, ám folytonosan izgató szitokszó volt, amelyet József Attila „rossz szellemeként” emlegettek a Párttörténeti Intézet archívumában őrzött visszaemlékezések írói. Csak a rendszerváltáshoz közeledve derült ki, hogy „minden másképpen van”, és én éveken át egy bűnbakképzési folyamat dokumentumait tanulmányoztam. Elképesztett az a latinos derű, amellyel tudomásul – sőt: semmibe – vette utólag az égbe- kiáltó igazságtalanságot. És lenyűgözött a kedvessége, az őszintesége, no meg a munkabírása! Amikor a fárasztó interjúnapok után esténként együtt „tornáztunk” a párizsi panoráma helyett a mi mókás akrobatikánkat visszatükröző üvegablakok előtt, Magát fölfrissítette a szakadatlan emlékidézés, én viszont elpilledtem, ugyanattól. „Sic transit gloria mundi” – mondhatná. De talán megmenthető a világ dicsősége, ha Ön edzésben marad!

Agárdi Péter irodalomtörténész: Kedves Feri! Párizsban illene lennem, hiszen meghívtál az otthonodban tartandó szerény születésnapi bulira, de számos ok miatt csak itthonról gratulálhatok Neked. Nem hiszem, hogy sértő lenne a buli szó, hiszen a Te egész lényed, gondolkodásod fiatalosabb, bátrabb, fesztelenebb és vidámabb, mint sok tizen- és huszonévesé; ahogy Zsuzska, a feleségem mondja: ma is huncut, sőt csibészes a tekinteted. A párizsi meghívóra montírozott, Rólad szóló karikatúra is erre vall, miként a szellemes felcím is: „100-2”. Persze hogy versenyt futsz a száz évvel, nyerni is fogsz, de szellemileg, erkölcsileg már régen győztél: nemcsak tanúja, de hatékony és progresszív formálója is voltál s vagy korunknak. Ma, ahelyett hogy koccintanék Veled, egy olyan tömegmegmozduláson „kell” részt vegyek, amely a Te eszményeidet, a humanizmus, a felvilágosodás, a modern demokrácia értékrendjét kéri számon a rosszhoz mindinkább hozzászokó nyilvánosságon. Az újfasizmus terpeszkedése idején újra aktuálissá válik a „régi” (de korántsem elavult) antifasizmus, amelynek Te 1932 óta „könyörtelen” szellemi, politikai képviselője, hitelesítője vagy. Ám ha én nem vagyok is Párizsban, Te – baloldali éthoszoddal – itt leszel közöttünk a budapesti Deák Ferenc téren, s én magamban „felidézem” azt a „beszédet” is, amit Te mondanál.

V. Bálint Éva újságíró: Kedves Feri! 1989-ben, nyolcvanadik születésnapján régi lapomban, a Magyar Hírlapban köszöntöttem. A szépírót, a történetírót, a publicistát, a politológust, a két lábon járó párizsi kegyhelyek egyikét, akiről addig (könyvben), ha jól emlékszem, csak Agárdi Péter emlékezett meg. Szép levélben udvarolt vissza. „Mégiscsak érdemes volt annyit gürcölni, túlélni, hogy egy ismeretlen leányzót, vagy asszonyt ilyen szépen megírt, okos, megértő és rokonszenvező írásra ihlessek. Az ember végül is kénytelen lesz elhinni, hogy nem hiába élt.” A maga esetében ez egészen biztos! Mert magát megszólította a történelem, hogy tanúskodjon. JA, hogy emlékezzen, a politika, hogy elemezzen, s mi mindannyian, hogy az élet szeretetét tanuljuk. Isten áldja!

Veres András irodalomtörténész: Nagy szó, nem csak szép, hogy Fejtő Ferenc barátunk és játszótársunk, megrögzött humanista és öntudatos kelet-européer, sokunk számára példa és élő lelkiismeret újabb születésnapját ünnepelhetjük. Nem mintha rászorulnánk az efféle alkalomra, hogy emlékeztessen rá. Hiszen magunk mellett érezzük kétségeinkben és aggodalmainkban, háborgásainkban és örömeinkben, ha kell, helyettünk is haragszik, ha elcsüggedünk, lelket önt belénk. Vele van az Erő, kétségtelen, s erre ma is igencsak szükség van, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt volt. Kedves Feri, Isten éltessen!

Kukorelly Endre író: Az jut eszembe róla, hogy, te jóisten, milyen (…) is az élet! Mekkora túlzás! Mennyire (bámulandó, mámorító, borzalmas, satöbbi, napsütéses meg minden, és mindnek az ellenkezője) rövid!, túl rövid. Ezer év egy pillanat. Káprázat, na. Legyen Mennyország! És rendben, legyen, addig viszont még vesd bele magad, bámuldozz, lustálkodj, csajozzál, foci, olvass el mindent, dolgozz”, boldogulj. Kaja, pia, jog, szív. Minap találkoztam vele, akkoriban a Magyar Narancsban dolgoztam, és bejött a szerkesztőségbe. Tizenöt éve. Látom magam előtt, egy hosszú asztal körül ülünk, az előtérből nyíló jókora szobában, kibámulok az ablakon, volt ott egy fa. Vagy nem volt? Pattogott le a festés a keretről. Nem emlékszem, miről beszéltünk. Fogalmam sincs. Na jó, túlzok. Emlékszem, valamin elpirultam.

Gábor György vallásfilozófus: Talán emlékszel: 1996-ban, a Szép Szó nevezetes különszámának (Mai magyarok – régi magyarokról) hatvanadik évfordulóján a Világosság szerkesztősége megkísérelte újra felvenni a fonalat, amelyet egykor Te fontál, s megjelentette Régi magyarokról – mai magyarok című dupla számát. Ebben a kötetben én a nőkről írtam, Kármán József Fannijáról, mindannyiunk szerelméről, az örök és imádott nőről: a szabadságért rajongó, okos, autonóm és persze gyönyörű individuumról. A létező valóságról, aki már annyiszor tette paradicsommá az életünket. Legutóbbi könyved, amit egy nap alatt faltam fel, az ördögről szól: a zsidók ördögéről, a keresztények ördögéről és a XX. század ördögeiről: a kommunizmus és a fasizmus, a nacionalizmus és a rasszizmus diable-járól. A nem létezőről, a mítoszról, a metaforáról, a képzeletbeli bűnbakról, amely már annyiszor tette pokollá az életünket. Olvasom a híreket, nézem a körülöttünk zajló eseményeket, s – mi tagadás – parányi irigységgel ugyan, de újra rá kell döbbennem: mintha ezúttal is Te volnál a frissebb, az aktuálisabb. Szívből kívánom Neked, hogy minél előbb én váljak újra időszerűvé!

Márton László író: Az első benyomás a legfontosabb. Majdnem ötven éve történt, 1958 nyarán. Fejtő Ferenc az AFP irodájából jött le, hogy találkozzék az akkor huszonnégy éves oxfordi egyetemistával. Meghallgatta panaszaimat a londoni Írószövetségről, mosolyogva helyeselte, hogy új nemzedéki összefogásra készülünk. Kevesen értették akkor, mi forr az alig ismert, kötet nélküli „56-os fiatal írónemzedékben, de nem akárkik. Fejtőn kívül Koestler, Szabó Zoltán, Kanadából Polányi Károly, a Vajdaságból Sinkó Ervin. Ezekből a biztató beszélgetésekből, levelekből született a rövid életű Eszmélet, majd a jóval sikeresebb Magyar Műhely. Életem nagy ajándékának tekintem, hogy az ötvenen túl – Feri csak a nyolcvanadik évet lépte át – még egy folyóirat-alapításban vehettem részt. A rendszerváltás hajnalán a Szép Szó újraindítását terveztük. Ebben a forgatókönyvben Feri a saját szerepét játszotta volna el, én pedig mellette… József Attiláét! Lett volna az újraindításhoz pénz és energia, de a párizs-budapesti szerkesztést a hazai értelmiség csoportharcai közepette túl kockázatosnak ítélte. Így örökölte végül a Népszava a Szép Szó címet és Fejtő szellemét. Jó, hogy így történt. Ma burjánzik a folyóirat-kiadás Magyarországon – de az a Szép Szó örökké hiányozni fog.

Széchenyi Ágnes újságíró: Kedves Feri! Irigylem a hitedet, a humorodat, a bölcsességedet, a mindenre nyitott léhaságodat. Azt például, hogy néhány nappal a 100 mínusz kettedik születésnapod előtt feljelentkeztél az ismerősöket feltérképező internetes oldalra. Persze egy komoly megjegyzést fűztél a profilodhoz, hogy csak azok jelöljenek majd meg ismerősként, akikkel valóban tartós kapocs fűz össze. Indokolt feltétel. Olyannyira sok embert ismersz, s minden hazalátogatásod alkalmával kötsz újabb és újabb ismeretségeket, hogy egy negyvenesnek is sok lenne. Legalábbis ami a rendszeres kapcsolat-karbantartást illeti. Szóval, jönnek az újak, de megmaradnak mellettük a régiek. S Te sokszor hűségesebb vagy hozzánk, mint mi Hozzád. De neked ez a formaság nem számít. Nem haragszol, telefonálsz Te, és ott folytatod, ahol másfél hónappal azelőtt abbahagytuk. Mesélsz szenvedélyesen arról, mit olvasol, meg arról, mit mondott Ignotus Pali a Japánban, hogy Máraival együtt ültetek a könyvnapon, amikor az Érzelmes utazásod megjelent. Ezt mellesleg kötelező olvasmánnyá tenném a gimná­ziumokban. Zavaros időket élünk, nem tudunk, vagy csak nagyon keservesen elszakadni az elmúlt évtizedek rutinjától, beidegződéseitől, modern fejlődési pályára kellene állni, de csak úgy, olyan kétbalkezesen tesszük, ahogy Te is látod. Egy kommunista kaland, börtön és a német kommunisták árulása kellett hozzá, hogy megszerkeszd a magad világszemléletét. Jókívánság helyett általános kérés. Keresse meg minél több híved, távoli olvasód, középiskolai tanár az Érzelmes utazás 215. oldalát és a néhány utána következőt, olvassa el konfessziódat, hogyan lehetünk polgárok és szocialisták.

Szále László publicista: Anyámmal egyidős, apám (és fiam) keresztnevét viseli, ezekért külön is szeretem. De nemcsak ezekért. Azt szeretem benne, hogy olyan természetes egyszerűséggel viseli a nagyságát. Azt, hogy ő már jó fél évszázada „csatlakozott Európához” – muszáj volt, lehetett -, mégis amikor elérkezett az ideje, úgy jött haza, mintha tegnap ment volna el. Nagy idők tanúja, mondták volna rá régen, most már ilyeneket nem mondanak, különben sem kell tanúskodnia, mindent megírt, mondhatjuk: írásba adta vallomásait a leélt évszázadról, József Attiláról, a szociáldemokráciáról, a kelet-európai szocializmusok történetéről, ötvenhatról, és persze saját magáról, családjáról, testi és lelki jó barátairól. Bevallom, nyugaton leghíresebb könyvét, a szocialista országokról szólót nem olvastam végig. Ő kívülről jobban látta, mint én, aki benne voltam, mégis: a magyar paraszt se olvas túl sok Móriczot, s az indiánok sem May Károlyt. Legmélyebb benyomást rám első könyve, az Érzelmes utazás tette. Huszonhat évesen írta, s azt hiszem, akkor még Márai felé, Kosztolányi felé, Szerb Antal felé is vezethetett volna az útja. Nem arra vezetett. Szépirodalmi erényeit használta később is munkáiban, de végül is életműve – bizonyára az emigráció­ból következően is: meg kellett élni – a történelmi és a politikai esszé meg az újságírás műfajaiban teljesedett ki. S a virágzó érzelmek felől a tiszta ráció felé „szikárosodott”. Most jönne az, hogy „ahhoz képest” milyen jól tartja magát. Nem jön. Szelleme, emlékezete ma is lenyűgöző, de sudár, izmos teste már nem a régi. Csak a legfontosabb részei vannak meg: a boltozatos koponya, a világló, okos szempár, csontok, bőr, inak, némi hús, izom. Annak a közhelynek a tagadása jut az ember eszébe, hogy „ép testben ép lélek”. Nem kell az ép lélekhez ép test. Bizonyítja ezt a nagy magyar öreg, a 98 éves Fejtő Ferenc is. A lélek bizonyosan halhatatlan, bár csak halandó testben képes megnyilvánulni. És a művekben. És az emlékekben. És a barátságban, hálában. Szeretem és nagyra becsülöm, amíg csak tehetem.

Tamás Gáspár Miklós filozófus: A második világháború előtt – és közvetlenül a háború kitörése után – különös műfajú, kitűnő könyvek egész sorozata jelent meg. Mindegyik a bekövetkezendő katasztrófa előérzetét, a kataklizma árnyékát rajzolta meg, s furcsa módon valamennyi, valamilyen formában „útikönyv” volt. Én ifjúkoromban ezeket olvastam (mindegyikük be volt tiltva, egyiket se volt könnyű megszerezni – én már a kataklizma után születtem): Márai Sándor: Napnyugati őrjárat, Cs. Szabó László: Doveri átkelés, Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás, Csécsy Imre: Világos pillanat, Méliusz József: Sors és jelkép (ez utóbbi kettő már csak a háború után jelenhetett meg). Többé-kevésbé idetartozik Szabó Zoltán szép könyve is, a Szerelmes földrajz. Nagyon különböző írók nagyon különböző könyvei ezek – Csécsyére, Méliuszéra, Szabóéra sajnos kevesebben emlékeznek, pedig ez nagy igazságtalanság -, de egy bennük a balsejtelem, s egy bennük a tudás arról, hogy a fasizmus elpusztítja azt, ami a sok gyötrelem ellenére is szép volt a régi Európában. (Jellemző, hogy ebben az időben még Roger Martin du Gard Vieille France c. könyvét is „Vén Európá”-nak fordították Magyarországon: műfajilag az imént fölsoroltakhoz illik, Európa halk siratása). Leltárkészítés. Mi minden veszett el. Milyen keserű dolog, hogy a háború után ezeknek az antifasiszta, kultúravédő könyveknek a szerzői közül Márai, Cs. Szabó, Fejtő, Szabó Zoltán emigrációba kényszerült (Fejtő akkorra már másodszor!), Csécsy fenyegetés és foglalkozási tilalom alatt, betiltva, feketelistán, a kommunista Méliusz a kommunisták börtönében. Egyébként is, a legjobb magyar antifasiszta könyvek írói (Lajos Iván, Faragó László, Ignotus Pál, Justus Pál) mind börtönbe kerültek Rákosi uralma alatt, vagy internálták őket (Ignotus Pál 1956 után is, még egyszer), miközben a fasisztaszimpatizáns írók a hivatalos „szocialista” irodalomnak – a legrosszabb esetben is – megtűrt, de a leggyakrabban hivatalosan elismert, olykor ünnepelt részesei voltak. (Rónai Zoltán a nácik elől menekülve öngyilkos lett Brüsszelben, Böhm Vilmos emigrációban élt 1919-től 1945-ig, aztán kis ideig stockholmi követünk lett, majd megint jött a száműzetés… Antifasiszta műveik újrakiadása hatvan éve késik. Faragó, Ignotus Pál, Justus, Rónai, Böhm mind szocdem volt, akárcsak Fejtő. A sztálinisták-rákosisták utálták az antifasisztákat, különösen az urbánus, szociáldemokrata és „polgári” radikális fajtából…) Fejtő könyve, az Érzelmes utazás (1936) az egykori kettős monarchia Európáját keresi föl a végső búcsú előtt. Utazás ez Horvátországba, ahonnan a kiváló szerző ősei származtak – de nem foglalom össze, tessék elolvasni. Ma már megállapíthatjuk, hogy a szövetségesek győzelme 1945-ben későn jött, s utána nem a művelt, a kifinomult, a borongós, az elmélkedő, a muzikális Európa jött, hanem Sztálin. És ha ma körülnézünk, azt kell látnunk, hogy a fasizmus fölötti győzelem nem szólt egyszer s mindenkorra. Hideglelős érzés, hogy az egy esztendő híján hetvenéves könyv, az Érzelmes utazás (nekem a legkedvesebb Fejtő-könyvem) semmivel nem kevésbé időszerű, mint írójának múlt heti publicisztikája. Amikor először olvastam, akkor a posztsztálinista parancsuralmi rendszerek összeomlására vártunk, nem gondoltuk volna, hogy a fasizmus a mi életünkben is komoly szerepet játszhat még. Úgy véltük, hogy persze, az ember antifasiszta – ahogyan ellenezzük az inkvizíciót meg a rabszolgaságot is -, de hát ez a lezárt múlt. Helyzetünk hasonló az ifjú Fejtő Ferencéhez: náci veszedelem, a baloldal gyöngesége, kiszolgáltatottsága, a politikai osztály vaksága. Nemcsak az ő érdeme, a mi hibánk is, hogy még szükségünk van Fejtő Ferencre (ahelyett, hogy bölcs öregkorában békén hagynók végre), ugyanazért, amiért egykor. Ha nem is az egész Európa, de Kelet-Közép-Európa jövője borúsnak és bizonytalannak tetszik.

Comments are closed.