CS. GYÍMESI ÉVA
Talapzat és diadalív
„Wass Albert a mítoszgyárban”
(Márkus Béla az index.hu-n)
„Egyetemes paradoxona az emberi létnek, hogy normateremtő, de ugyanakkor tetteinkben minduntalan normákat sértő lények vagyunk, mindennapi cselekvéseink gyakran ellentmondanak a hittel vallott ideális értékeknek, az „erkölcsi világrendnek”, és saját mércéink alatt botladozunk. Mert az ember nemcsak erkölcsi lény: ösztönök, indulatok, vonzalmak és érdekek keresztezik erkölcsi vagy egyéb értékválasztásainkat, tudatos döntéseinket. Innen származik a mindennapi morál következetlensége, a folyamatos önazonosság hiánya. Egy élet ellentmondásainak, összeférhetetlen értékválasztásainak megértéséhez, elfogadásához nem rációra, hanem részvétre, irgalomra van szükség, amely abból a tudatból származik, hogy mindannyian gyarlók vagyunk, és tetteinkben csak nagyon ritkán tudunk megfelelni akár a magunk szabta normáknak, belső meggyőződésünknek is. És e paradoxon alól a költő élete sem kivétel.” A Szilágyi Domokos költészetéről szóló monografikus esszé bevezetőjében, 1987 nyarán próbáltam a fenti módon megindokolni, miért mellőzöm irodalmi szövegértelmezéseimben az életrajzi tények bemutatását. (A forradalom után jelent meg a Kriterionnál Álom és értelem címmel – „Tiltott könyvek szabadon” szalaggal).
Az általam ismert monográfiákban gyakran zavartak a biográfiai adathalmazok, amelyek elég ritkán vannak funkcionális kapcsolatban az adott életszakaszban született művek értékjelentéseivel. Az író munkássága attól függetlenül is értékes lehet, hogy hol járt iskolába, ki volt a szeretője, mi volt a pártszimpátiája és milyen betegségei voltak. Sőt, a műalkotás kiemelkedő voltát éppenséggel rendszerint az szokta bizonyítani, hogy a szerző személyére vonatkozó konkrét ismeretek nélkül is évszázadokon át érvényes üzenetet hordoznak, más nyelvekre lefordítva is érzékelhető esztétikai értékeket, örök szépségeket.
A Wass Albertet kedvencükként olvasók, és kultuszának legfőbb fenntartói, akiknek Turcsány Péter és a kiadók csupán eszközei annak, hogy a műveletlenebb, nem hivatásos olvasók frusztrációit, múltnosztalgiáját kihasználják, most joggal kérdezhetik: miért nem választom szét felmagasztalt írójuk esetében is a művek esztétikai értékét az író kétes értékű egyéb megnyilvánulásaitól?
Bevallom, eredetileg az ő esetében is úgy szerettem volna olvasni, hogy ne figyeljek arra, mit mondanak a háborús bűnösségét tényként felfogó ellenfelei. (Egyébként a „tény” mellé, hogy nyilaskeresztes igazolványa van, a Turcsány Péter által kifogásolt első írásomban én is kérdőjelet tettem. Lásd: Wass-fogak között. www.ahet.ro, Wass-dosszié)
Kimondottan örültem annak, hogy a meglehetősen szegényesnek mutatkozó két világháború közötti erdélyi regényirodalom „száműzött” szerzőinek egyike most sorozatban megjelenik, és elkezdtem olvasni őt. Menet közben többször is fennakadtam azon, hogy ha vannak is lektűr értelemben vett olvasmányosabb szövegei, minduntalan önmagát mitizálja, jeleneteket, cselekménymotívumokat, párbeszédeket ismétel önmagától rögeszmésen, nem tudja a kompozíció és a hibátlan stílus titkait, de ami leginkább zavaró, az, hogy állandóan kilóg minden – főként háború utáni – munkájából az ideológiai lóláb. Először a magam előítéleteiben kerestem az okot, ugyanis már a hetvenes évektől radikálisan kritizáltam a baloldali irodalom egykori teljhatalmú kanonizátorát, Gaál Gábort, aki a szocialista irányregényt propagálta élete végéig. (Lásd: Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba. Kriterion, 1983).
Nos, amit vörösben nem fogadok el, azt trikolórban és főleg barnában sem szeretem. Ebből származhatott az érzékenységem arra, amit ő művel, mert az is sematikus irányregény, amelyben a magamfajták egyébként megszoktuk az említett „patákat”. De akkor még azt terveztem, kiadom fiatal kutatóknak doktori témaként, s nem mondok el semmit abból, amit érzek, sőt a rendelkezésemre álló egyéb információkat sem adom át, hadd legyen az a doktorandus mindenekelőtt elfogulatlan olvasó. Jelentkezett is egy nagyon fiatal és értelmes kolozsvári magyar szakos tanár a Kultusz és kanonizáció. Wass Albert munkássága című témára. Arra kértem a fiatalembert, a nevét jól ismert okokból nem szeretném felfedni, mindenekelőtt kezdje el olvasni az író szépirodalmi műveit, kronológiai sorrendben, írjon előbb rövid recenziókat, irodalomkritikát, esszét, hiszen én sem doktorként, hanem diákként kezdtem el ilyesmit írni. Láttam, hogy írásai jó értelmezési, értékelési készségről tanúskodnak, de a harmadik alkalommal kiderült, hogy ízlése ellenére vannak bizonyos dolgok, olyannyira, hogy akaratán kívül, időnként karikatúraszerű, parodizáló nyelvi képet alkotott olvasmányáról, majd azt mondta: „Ehhez nincs kedvem, tanárnő.”
Olyan vonásokat vett észre, amiket Wass Albert Turcsány Péter által felsorolt kritikusainak egy része is jelzett korábban (csak arról a Kráter kiadója hallgat), de főként ebben az évben Horváth Sz. Ferenc és Biró Béla, valamint eddig számomra legalaposabb elemzője, Márkus Béla. Mindegyik írás szerepel az A7 már említett portálján: www.ahet.ro, és amit ezeken kívül ismerek, azt most nem számítom be.
Ami a Farkasverem című regényt illeti, amelyik megkapta a Baumgarten-díjat, arról is többen megállapították már régebben, például Láng Gusztáv, hogy jó, bár korántsem remekmű. De hát tudjuk, a korabeli anyaországi kritika is kettős mércével mért, és erről Babits Mihálynak magának sem volt túlságosan jó véleménye Az én erdélyiségem című írásában. Nagyon furcsa és jellemző, hogy ebben a vonatkozásban még 1998-ban is milyen állásponton van az erdélyieket felkaroló, talán legtekintélyesebb kanonizátor, Pomogáts Béla, aki máig legitimálni látszik a mi szépíróinkra vonatkozó beszűkült horizontot, és ilyen útmutatást ád: „…Az erdélyi magyar irodalomnak továbbra is egy kisebbségi sorba taszított nemzeti közösség törekvéseit, gondjait és reményeit kell kifejeznie, a nemzeti önazonosság-tudatot kell őriznie, a nagy történelmi értékeket és hagyományokat kell védelmeznie” – mintha ma, együtt a sok millió más nemzeti kisebbséggel, az Unió új térképén, a bontakozó szabadságban is aktuális lenne mentális szinten megmaradni a múltban és a provinciális bezárkózásban. (Pomogáts: Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. 2, átdolg. kiadás, Korona Nova, Bp., 1998) 1998! Vajon így van-e rendjén?
Vajon ma ezeknek a kisebbségeknek nem inkább a nyugati gazdasági terjeszkedést menedzselő brüsszeli elmeőrségtől és a globalizációs irányregénytől kellene félniük?
Márkus Béla a fentieken kívül, a Tiszatáj 2005. júliusi számában rámutatott már az első Wass-monográfia (szerzője Szűcsné Hankó Enikő) módszereinek és értelmezési horizontjának enyhén szólva nem elég szakszerű jellegére is, ami véleményem szerint a legutóbbi, díszkiadásban megjelent kötet irodalmi elemzéseire is jellemző (Wass Albert igazsága. A gróf emigrált, az író otthon maradt. Szerk.: Raffay Ernő, Takaró Mihály, Somlai Zsuzsanna. Szabad Tér-Czegei Wass Foundation, h. n., 2004). Ebben a szerzők, Takaró Mihállyal az élen, valójában nem a regények esztétikai értékét, hanem a legnagyobb magyar írók közé sorolt Wassnak a feddhetetlen emberségét és magyarságát bizonygatják.
Akik az említett „hozsannákat” elolvasták, úgy gondolhatják, joggal tiltakozhatnak az ellen, hogy én viszont immorálisnak és ízléstelennek, náci szellemiségűnek tartottam és tartom Wass Albertet, és ez – hogy milyen politika vonzotta – nem is lenne akkora baj, ha a verbálisan agresszív szellemiség a regények fogyasztói körében nem kezdené meghatározni azoknak az olvasói horizontját, akiken a kultikus személy istenítése által ma akkora szimbolikus hatalmat gyakorolhatnak a nyilas szelleműek és a hungaristák, hogy Erdélyben ma az öregebbek és a háború utáni unokakorú nemzedék számára az ő könyvei értékesebbek, mint a Biblia. Nem csoda ennek a morális erőszaknak a sikere, ami az erdélyi emberek felszabadulatlanságát, frusztráltságát manipulálja, ha alapítványuk még a mindenkori magyar kormányok anyagi támogatásával is megalapozottan dicsekedhetik. Így lett ma magyar kultúrpolitikai nagyhatalommá. Nem példátlan ez a fonákság az Európába integrálódni igyekvő anyaországban?
Sőt Erdélyben és odaát is élvezi az összes történelmi egyházak mint legtekintélyesebb instanciák templomokban oly gyakran kifejezett áldását, amelyben a pappá szenteltek, idézvén őt, folytonosan „felkenik” azt a messianisztikusan öntelt írót, aki a nemzetet és önmagát Isten elé helyezi. Múltkori kritikám első mondata, ama Wass Albert idézet a Jönnek!-ből, tulajdonképpen az egyházakat próbálta volna megszólítani, hogy a keresztény értékrenddel mennyire ellentétes, amit ő hirdet folytonosan, minden regényében, és ami kiáltó ellentmondásban áll „keresztyéni” bizonyságtételével. Hogy a musicallé átdolgozott mű mennyire silány, arról jó kritika jelent meg ugyancsak az A7 portálján, Boros Kinga tollából.
Hogy a Nemzet és a Haza fogalmával visszaélve mennyi embertelen erőszak és vérontás vált lehetségessé a tizenkilencedik és a huszadik században, azt legnagyobbjaink közül már Széchenyi István és Babits Mihály is szóvá tette. Az utóbbi szerző kapcsán erről tanulmányt közöltem a Colloquium Transsylvanicumban, Nemzet és kereszténység Babits esszéiben címmel (Mentor, 1998). Hogy Wass Albert immorális, mert hazug és képmutató, és én ilyesmit állítottam, abban korántsem vagyok egyedül. Erről Teleki Béla gróf is szót ejt magánleveleiben, amelyek a kolozsvári kutató, Tibori Szabó Zoltán birtokában vannak.
Az Erdélyi Párt néhai elnöke, és az értünk valóban jó hatással dolgozó HHRF egyik alapítója Botár Istvánnak írta a 80-as években, Kanadába: „Abban igazad van, hogy Wass Albi szemtelenkedése egy utálat. Néha a fejére kell ütni, akkor egy ideig rendesebb, de kutyából nem lesz szalonna. Ő egy moral insanity eset, és ebben a korban már nem fog megváltozni.(…) Most minden szervezet (az Észak-amerikai Erdélyi Szervezetek – Cs. Gy. É.) benne van az összefogásban, kivéve a Zolcsák-Wass Albi féle kelekótya és felelőtlen, demagóg Erdélyi Világszövetséget.”
Teleki Béla erdélyisége című könyvében Tibori a kilencvenes évek elején közölte első forráskutatási eredményeit gróf Teleki Béla reálpolitikai irányvonalával kapcsolatban, és itt olvasható Vita Sándor értékelése is: „Teleki Béla tisztában volt azzal, hogy a magyar politikának illúziói voltak Erdélyt illetően. Neki elég éles ellentétei voltak Amerikában Wass Alberttel, illetve Zolcsákkal, akik a „mindent vissza” elvén álltak. Teleki Béla sosem állott ezen az alapon. Ő tisztában volt vele, hogy Erdély egy nemzetiségileg vegyes terület, ahol csak olyan megoldás képzelhető el, hogy a magyarok és a románok valamilyen közös államot próbálnak létrehozni.” (Bővebben a megjelölt című kiadványban. Erdélyi Kiskönyvtár, NIS Kiadó, Kolozsvár, 1993)
Ami Wass Albert könyveit illeti, irodalmi szempontból legfeljebb a nemzeti-romantikus lektűr mint populáris műfaj kategóriájába tartozhatnának, ami azonban merőben anakronisztikus ma, mert nem a nemzeti romantika korában, hanem jórészt a huszadik század második felében keletkeztek, vagyis a holokauszt után, amelyet az író tagadni látszik. Erre vonatkozólag döbbenetes bizonyítékot tartalmaz annak a Szemenyei-Kiss Tamásnak a cikke (ugyanazon a portálon), aki már 18 000 oldalnyi dokumentumanyagot helyezett el a nyilas és hungarista mozgalom hagyományairól és jelenéről az Országos Széchényi Könyvtárban, és tőle, A7-beli cikkéből veszem a Wass Albert-idézetet, az írónak 1993-ban, az Új Világ című szélsőjobboldali lapban megjelent írásából: „…Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeznek, soha, semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország a szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak, és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból. Már ez egymagában is elidegenítette magyar népet, különösen a középosztályt, a zsidóságtól. – De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezetőszerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuelly fívérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését. (…) Miután visszatértek a „német haláltáborokból” vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista irányzat a „rendszer ellenségének” tekintett.” (Az idézet Wass Albert írásából megtalálható a Turulfészek Kaliforniában… című Szemenyei-cikkben, Wass-dosszié, www.ahet.ro)
A „”német haláltáborokból” visszatértek”? Nos, nemrégiben (2007-ben) jelent meg A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, három kötetben, amelyből kiderül, hogy a magyar hatóságok – német segítség nélkül is – deportálták, már 1940 őszétől kezdve, az erdélyi zsidóság egy részét. Hogy aztán a német megszállás után, Budapest részleges kivételével, az ország valamennyi vármegyéjében befejezzék a korábban elkezdett népirtást (főszerk.: Randolph L. Braham, Park Kiadó, Bp., 2007). Tudjuk, milyen kevesen tértek vissza, és hogy többségük azután elhagyta szülőhelyét, és szétszóródott a világban vagy alijázott. Amikor a nyilasok hatalomra kerültek, a végzetes deportálás már befejeződött. (Űrök a kollektív emlékezetben címmel írtam erről az említett portálon.)
Wass Albert tehát a regényeiben és publicisztikáiban nem csupán zsidózik (oláhozik stb.), és ezzel mai olvasóiban is újratermeli az ellenségképző sztereotípiákat, hanem fenti „tanulmányában” tagadta a holokausztot is. Ez ugyan nem háborús bűn, de ma minden civilizált országban elítélik.
Wass Albert számomra sem íróként, sem emberként nem feddhetetlen érték. De mint minden halandót, talán az irgalom megilleti, hiszen nem lehet tudni, milyen lélekkel, meggyőződéssel ment át végül a túlvilágra. Ezt csupán a Fennvaló ítélheti meg, akihez, mint láttuk, igen ambivalensen viszonyul. Viszont a nem sok jóindulatról, ám igen sok pénzről árulkodó talapzat és diadalív talmi foglalatában, amelyben a kultuszteremtők ma őt mint írófejedelmet elhelyezték, számomra csupán nagy üres hely létezik.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 29. szám
