Köves Slomó, Bodnár Krausz Dániel
Cenzúrázatlan gondolatok
A zsidó közélet kérdéseihez
Heisler András cikke mindenképpen elérte elsodleges célját: vitára sarkall (Cenzúrázott gondolatok, ÉS, 2007/24.). Vitára sarkall, mert a maga sajátos módján problémákról beszél, mert a megszólaló személye önmagában érdekes, és mert a nyilván jó szándékú szerzo kérdései és javaslatai az egész magyar zsidó közéletet átható ijeszto koncepciótlanságról tanúskodnak.
Megkíséreljük a szerzo fobb állításait, a helyzet tragikomikus voltát érzékeltetendo, összefoglalni:
1) Egyik oldalról megállapítja, hogy a Mazsihisz egy monolitikus szervezet, mely talán utolsóként rögzít egy sajátos politikai és kulturális örökséget, melynek gyökerei a rossz emléku 50-es 60-as évekre nyúlnak vissza. Ezt nem tudja/nem akarja, egyes vezetoi miatt nem képes meghaladni.
2) Ez az anakronisztikus szervezodés megkísérli, és ezt igen sikeresen teszi, magát a magyarországi zsidóság egyetlen legitim képviselojeként feltüntetni.
3) A szervezet gazdaságtalanul, alacsony hatékonysággal, intellektuális hátország nélkül, átláthatatlanul, pusztán a már meglévo operációk fenntartására szorítkozva muködik.
4) Éles bírálat jut a szervezet demokratikus muködésének is: a 2007-es hitközségi választások tanulságait összegzi, ahol a megválasztott tisztségviselok egy tulajdonképpeni eloválasztási procedúra eredményeként már szelektálva kerültek a közgyulés elé. (Itt Heisler elmulasztja megjegyezni, hogy korábban az új alapszabályt, mely a választás ilyen módon való lefolytatását még mindig lehetové teszi, elnökségének legnagyobb sikereként értékelte.)
5) Másik oldalról felhívja a figyelmet arra, hogy az állam teljes redisztribúciós mechanizmusát a Mazsihisz, illetve elodje, a MIOK (mely helyesen Magyar Izraeliták Országos Képviselete és nem a „Magyarországi Izraeliták Országos Központja”) muködésére optimalizálta, hiszen így lényegesen kényelmesebb, egyszerubb, átláthatóbb (?) etc., mint egy lélekszámában és reprezentációjában egyaránt jelentos kulturális, vallási csoporttal való kommunikáció.
6) Heisler továbbá azt állítja, hogy a centralizáció a diktatúrák muködésére adott válasznak tekintheto (holott nyilvánvaló, hogy sokkal inkább a diktatúrák által külsodlegesen a zsidóságra oktrojált struktúrákról kell beszélnünk).
Eddig a diagnózis.
Ezt a súlyos helyzetet, az újabban a pluralizmus és a többségi elv eszméi mellett elkötelezett, korábban még a demokratikus deficit problémájára nem ennyire érzékeny Heisler zsidó szervezetek létrehozásában látja feloldhatónak, melyek konferenciákat szerveznek, ahol a résztvevok „színvonalasan és oszintén (!)” beszélnek egymással a kulcskérdésekrol.
Az elmúlt néhány évben a hazai sajtóban megjelent, a „zsidóság nagy kérdéseit” érinto állásfoglalások, cikkek, pamfletek egyértelmuvé tették, hogy számos olyan kérdés, fogalom, probléma áll elottünk melyek vonatkozásában érdemes végre világosan fogalmazni.
A II. jeruzsálemi Szentély lerombolása óta eltelt 1936 évben az elmúlt 100-150 évet leszámítva az európai zsidóság számára kevés lehetoség adódott a többségi társadalommal való érdemi kommunikációra. Óriási tévedés volna azonban azt hinni, hogy a zsidóság közmondásos zártsága, összetartása – lásd még az antiszemitizmus irodalmának közhelyeit – valaha is párosult a szétszórattatás története során a belso egynemuség gondolatával. A zsidóság évezredes történetének legkézenfekvobb konszenzusa, belso integritásának gerince a Tóra, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás tartalmára vonatkozik. Azonban a hagyományokat és a szokásokat a mindennapi életvezetés tekintetében értelmezések sokszínusége hatja át. Az évezredes zsidó hagyomány alapjait adó Talmud maga is valójában viták gyujteménye, hiszen a vita a lehetséges legjobb értelmezés alapja. Az egész zsidó jogrendszer az írott tan olyanfajta szóbeli értelmezésén alapszik, aminek a folyamatos újraértelmezés a lényege. A nézetek sokféleségérol bölcseink úgy vélekednek, hogy „amiképpen ábrázatuk nem egyforma, úgy gondolataik sem egyek”.
Habár a jogegyenloség eszméinek megszületése után a belso viták már nem csak a vallási fogalmak tisztázására korlátozódtak – mint ahogy a jogfosztottság évszázadai során -, továbbra is jelentos szerepet játszott a diskurzusban a vallási tanítás, hagyomány és a világi tudás, életforma viszonya, problémája. Még a zsidóság legújabb kori történetének sincsen olyan érvényes értelmezése, mely a vallási kérdésekre adott válaszoktól tökéletesen független lenne. Sem a cionizmus, sem a szekularizáció, sem a vegyes házasságok körül kialakult XIX-XX. századi polémiák nem voltak függetlenek a vallási élethez való viszonytól. A definíciók, az alkalmazott fogalmak mind a vallási élet évezredes fogalomtárából merítettek, arra reflektáltak, ahhoz viszonyultak. Különösen igaz ez napjainkban: a zsidóságot foglalkoztató fontos problémák semmilyen mértékben nem függetleníthetok a beszélok vallási kérdésekhez való viszonyától.
A közkeletu álláspont szerint mégis van egy terület, amely fontos „identitásformáló elem” a hazai zsidóság számára. Ez pedig az antiszemitizmus és a holokauszthoz való viszony. Azonban könnyu belátni, hogy ez nem a zsidóság alapélményére épülo önálló hovatartozás-tudat, hanem a külvilággal való – nem éppen eloremutató – interakció terméke. Az elmúlt évek vitáiban eleget találkozhattunk a hitéleti vagy vallási megközelítéssel szembehelyezett kulturális interpretációval, miszerint a magyar zsidóság önálló, éles kontúrokkal megrajzolható, a „többségitol” elkülönbözodo kultúrával rendelkezik, így legitim, sot kívánatos a zsidóság kulturális csoportként való öndefiníciója. Ha értelmezésünk pontos, ez a heisleri út lényege is. Számunkra ez a kísérlet fogalmilag tisztázatlan.
Valójában itt fontos a zsidóság mint fogalom definíciója. Mit jelent zsidónak lenni? Illetve ki számít zsidónak? A judaizmus tanítása szerint a zsidóság nem definiálható teljeséggel sem a vallás, sem a nemzetiség vagy kulturális csoport definíciójával. A vallás fogalmának hagyományos értelme nem definiálja teljes pontossággal a zsidóságot, ugyanis a háláchá, a zsidó jog szerint az is teljeséggel zsidónak számít, aki nem tartja magát vallásosnak, és még csak a zsidó kultúrához sem kötodik. Ez a meghatározás olyannyira mérvadó a zsidó jogban, hogy az, aki zsidó anyától született (vagy szabályosan betért), akkor is zsidónak számít, ha a Tóra minden szabályát megszegte, sot még akkor is, ha kitért a zsidó vallásból. A kitért zsidó és leszármazottjai „a világ végéig” teljes mértékben megtartják a zsidóságukat, ezért például nem is kell betérniük a zsidó vallásba, ha visszatérnek oseik hitéhez, közösségükhöz. Ahogyan azt a Talmud mondja: „Annak ellenére, hogy vétkezett, még mindig zsidó marad”. Ugyanakkor a zsidóság nyilvánvalóan nem is csupán származás, hiszen a zsidósághoz a gijur (betérés), a zsidó vallás felvétele által csatlakozni lehet, és ezek után a betért személy, illetve annak leszármazottai ugyanolyan zsidónak számítanak, mint a született zsidók.
A nemzetiség vagy kulturális közösség sem a helyes definíció a zsidóságra, hiszen a világ zsidóságát nem közös nyelv vagy kultúra tartja össze. Nem kívánunk a kulturális identitásképzodés bonyolult problematikájában elveszni, de annyit talán leszögezhetünk, hogy vannak bizonyos ismérvek, melyek egy önálló kulturális csoportot definiálnak. Ezen kritériumok közül legnagyobb sajnálatunkra a mai – és itt hangsúlyozottan a mai állapotokról kell beszélnünk – magyar zsidóság mint messzemenokig heterogén leszármazási/hagyományközösség semmilyen módon nem felel meg. Nincsen önálló nyelve: a jiddis nyelv, mely a magyarországi zsidók jelentos részének anyanyelve volt 1944-ig, ma, tragikus megvallani, de hazánkban holt nyelv, a héber nyelv a vallási gyakorlat és a hitélet nyelve, míg az ivrit nyelv Izrael modern hivatalos nyelve, egyiket sem beszéli a magyar zsidók többsége. A mai magyar zsidóságnak nincs élo népmuvészete, irodalma, de sajátos közösségi kultúrája sincsen, mely akár a cionizmustól, akár a vallásos életformától megkülönböztetheto lehetne. A zsidóság tehát a vallás, a nemzet és a származás speciális keveréke.
A zsidó nép – a héber törzsek egyiptomi kivonulása után – a Sínai-hegyi isteni kinyilatkoztatás által jött létre. Ez a kinyilatkoztatás a zsidó vallás alapköve. A zsidó nép és a zsidó vallás tehát egyszerre született meg. „És ti legyetek nekem papok birodalma és szent nép!” – írja a Biblia a sínai kinyilatkoztatás kapcsán. Ennélfogva a zsidóság nemzeti identitását lehetetlen elválasztani a zsidó vallástól. Szöádjá Gáon, a híres középkori zsidó gondolkodó szavaival élve: „…mivel a mi népünk, Izrael fiai [népe], kizárólag a Tórája [törvényei] által létezo nép”.
Még jobban kitunt ez a zsidóság diaszpórába kerülése után, mikor is a zsidóság a világ minden pontjára elkerült, és évezredeken keresztül a más-más kulturális közegben élo, különbözo nyelvu zsidókat egyértelmuen csak a vallás mentette meg az asszimilációtól, és csak a vallás tartotta össze. Más szóval a különbözo országokban élo zsidóság kulturális kötodését a közös vallás adta meg, ez képezte identitásának alapját.
Évezredeken keresztül fel sem merült, hogy a zsidóság fogalmának e két oldalát különválasszák. Az emancipáció és az ez által megindult asszimiláció volt az elso törekvés, ami a zsidóság nemzeti mivoltát megkérdojelezni kívánta, majd késobb (az asszimiláció egy késobbi fázisában) a zsidóság vallási alapjait kívánták elvenni.
A fentiek alapján álláspontunk az, hogy a zsidóság alapjait és gerincét mindenképp a vallás adja meg. Tartósan nem létezhet zsidóság a vallás megtartó törzse nélkül. Ezzel együtt természetesen támogatni való minden olyan kezdeményezés, amely az asszimilálódott magyar zsidóságot valamilyen szinten visszavezeti gyökereihez, legyen az akár nem feltétlenül vallási, hanem kulturális szervezodés. A zsidóság pluralitása azonban minden aspektusát tekintve a vallási tanításhoz és a hozzá kapcsolódó életformákhoz való viszonyában nyer jelentést. Az, aki ma „szekuláris zsidóként” – és nem közönségesen az antiszemitizmus áldozataként/célpontjaként – definiálja önmagát, egy (vallási) hagyományközösség részének és nem egy sajátos „táncházmozgalom”, nyelvmuvelo klub vagy népmuvészeti technika követojének tételezi magát.
Gyakran hallani a témában megszólalóktól a magyarországi zsidóság „egységes képviseletének” óhaját. Mielott – a fenti gondolatokból merítve – rátérnénk álláspontunk kifejtésére, eloször is érdemes lenne tisztázni egy újabb fogalmat. Mit értünk a zsidóság képviselete alatt: a zsidó vallás elveinek képviseletét, vagy a zsidó emberek (és véleményük) képviseletét? Ha a „zsidóság képviselete” a zsidó vallás eszméinek képviseletét jelenti – azaz azt, hogy egyes etikai, morális, társadalmi kérdésekben ki kell fejteni a zsidó vallás álláspontját, akkor ez nyilván a zsidó vallás ismeroinek, a rabbiknak a feladata. (Mellesleg ez az oka annak, hogy az EMIH rabbinátusa évek óta folyamatosan figyelemmel kíséri a közvéleményt foglalkoztató aktuális társadalmi kérdéseket és azokról különbözo médiumokon keresztül a laikus közönség számára is hozzáférheto, bibliai, talmudi rabbinikus forrásokra hagyatkozó állásfoglalásokat ad ki.)
Ha viszont a képviselet a zsidó emberek képviseletét jelenti, akkor be kell látnunk, hogy a százezres létszámú zsidóságot senki sem képviselheti legitim módon, hiszen ez a százezer ember nem kért meg senkit arra, hogy képviseljék. Meggyozodésünk, hogy egy (civil) szervezet vagy egyház kizárólag azokat képviselheti, akik tagságukkal vagy nyílt támogatásukkal erre felhatalmazást adtak. Esetünkben még csak lehetoség sem nyílt arra, hogy zsidó szervezetek objektívan mérheto valós társadalmi súlyt nyerjenek támogatóiktól.
Egy szervezet, vagy több szervezet föderációja csak saját tagságát képviselheti. Ha a ma Magyarországon bejegyzett összes zsidó egyház (4) és civil szervezet (kb. 25-30) valóban egy szervezet alá tömörülne akkor is csak négy-öt ezerre tehetnék a teljes tagság létszámát (azt nem is számítva, hogy sok esetben egy ember egyszerre több szervezetnek is a tagja). Ez a szám a magukat zsidónak vallók számához képest elenyészo. Éppen ezért óvakodnunk kell még annak csak a látszatától is, hogy egy ilyen föderáció a teljes zsidóságot képviselhetné. A Mazsihisz és a Mazsihisz volt elnöke által kezdeményezett Zskf errol nem hajlandó tudomást venni, így koncepciójuk egy hibás premisszára épül, és ezért eleve kudarcra van ítélve. Ezzel szemben meggyozodésünk, hogy az a zsidó reneszánsz útja, ha minden hitközség és civil szervezet végzi a saját munkáját: közösséget szervez, ismeretterjeszto kiadványokat jelentet meg, iskolákat létesít és konferenciákon tanácskozik. A zsidóság sokszínusége ezáltal fog kiteljesedni, és nem valami „újféle” ernyoszervezet által. A konferenciák és sportnapok szervezését, vagy akár a szervezetek és irányzatok közötti párbeszédet pedig nyilván nem befolyásolja egy egységes ernyoszervezet hiánya.
De valójában miért is lenne szükség egy minden zsidót képviselo ernyoszervezetre? Kinek és milyen ügyben szükséges az egységes képviselet?
A közös képviselet ügye hasznosnak tunhet az antiszemitizmus elleni fellépésben, de érdemes a kérdéssel oszintén szembenéznünk: mindnyájan tudjuk, hogy a valós elégedetlenség és frusztráció, mely áthatja Heisler és számos más, a kérdésben megszólaló írását, nem a párbeszéd hiányából fakad, hanem abból, hogy az elvett zsidó vagyonok után járó, az egész zsidó közösséget megilleto anyagi támogatás (évi hárommilliárd forint) egyetlen szervezethez, a Mazsihiszhez áramlik. A kézenfekvo felismerésbol, miszerint a zsidóság sokszínu és plurális, egy magától értetodo kérdés kell hogy következzen: a párizsi Békeszerzodés által meghatározott – a zsidó élet újjáéledését szolgáló – anyagi támogatást milyen módon osszák el a zsidó irányzatok, szervezetek között, ahelyett, hogy ez a közel hárommilliárd forint egy – egyetlen szegmenst képviselo – egy-két ezer fos taglétszámú egyházhoz kerüljön.
Az elsodleges teendo, hogy a mindenkori magyar állam, amely felismerte felelosségét a dicsoséges múltú zsidóság életének felvirágoztatásában, ne csak egy már megoldott problémaként tekintsen a zsidóságot érinto alapkérdésekre. Adja fel távolságtartását, amellyel „zsidó belügynek” minosít minden, a jelenlegi status quót érinto kritikát, és közelítsen szemléletében a realitásokhoz. Az állam nem teheti meg, hogy az egyházakat érinto újraelosztási mechanizmusait a pártállamtól örökölt változatlan struktúrákon keresztül muködteti. Közönséges „kényelmi” szempontoktól vezérelve a kommunista rezsim vallás- és egyházellenes törekvéseinek szolgálatába állított tudatosan leegyszerusíto, oktrojált szervezeti és intézményi struktúra fenntartásához asszisztálva egy anakronisztikus szervezetnek évi hárommilliárd forint támogatást juttat, míg más zsidó egyházakat diszkriminatív módon kizár, és mikor azok a helyzet jogi és morális szempontból aggályos voltára felhívják a figyelmet, „zsidó belügyre” hivatkozva kibújik a felelosség alól.
Ha a mindenkori magyar állam (újra) felismeri a zsidó vallási sokszínuséget, akkor a következo kérdés az, hogy miként disztribuálja az eddig egyetlen szervezethez juttatott zsidó vallási újjáéledést célzó támogatást. Ez az a kérdés, amirol lehet és érdemes párbeszédet folytatni akár még konferenciák keretében is, de egy biztos: a problémát csak egy objektív, ellenorizheto, társadalmi súly szerinti mérlegelorendszer mentén lehet megoldani. Egy ilyen megoldás lehet az egyházaknak adott egyszázalékos felajánlások alapján súlyozó rendszer, mely, ha a maga torzító módján is, de valamelyest képet ad az egyes szervezetek, egyházak valódi társadalmi súlyáról. A feladat tehát nem csupán az oszinte és nívós beszéd, bár különösen az utóbbiból valóban juthatna már végre, hanem a fogalmaink tisztázásán keresztül a jelenleg fennálló monolitikus struktúra lebontása, megértve, hogy a zsidóság olyan történelmi terhet cipel a hátán, mely folytonosan arra emlékezteti, hogy történetében 1945-tol áthidalhatatlan cezúra képzodött, és hagyományos struktúrái, intézményei, irányzatai már soha nem pompázhatnak régi fényükben. Ezzel a belenyugvással, tehetetlenséggel, inkompetenciával kellene radikálisan szakítani és nem az egyezteto fórumok, konferenciák színvonalas és oszinte semmittevésébe tespedni.
Ennek a folyamatnak a legfontosabb lépése azonban a „hivatalos” zsidóság és az állam viszonyának végleges tisztázása.
Köves Slomó
vezető rabbi, EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség)
Bodnár Krausz Dániel
vezetőségi tag, EMIH
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
