2007.05.10., 2007. évfolyam, 19. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra
cimkék: Kádár János, Ungváry Rudolf
Meggyalázták Kádár János és felesége sírját. Az elkövetők lapzártánkig még nincsenek meg. Az író-publicista úgy véli: a sírrombolás politikai tett volt, radikális jobboldaliak követték el. S képmutatás csupán kegyeletsértésről beszélni.
Fotó: Ajpek Orsi A Political Capital egyik munkatársa nyilatkozta: nincs külföldi példa arra, hogy állami vezető sírját meggyalázzák.
Lehet, hogy sírrombolás nem volt máshol, de hasonló brutális tettek minden kelet-közép-európai rendszerváltó országban előfordultak. Szükségszerűen következtek be ott, ahol a pártállami diktatúrát nem forradalommal döntötték meg, hanem békés átmenet zajlott. Létrejött a demokratikus államszerkezet, ugyanakkor a nómenklatúra átmentette gazdasági hatalmát. Így sokan nem tudták érzelmileg átélni a rendszerváltást, a társadalom jobboldalának egy – amúgy politikai fejlődésben 1945 körül megrekedt – részében emocionális kielégületlenség maradt. Magyarországon „45 után a jobboldaliakat lefasisztáztak, reakciósnak minősítették – azokat is, akik nem voltak azok. Elhallgattatták őket. Negyven éven át „hibernálva” létezett ez a réteg. Nem volt lehetősége megnyilvánulni, fejlődni, s csak „89 után ébredt öntudatra. Most keresi önazonosságát.
Gondolom, azért nem sírrablással.
A radikális jobboldaliak – szerintem ugyanis ők az elkövetők – a tettüket vélhetően politikai rítusnak, utólagos „igazságszolgáltatásnak” szánták. Nem meglepő ez olyan társadalomban, ahol a legnagyobb jobboldali párt folyamatosan biztatja a szélsőségeseket. A demokrácia pedig lehetővé teszi, hogy megmutassák magukat. Diktatúrában az ilyen alakok ezerszer meggondolták volna, mit tegyenek. Ez a mostani árpádsávos, magyarkodó társaság némán lapult a Kádár-korszakban. Sőt, önmagával sem volt tisztában. Csak „89 után ébredtek rá igazi énjükre.
Amikor fölhívtam, hogy interjút kérjek öntől, azt mondta: „Demokráciában természetes a sírgyalázás és az antiszemitizmus is.” Szörnyen hangzik.
Megéltem olyan időket, amikor a lincselést is elfogadhatónak tartották. Az úgynevezett többség rendkívül befolyásolható. A magyar lakosság nagyobbik része mindig is jobboldali volt. E réteg harminc-negyven százaléka ma is könnyen el tudja képzelni, hogy a zsidókat és cigányokat megkülönböztessék a magyaroktól. Őket még mindig a „45 előtti világ nézetei befolyásolják. A Fiumei úti temetőben néhányan közülük megmutatták: milyen iszonyatosan képesek gyűlölni. Ennek az esetnek sok előzménye volt. A radikálisok emlékműveket, szobrokat rongáltak, már „felléptek” a 301-es parcellánál is: a Jovánovics György által készített síremlékművet is meggyalázták, lefestették zsidócsillaggal.
Önt 1957-ben letartóztatták, ütötték-verték a Kádár-rendszer börtönében, Kistarcsára internálták. Egyetemi tanulmányait sokáig nem folytathatta, írásai nem jelenhettek meg. Minden oka megvolna arra, hogy gyűlölje Kádárt. Mit érez a sírrablók iránt?
Halálos ellenségeimnek tartom őket: engem ugyanúgy megtámadnának, mint bárki mást. A társadalom legesendőbb csoportjaihoz tartozhatnak, áldozatnak tekintik magukat. De annyira leépült a moralitásuk és az intellektusuk, hogy számukra már csak az öncélú erőszak maradt.
Ön is áldozata volt a Kádár-korszaknak…
Valószínűleg isteni kegyelem következménye, hogy leplezni tudom, mennyire sérült vagyok. De ha lenne bennem bátorság, és a törvény engedné, fegyvert hordanék magamnál az efféle figurákkal szemben. A demokrácia mai állapotában senki nem sietne védelmemre, ha nekem jönnének az utcán.
Fegyverre szerencsére nincs szükség. Ha túlhiszterizáljuk a dolgokat, azzal csak fokozhatjuk az erőszakot.
Abban nőttem föl, hogy bárkivel bármi megtörténhet. 1944 novemberében szüleimmel Pilisborosjenőn laktunk. Egyszer anyám azzal jött haza: látta, amint a deportáltakat hajtják az országúton. Elszörnyedve mondta: egy nő magas sarkú cipőben, selyemharisnyában, zokogva vonszolta magát a sorban. Aztán megjegyezte: ilyen időben turistacipőben kell járni, mert ezek után bárkit bármikor elvihetnek. És amikor „57-ben letartóztattak és vertek, úgy éreztem: ugyanaz a történet folytatódik. Rám került a sor.
Miért mondja el mindezt most, 2007-ben?
Mert ötven év a történelemben: nulla. Úgy gondolom, a közeljövőben biztosan megismétlődnek majd a sírgyalázáshoz hasonló tettek. Ugyanakkor hosszabb távon optimista vagyok. A jobboldal sem tehet mást, mint hogy előbb-utóbb „belenő” a demokráciába. Az Európai Unió erős keretet ad ehhez. Ám a hazai jobboldal fejlődése alig kezdődött el. Politikai elitjének egy részében eszméletlenül erős a hataloméhség, s ezért gátlástalan populista demagógiát folytat. A „44 előtti retorikát idézik fel akkor is, amikor önmagukat a nemzettel azonosítják, kisajátítják a kokárdát, és idegenszerűnek tekintik ellenfeleiket. Hazudott Orbán Viktor, amikor azt mondta: a baloldal többször rárontott a nemzetre. A jobboldal tán nem rontott rá? Ezek a folyamatosan sulykolt szövegek olyan politikai légkört teremtenek, amelyben már a halottgyalázás is lehetséges.
A Fidesz elhatárolódott a cselekménytől, s kijelentette: a kegyeletsértés nem politikai ügy.
Képmutatóak. De ez is hozzátartozik a magyar jobboldal hagyományához. Gróf Teleki Pál, miután meghozta a zsidótörvényeket, elment a templomba imádkozni. A Fidesz az utcai zavargásokat is elítélte, miközben habozás nélkül hergelte az árpádsávos tömeget.
A Gyurcsány-kormányt nem terheli felelősség?
Nagyra becsülöm a miniszterelnököt a morális bizonytalankodásaival együtt. Elmegy ugyan Che Guevara megemlékezésére, de hitet tesz Nagy Imre mellett is. Mégis tisztességes embernek tartom őt. Viszont rendkívül gyenge teljesítményre képes az a hivatalnoki réteg, amely Gyurcsány Ferencet körbeveszi. Hiába jó elvileg egy reformelképzelés, ha a megvalósításakor zűrzavar lesz belőle. Ez a kezdeményezőkre üt vissza, akik emiatt elveszíthetik majd a választást.
Visszatérve a sírgyalázáshoz: Kádár sokaknak a diktatúrát jelentette, másoknak viszont az egzisztenciális biztonságot, konszolidált életet. Miért nem képes párbeszédre ez a két tábor? Miért vált ki Kádár személye még mindig ekkora indulatokat?
Aki úgy nosztalgiázik az egykori anyagi jólétről, hogy nem szögezi le: diktatúrára nem mentség semmiféle anyagi biztonságérzet – szerintem erkölcstelen. Bármennyi a társadalmi feszültség, nem szabad feledni: az emberek valójában ma sokkal nagyobb politikai biztonságban élnek, mint a Kádár-rendszerben. Minden diktatúra konszolidáltnak fest – kívülről. A demokrácia gyönyörű és nehéz egyszerre. Mindenkinek lehetőséget ad létezni, de el kell viselnünk szörnyű világnézeteket is. A szélsőjobbnak – meg a szélsőbalnak – is meg kell találnia majd a szűk, karanténba zárt helyét, valahol a demokrácia szegletében. Mert ameddig létezik demokrácia – szélsőségek is léteznek. Csak a diktatúrákban nem léteznek, mert azok maguk a szélsőségek.
