Utolsó befutók
2007.04.16., 2007. évfolyam, 15. szám
szerző: Krausz Viktória forrás: 168ra
cimkék: Endre László, Fedák Sári, Kende Péter, kisbarnaki Farkas Ferenc
Nagy felháborodást keltett ősszel, amikor Szálasi kitelepítési kormánybiztosa, a sopronkőhidai hadbíróság elnöke, kisbarnaki Farkas Ferenc a honvédelmi miniszter és a köztársasági elnök aláírásával visszakapta vezérezredesi rangját. Mint kiderült: korántsem ő az egyetlen e körből. Szekeres miniszter 2007 elején, a fellobbanó viták nyomán úgy döntött: átalakítja a HM kissé „jobbra húzó”, a „honvédhagyományokat” sajátosan értelmező rehabilitációs testületét. Hogy állunk most? Miként folyt mindez, amíg a „parttalan rehabilitáció” bírósági kurzusa az üres tárgyalótermek magányában működött?
Endre László a Népbíróság előtt Valóságos rehabilitálási láz tört ki a kilencvenes évek második felében a minisztériumban. Pedig az eredeti elképzelés ésszerűnek látszott. A rendszerváltás után igazságot akartak szolgáltatni azoknak a kirúgott honvédtiszteknek, akik nem írták alá a Kádár-féle „hűségnyilatkozatot”. A visszaemlékezések szerint az Antall-kormány idején a Ház és az MDF-frakció extábornok tagja, Kéry Kálmán kezdeményezte: fejlesszék tovább az ötletet, terjesszék ki az eljárásokat egykori bajtársaira is. Ennek feltétele volt a „45 után született népbírósági ítéletek legfelsőbb bírósági felülvizsgálata. A katonai rehabilitáció ügyével párhuzamosan vizsgálni kellett ugyanis, hogy a háború utáni népbírósági ítélkezés gyakorlata megfelelt-e a jogállami normáknak.
A büntetőjogi rehabilitáció bírói gyakorlatához az 1994 januárjában hozott 1994-es AB-határozat szolgáltatott jogi hátteret, amely megsemmisítette az 1945-ös Népbírósági törvényt, kimondva: az eljárások zöme törvénytelen volt.
Elkezdődött a perek felülvizsgálata, korántsem körültekintő módon. Együtt, azonos eséllyel indult a „rehabilitációs versenyben” az ártatlanul meghurcolt a háborús bűnössel. A kilencvenes évek végén előbb bátortalanul, majd egyre határozottabb igényekkel megérkeztek az „utolsó befutók”. Szálasi volt tábornokai, hivatalnokai és egyéb kollaboránsok, akik most fordulnak a célegyenesbe.
„Az Alkotmánybíróság 1994-es határozata felülírja a nemzetközi jogot – állítja Kovács Tamás történész. – Mert
létezik az ősi jogelv, amely szerint nincs bűncselekmény, büntetés törvény nélkül (vagyis visszamenő hatállyal nem lehet bűncselekménnyé nyilvánítani valamit), de Nürnberg átlépett ezen. Kimondta, hogy a „kivételes esetekre” különleges jogalkotási mód alkalmazható. Ilyenek a fasizmus idején elkövetett bűnök. Az AB jogszemlélete elvben ezt nyilvánítja semmissé.”
„Jogi trükközés zajlik. Erkölcsi, jogi zsákutcába jutottunk” – állítja a történész.
A HM Rehabilitációs Bizottsága a kilencvenes évek elején jött létre, s máig igen nagy csöndben működött. A Pofosz küldötteiből, a Ludovika Bajtársi Bizottságából és a HM embereiből szerveződött, s utóbbiaknak púp volt a hátukon a feladat. Tizenöt év alatt 6500 kérelmet vizsgáltak, 5400 ügyben állítva helyre a kérelmező egykori rangját.
Ez a szám vélhetően még nőni fog, de már nem sokáig. A legújabb rendelkezés szerint 2007 nyaráig. Aki addig nem kapja vissza rangját, már lefokozva marad. Máig 983 főhadnagyot, 969 őrnagyot regisztráltak, de 944 százados, 852 hadnagy, 742 alezredes is visszakapta csillagait. A generálisok persze kevesen vannak: 19 vezérezredest, 21 altábornagyot rehabilitáltak.
A procedúrát többnyire a család kezdeményezi, ám indoklás is szükséges. Szekeres miniszter döntése alapján januárban újjáalakult a bizottság. A Holokauszt Emlékközpont delegáltjaként a hátralevő időben Kovács Tamás
is részt vesz a munkában.
A kisbarnaki-rehabilitáció Kovács szerint azért botrányos, mert Szálasi előléptetéseit a jog nem ismeri el. Márpedig Farkasból maga a „nemzetvezető” csinált vezérezredest a nyilaspuccs után, „44 novemberében. A bizottság tehát figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy csak az 1944. október 15. előtti kinevezéseket lehet akceptálni.
„Erről maga a bizottság döntött, egyik első ülésén. A saját döntésükkel mentek szembe. Mindenesetre furcsa – csodálkozik Kovács. – Kisbarnakit azonban – a közhiedelemmel ellentétben – a Legfelsőbb Bíróság sem mentette fel. Mivel az 1950-es ítélet szerintük „formailag hibás volt”, egyszerűen hatályon kívül helyezték.”
Kovács megkockáztatja az állítást, hogy az „újrázott perek” kimenetele nagyban függött az ítélkező bírák személyétől, és a folyamat bizarr következtetésekre ad alapot. Ha elfogadjuk az egyes bíróságok indoklásait (például azt, hogy a deportálások végrehajtói ártatlanok, mivel csak a hatályos törvényeket alkalmazták), ezt érthetjük akár Kádárra, akár Rákosira is. És a jövőben bármilyen emberellenes bűntettre.
Kisbarnaki Farkas Ferenc, Szálasi kitelepítési kormánybiztosa Kende Péter újságíró három évig dolgozott (Védtelen igazság; Röpirat bírókról, ítéletekről című) könyvén, amelyben a téves magyar bírói gyakorlatot elemzi az iratok, az ítéletek és az indoklások tükrében. Kende szerint az elítéltek 96 százalékát azért mentették fel, mert a bírák – tekintettel a lanyha közfigyelemre – úgy hitték, minderre sosem fog fény derülni. Kende egyetért Kováccsal: az 1945 és 1990 közötti bírósági döntések valóban sok mindenben ellenkeznek a modern jogi felfogással. Helyesebb lenne egyes pereket újra lefolytatni. Ám erre nincs mód. Az érintettek nem is élnek már, másrészt nem jut rá sem idő, sem energia. Legfőképp pedig a konfliktusok vállalásának bátorsága hiányzik.
Vizsgáljunk néhány esetet. 1995. január 16-án hétfőn a Legfelsőbb Bíróság (LB) négy felülvizsgálati tárgyalást darált le, reggel 9-től déli 12-ig. Mindegyikre jutott vagy negyvenöt perc. Mind a négy egykori vádlottat (dr. Kecskés Mihályt, Koréh Ferencet, Wiltner Bertalan Miklóst, Herodek Sándorné Rátz Erzsébetet) háborús vagy népellenes bűntett miatt ítélték el, s ügyükben felülvizsgálatot kértek.
Dr. Kecskés 1941-től hadbíró, később ügyész volt a Vezérkari Főnökségen (VKF). Ő képviselte a vádat többek között Szenes Hanna „hűtlenségi perében” 1944-ben. Szenes 1939-ben Palesztinába ment, majd önkéntesként belépett a brit hadseregbe, és az üldözöttek menekítésének romantikus vágya hozta vissza Magyarországra. Kommandósként ejtőernyővel érkezett. Elfogásakor egyenruhát viselt. Kecskés halált kért a 23 éves lányra. Az ítéletet 1994. november 7-én végrehajtották.
Kecskést 1952-ben hét évre, másodfokon három és fél évre ítélte a Népbíróság. A 1995-ben az LB – kurta tárgyalás után – hatályon kívül helyezte az „52-es ítéletet, s felmentette. Az indoklás: „dr. Kecskés Mihály a hatályos jogszabályok alapján képviselte ügyészként a vádat, és hivatali kötelességeit nem szegte meg; ezért tevékenysége sem háborús bűntettet, sem más bűncselekményt nem valósít meg.”
Szávai (Slawik) Sándor vezérkari ezredes a Honvédelmi Minisztérium személyügyi csoportfőnöke volt (és maradt)
1944. október 15. után is. Kende idézi a tényállást: „1944. október 16-án este Bán vezérkari ezredessel együtt megjelent a németek által őrizetbe vett Vörös János vezérezredes vezérkari főnöknél, s átnyújtott egy nyilatkozatot, amelynek aláírásával Vörös János – szabadon bocsátása fejében – kötelezte magát, hogy Szálasival szemben politikai tevékenységet nem fejt ki, nem szökik meg.” A népbíróság szerint: „ezzel a… cselekményével a nyilasuralmat segítette.” Az LB 1995-ben felmentette. Az indoklás szerint: „Nem bűncselekmény a terheltnek az a tevékenysége, hogy Vörös Jánost a tényállásban említett nyilatkozat aláírása végett felkereste… A nyilatkozat aláírása… nem jelentette a nyilasok támogatását, sőt, Vörös Jánosnak… több lehetősége maradt arra, hogy Szálasi ellen fellépjen, mint ha letartóztatásban marad.”
Kende kutatásaiból kiderül: a benyújtott felülvizsgálati kérelmek 96 százalékát a Legfelsőbb Bíróság elfogadta, az egykori elítélteket felmentette. A Legfőbb Ügyészség majd minden esetben támogatta a bírákat.
Fedák Sári leszármazottai, ismerősei is kérték az ítélet felülvizsgálatát. Fedák az Őfelsége a mama című darabban náci karlendítéssel lépett színpadra, és a frontszínház ukrajnai turnéján a munkaszolgálatosokról megjegyezte: „Nem baj, ha lelövik, aki kidől a munkából, legalább lassanként mind elfogynak.” Utóbb Bécsbe menekült, és az ottani (magyar nyelvű) rádió munkatársaként folytatta a háborús propagandát. A Népbíróság két évre ítélte, másodfokon ezt nyolc hónapra mérsékelték.
Fedák Sári, aki náci karlendítéssel lépett színpadra 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság fölmentette. Sokatmondó indoklással. „A terhelt a Donausender rádiónál lényegében bemondói feladatot vállalt, vagyis a mások által összeállított híreknek, anyagoknak és egyéb írásműveknek a felolvasására vállalkozott. A hírverés fogalma azt jelenti, hogy az elkövető… önálló szellemi tevékenységet fejt ki, ezért nem tekinthető ilyennek a más által összeállított rádióközlemény puszta felolvasása, ismertetése.” Ám a felmentés érdekében meghamisították a tényeket. Fedák saját, meg nem jelent könyvének részleteit adta elő, s maga által szerkesztett szövegeket olvasott fel.
Kende szerint a Legfelsőbb Bíróság számos ítéletében bizonyítani sem próbálja, hogy a népbíróságok koncepciós pereket bonyolítottak volna. Nem mérlegel tényeket, bizonyítékokat, hanem simán felmentő ítéleteket hoz. Pedig az emberiség valaha megfogadta – példa rá a hágai nemzetközi bíróság létezése -, hogy a népirtást nem hagyja megtorlatlanul.
A népbíróságok 1946 és 1952 között 26 997 emberre róttak ki börtönbüntetést, s a perbe vontak több mint felét (14 727 vádlott) felmentették. 477 vádlottat ítéltek halálra, 189-et végeztek ki. A háború utáni megtorlás áldozatai közé számíthatjuk a 170 ezer „népi németet”, akit 1945-1946-ban családostul, egyéni felelőssége mérlegelése nélkül telepítettek ki. Több százezer ember állt az úgynevezett Igazoló Bizottságok elé. 62 ezret ítéltek állásvesztésre. (Karsai László adatai, ÉS, 48. évfolyam, 30. szám. Esélytelenek) Kovács Tamás történész szerint vélhetően több száz (valójában ismeretlen számú) háborús bűncselekménnyel gyanúsítható személy kerülte el a felelősségre vonást, mert idejében Nyugatra menekült.
