Gál Éva
Az áldozatokról
Az árpádsávos zászló elleni leggyakoribb érv, hogy az ennek jegyében regnáló nyilasuralom több százezer zsidó származású magyar állampolgár elpusztítását hozta magával, s ezért ez a zászló rossz emlékeket idéz fel az – eufemisztikusan szólva – áldozatok leszármazottaiban, azaz a zsidókban. Az ÉS 12. számában Bíró András már megírta, hogy rajtuk kívül az SS-be kényszerített sváb fiatalok és az esküszegő tisztikar miatt a katyusák tüzének továbbra is kitett magyar honvédok is áldozatok voltak (Az árpádsáv-maszatolás). De még az árpádsávos zászló ellen a leghatározottabban fellépő politikusok is elmulasztják az embereket arra emlékeztetni, hogy a néhány hónapos nyilasuralom az ország fizikai lerombolásának is előidézője volt. Szálasi hatalomra jutásával „természetesen a budapesti zsidók sorsa is vészesebbre fordult (a németellenes liberális, legitimista, baloldali közéleti embereket, és a pestinél sokkal nagyobb létszámú vidéki zsidóságot már 1944. április-júliusban – tehát még Horthy kormányzósága és nem az árpádsávos zászló uralma idején – deportálták), de nyomban letartóztatták például Bibó Istvánt is; Bajcsy-Zsilinszky Endrét számos katonatiszttel és más hazafival együtt kivégezték, Budapestet romhalmazzá tették, számtalan lakójának is halálát okozva” – írta egy két év előtti, a nyilasok hatalomátvételének évfordulójára emlékező cikkében Litván György. A budapesti zsidókon kívül gondoljunk csak a felkoncolni rendelt úgynevezett katonaszökevényekre, a lövészárokásásra kirendelt 14-16 éves leventékre, a zsidó gyermekek bujtatása miatt agyonlőtt apácákra, a pincékbe kényszerülő, víz- és élelemhiánnyal küzdő civil lakosságra. Ha 1944. október 15-én sikerült volna a Horthy által – sajnos rosszul előkészített – kiugrás a háborúból, Budapest megmenekült volna az ostrom szenvedéseitől, s az egész ország a háború legpusztítóbb utolsó hónapjaitól.
Gál Éva
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 13. szám
