Dr. Veres János
Az árnyalásról
Nincs magasrendű felháborodás elmélet nélkül.
Tudni kell bizonyos dolgokat: csakis így háborodhattok fel… egy pongyola gondolat vagy egy hazug, csúnya és pongyola társadalom ellen…
Legyetek okosak – ez az első szabály.
(Bálint György: Intelmek kezdő felháborodókhoz)
György Péter Nagy Imre, Kádár János és az MSZ(M)P című cikkében számon kéri a Magyar Szocialista Párt vezetőin érdektelenségüket a magyar baloldal intellektuális tradíciója, története iránt, a politikai identitásképzésnek a „pragmatizmusra” hivatkozó, gyáva és ostoba elutasítását, hosszan sorolja azokat a szerzőket, akiknek művével számot kéne vetnie a magyar politikai baloldalnak. (ÉS, 2007/10.) Szerintem kissé szigorú, én kevesebbel is beérném, de alapvetően egyetértek vele. Ezért is választottam mottóul Bálint György mondatait: nincs magasrendű felháborodás, tehát nincs baloldaliság elmélet nélkül. Azt azonban érthetetlennek találom, hogy a politikusokkal szemben oly szigorú szerző miért ilyen roppant engedékeny egy politikai publicisztikát író bölcsésszel szemben, akitől szakmája alaposabb elméleti és történeti műveltséget követel, mint a politikustól a magáé. A Kornis Mihály szövegének apropóján kirobbant vitában (amelynek egyik résztvevője voltam) így foglal állást: „Ami a Kornis-szöveggel kapcsolatos vitát illeti, azzal kapcsolatban nem tudok okosabbat, mint itt is felhívni az olvasó figyelmét Radics Viktória két kiváló, a Magyar Narancsban közölt írására. Radics joggal mutat rá, hogy a Kádár-korszakban élőket teljes egészében árulónak nevezni egész egyszerűen hisztérikus badarság. Soha ne felejtsük el, hogy nem a Kádár-korszakban, de még a III. Birodalomban is lehetett bátran, emberien élni még akkor is, ha valaki nem volt politikai ellenálló.” Kornis-vita nem volt. A különben irodalmár Radics két cikkében alig-alig idéz pár félmondatot a könyvből, és azon kevés alkalommal is, amikor megteszi, többnyire ugyanazt a két-három szöveghelyet.
György Péter még csak vitahelyzetet sem érzékel. Hisztérikus badarság az egyik álláspont, a másik meg az igazság. A vita egyetlen résztvevője sem állította azonban, hogy mindenki, aki nem volt, mondjuk, demokratikus ellenzéki, kivétel nélkül és egyformán lenne bűnös. A vita arról szól, hogy lehet-e egy társadalom morális állapotáról beszélni, vagy ez nem értelmes kijelentés, mert morális döntéseket csak egyének hoznak, kollektívumok nem. Radics Viktória érve az, hogy a nemzetnek nem törhet el a gerince, mert a nemzetnek nincs is gerince. György Péter szeret a kollektív, társadalmi emlékezettel foglalkozni (nagyszerűen is teszi), pedig hát a nemzet nevű kollektívumnak nincs is idegrendszere, központi agya stb. Az intellektuális közbeszéd állandó panele a szembenézés immár itthon is, hosszú évek óta, kiüresedőfélben. Ez a kifejezés azt implikálja, hogy van mivel szembenézni, tehát lehetnek egy kollektívumnak hibás erkölcsi választásai. Nem mondhatjuk például azt, hogy Magyarország minden polgára kivétel nélkül és egyformán felelős azért, hogy 1944 késő tavaszán, kora nyarán pár hét alatt el lehetett tüntetni a föld színéről egy hatalmas és nagy múltú közösséget, mintha soha nem lettek volna, a vidéki zsidókét, Bibó István azonban például mégsem utasítja vissza, hogy „kollektív”, nemzeti felelősségről gondolkodjon. Tevékenységét figyelve az a határozott benyomásom, hogy György Péter sem utasítja ezt vissza.
Radics mindkét publicisztikájában az árnyalás képességéről szól egy szerinte árnyalatlan szöveggel vitatkozva, a különbségtétel és a reflexió, a pontosság és a mérlegelés múlhatatlan szükségességéről szól. Azt állítja, amit György Péter és Bálint György, hogy a felháborodáshoz nélkülözhetetlen az okosság. Jó lett volna, ha ezeket az erényeket szem előtt tartva írja meg a cikkét is, és mielőtt leírja a retorikai kérdést, hogy ugyan hol volt Kornis Mihály, amikor több tétje volt Kádár ellen kiabálni, megnézte volna (interneten két perc utánajárás), hogy tényleg, hát hol is volt. Ezzel nemcsak az árnyalás oly magasztos követelményének tartozott volna, hanem egyszerűen azért is meg kellett volna tennie, mert így, szemben egyszerű, dolgos, hétköznapi hőseivel, azokkal, akiket meg kíván védeni, nem végezte el tisztességesen a munkáját. Egy irodalomkritikusról, aki egy írói életmű egyik darabjáról ír publicisztikát, talán mégis elvárható volna némi kis tájékozottság az életműben, és amennyiben a szerzőt mint morális lényt támadja, akkor az életutat sem árt ismernie. Radics nem felelt meg ennek a követelménynek, és másodszorra is elmulasztott bocsánatot kérni, ehelyett inkább egykori bátorságáért (tollhegyre tűzte az apparatcsikok viselt dolgait egyetemistaként) kért bocsánatot, és gúnyosan írt a „nagyon morális nagy emberekről”, akik azt hiszik, saját egykori bátorságuk feljogosítja őket arra, hogy másoknak erkölcsöt prédikáljanak. Radics tájékozatlan volt, ráadásul valakinek a jellemére vonatkozóan, és a korrekcióra is képtelen volt. Györgyöt az ilyesmi, úgy tűnik, csak politikusoknál zavarja, kritikusok azért lehetnek még „kiváló”-ak ettől. Az sem probléma, ha Radics nem tudja, hogy Kádár nem volt államfő, az sem, hogy tömeggyilkosnak nevezni Kádárt nem stilizáció, ahogy ő mondja, hiszen valóban sok embert meggyilkoltatott. Valóban csak Gyurcsányon lehet számon kérni a tájékozatlanságot? „Tudni kell bizonyos dolgokat. Csak így háborodhattok föl.” Radics Viktória írása ennek a feltételnek sokszorosan nem tett eleget. Bálint György is kiválónak találná?
A Kádár-rendszer Radics szerint legfeljebb az értelmiségieket zavarta, akik eszmékkel és egyéb hülyeségekkel voltak elfoglalva. Ezzel pedig csak bajt okoztak maguknak és másoknak. Ha nem csinálták volna a fesztivált, akkor mindenki szépen, békében öntözgethette volna a muskátlit, és nézhette volna a Color Start.
A szorgos, csendes munka és a hőbörgés szembeállítása tipikusan kádárista propagandafogás, a Szolidaritás sztrájkjairól is azt mondták, az az okuk, hogy a lengyelek lusták dolgozni. Az íróknak meg inkább írni kéne, mint aláírni.
Radics szerint a politikai közösségnek tehát nem része az ország döntő többsége, őket a saját kisvilágukon kívül nem érdekli semmi, a politika nem a poliszbeli ügyek közös intézésének magasztos terepe, nem a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete, ahol meg kéne hánynunk-vetnünk száz bajunk, a politika a párttitkárok, spiclik és hőbörgő, munkátlan, here értelmiségiek („ne csak a száját jártassa, hanem keressen pénzt”), az átlagembert messze elkerülő párviadala. Az „átlagember” elképesztően homogenizált képe kissé, azt hiszem, sértő is, az pedig egészen furcsa, hogy azokat, akik a Kádár-rendszert nem tudták elviselni, holmi ideologikus mániákusoknak, fantasztának láttatja a szerző, akiknek csak mindenféle elvont nyavalyáik voltak. Azt, hogy az „ideológia” és a „való élet” (az értelmiségiek ugyanis Radics szerint, úgy tűnik, nem az igazi dolgokon gondolkodnak, kérdés, hogy akkor Radics saját tevékenységét az adófizetők fosztogatásának tartja-e) elválasztása milyen ideologikus elképzelés, jól mutatja a következő mondat. „Nem árulták el ezek az apolitikus vagy a politikával szemben bizalmatlan emberek és aszszonyok az 56-os forradalmat meg Nagy Imrét, mert talán a hívei sem voltak soha.” Talán elkerülte Radics figyelmét, hogy Nagy Imréék és Rákosiék vitája nem puszta absztrakciókról szólt és még Mariska nénit is érintette tán az erőszakos iparosítás, a kuláklista, a kitelepítés, Recsk stb. Az átlagembernek Rákosi vagy Nagy Imre egykutya. A forradalom is csak értelmiségi ugrálás volt tehát.
Ez az elképzelés, hogy a nép meg a politika, az két különböző dolog, az „átlagember” ilyetén, különben értelmiségi gőgtől duzzadó elgondolása szüli a Radics által és általam egyként utált „népvezért”, aki a politikai közösség alatt élő népnek megmondja, hisz az maga úgyse konyít hozzá, mi a jó, merre hány méter.
Gondolhatjuk-e azt, hogy Magyarország lakosságának (értelmiségi és nem értelmiségi átlagembereknek, kivételes értelmiségieknek és nem értelmiségieknek, mert a határ az átlagos és a kivételes között nem a diploma ám, kedves Radics Viktória) semmi köze nem volt ahhoz, ami Magyarországon 56 novembere és 90 májusa között történt? Hogy mi, „átlagemberek”, hogy „mi, magyarok” csak elszenvedjük saját történelmünket, a történelem nevű amorális entitás elől elhúzódva művelve kertjeinket? Hogy a mi történetünk, a Kádár-rendszer, nem a mi történetünk? Hanem „azoké”?
Radics írásában azt állítja, hogy Kádár János országa semmilyen értelemben nem folytonos a saját jelenünkkel. György Péter azt állítja, hogy az MSZP-t és bázisát kizárólag a Kádár-rendszer emlékezete tartja fogva. György szerint Radics cikkét csak ajánlani lehet, tehát minden mondatával egyetért. Felmerül hát a kérdés, hogy György Péter saját tézisével ért egyet vagy Radics Viktóriával?
György szerint a miniszterelnök gesztusa üres, a két politikus egyikének életműve sem tartalmaz semmit a mai baloldaliság aktuális kérdéseire nézvést. Pedig a Kádár és Nagy Imre közötti választás a politikai identitásformálás fontos része, ezt ugyanis nemcsak a hagyományhoz fűződő viszonyulásunk alapos és elmélyült végiggondolása szolgálja, hanem olyan gesztusok is, amelyek meg kell, hogy előzzék a végiggondolás munkáját. Ez a semminél is kevesebb, de elengedhetetlen, és a mai magyar politikai diskurzusban Nagy Imrét választani nem egy politikai gondolkodó választását jelenti, hanem egy bátor és becsületes ember választását, az áldozat választását a gyilkos ellenében. Hasonlóan járt el a cikkben megdicsért Hiller István, amikor „bátran és korrekten megkoszorúzta Ságvári Endre emléktábláját”. Ságvári Endre politikai gondolkodóként, hát, semmivel sem tűnik ma aktuálisabbnak Nagy Imrénél, nem is a baloldali „gondolkodót”, hanem a bátor antifasiszta mártírt választotta gesztusával Hiller elődjének. Nem értem, mi a különbség, mitől tiszteletre méltó gesztus az egyik és mitől értéktelen, mitől „a puszta pragmatizmus trükkje”, „blöff” és gátlástalanság a másik. György először azt állítja, hogy a Magyar Szocialista Párt még ma is Kádár János pártja, majd azt, hogy az ő kiutasítása az MSZP politikai elődei közül érdektelen, sőt gátlástalan gesztus. Először „bátor” lépésnek nevezi, majd elvtelen pragmatizmusnak tartja. Vajon mi lehet a véleménye György Péternek a cikke apropóját adó gesztusról?
Vári György
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 13. szám
