Népszabadság * Lengyel László * 2007. március 3.
Kép: Tettamanti Béla„LOGIKATANÁR (sietve jön balról) Egy orrszarvú vágtat hanyatt-homlok szemközt a járdán! JEAN: Még ilyet! (Bérenger-hez) Látta? BÉRENGER (Jeanhoz) Igen, úgy láttam: orrszarvú! Milyen nagy port vert! HÁZIASSZONY Még ilyet! Hű, de megijedtem! LOGIKATANÁR A félelem irracionális. A ráció le kell, hogy győzze.” Eugene Ionesco: Rinocéroszok
2006 szeptemberében és októberében rinocéroszok vágtattak hanyatt-homlok Budapest utcáin. Kezdete vagy vége ez valaminek? Ezután már hozzá kell szoknunk vérző rendőrökhöz az égő székházak folyosóin, az ismerős utcákon emelt barikádokhoz, a rendőrök által a földön rugdosott emberekhez? Vagy ezekkel a szenvedélyekkel másodszor is lezárult a rendszerváltás korszaka: először békével, másodszor erőszakkal? A békés átmenetet fölváltotta a politikai tömeghisztéria? S vajon a társadalom igazi kettészakadásának, két Magyarország keletkezésének vagyunk-e tanúi, vagy csak a politikai osztály megkettőződésének és harcos szembenállásának?
Könnyebb kiindulni abból, hogy mi nem volt a 2006. őszi utcai megmozdulás. Nem volt se „magyar”, se „narancsos”, se szociális forradalom. Az utcai mozgalomnak – se a békésnek, se az erőszakosnak – nem voltak forradalmi céljai, programja, támogatottsága. Nem akart többet, mint a kormányfő lemondását és az ellenzék hatalomra juttatását. (Később a szélsőjobb radikálisok és a csőcselék – balhét.) Nem fejezte ki a társadalom jelentős többségének, hatékony kisebbségének tömegindulatát, mert spontán növekedés helyett folyamatosan csökkent. A nemzeti radikális és a szociális indulatok, lázongások nem értek össze, sőt, kioltották egymást. A szociális lázongók visszatántorultak a nemzeti radikálisok erőszakától. Az erőszakos mozgolódás nem volt antikapitalista, nem támadott bankokra, üzletközpontokra, nem fosztogatott és osztogatott szociális alapon. Nem volt külvárosi alapon belváros- vagy kertvárosellenes, szegény alapon gazdagokat támadó, vagyis nem azért tett kárt mások tulajdonában, mert azok a belvárosiak, a gazdagok, a milliomosok, a burzsujok tulajdonát képezik. Nem volt cigány éhséglázadás. Nem volt a politikai névtelenek, a nem érdekképviseltek, a szürke- és feketemunka-vállalásba, a perifériára szorítottak – mint az argentin piqueteros – felkelése. Nem volt tettlegesen idegenellenes, rasszista, antiszemita, amennyiben nem támadott meg nagykövetségeket, nem égetett idegen zászlókat, nem gyújtott fel zsinagógákat, nem ütlegelt zsidókat, cigányokat, arabokat stb. (Még ha mindennapossá tette is a gyűlölködő, antiszemita, rasszista közbeszédet.) Nem volt globalizációellenes, Európa-gyűlölő, nem támadta a McDonald”sokat. Nem volt szélsőjobboldali vagy baloldali terrorista. Mindeddig nincs feltárt kapcsolata bűnözői csoportokkal.
Nem volt ugyan igazán spontán, de nem is volt összeesküvés által szervezett. Nem tulajdoníthatjuk az egész eseménysort irányított és végig ellenőrzött akciónak. Egy bizonyos, hogy a politikai osztály mindkét oldala volt olyan felelőtlen, hogy a feszültséget engedte – lázadó és rendőri – erőszakká transzformálódni, igyekezett a maga javára felhasználni. A csőcselékindulatok elszabadítása és a rendőri brutális válaszreakciók szabadon engedése egyaránt bizonyítják a politikai osztály gyengeségét, s joggal váltanak ki félelmet a békés választókból. Nem tudják, hogy kitől tartsanak jobban: a rendet felborítóktól vagy a rendcsinálóktól.
Mit jelentenek az erőszakos összeütközések? Megváltozott az erőszak és a békés együttműködés az elmúlt húsz évben megszokott aránya. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején az okozott meglepetést, hogy se a jelentős társadalmi feszültségek, se a hatalomvesztés nem vezetett erőszakhoz a többi szocialista ország mintájára. (Ne feledjük, hogy a csehszlovák és a keletnémet rendszerváltás heteken át tartó rendőri erőszak, a román pedig fegyveres összeütközés árán ment végbe, végül a jugoszláviai polgárháborúhoz vezetett.) A magyar ancien régime erőszak nélkül adta át a hatalmat, majd a kilencvenes évek elejének gazdasági és társadalmi összeomlása se vezetett erőszakos utcai megmozdulásokhoz, sztrájkokhoz, lázadásokhoz.
Az erőszak tehát természetes, csak mi és a világ nem volt hozzászokva, hogy nálunk is az. Magyarország eddig éppen az érthetetlen és megmagyarázhatatlan biztonságával és nyugalmával tűnt ki. Azzal, hogy nem külső, hanem belső, nem köz-, hanem önfegyelemmel fékezte magát. Politikusai, államapparátusai éppúgy, mint az állam polgárai természetesnek az erőszak, az agresszió visszatartását, elítélését tartották. Azokat a politikusokat jutalmazták, akik fékezték az erőszakot, és azokat büntették, akik szították. Önmagukat és választótársaikat azért dicsérték, mert visszatartották magukat az erőszaktól, mert volt önfegyelmük. Mindez akkor változott meg, amikor a szóbeli erőszak, agresszió a kilencvenes évek végétől kezd eluralkodni, és a konfliktusos politikus válik a politikus eszményévé. Mindaddig, amíg csak az egyik politikai oldalon uralkodott az agresszív, erőszakos politikus és politikai cselekvés eszméje és gyakorlata, a vezérimádat, az erőszakot a választók többsége nem erőszakkal, hanem békével és kiegyezéssel kívánta ellensúlyozni, a magyar társadalom sikeresen lavírozott a szűk mozgástérben.
Ám 2004 őszétől mindkét oldalon az agresszió, az erőelv, a szemet szemért, fogat fogért gyakorlata uralkodott el, s a választói táborok már nem a kölcsönös kiegyezésben, hanem az ütközésben láttak kiutat. A jobb- és a baloldal egyaránt úgy választotta meg vezetőjét, hogy alkalmasak legyenek az ütközetre, a harcra, a másiknak a megfékezésére, a másiknak a politikai életből való kizárására. Erőt erővel, szenvedélyt szenvedéllyel szemben. Az érzelemvezéreltség – imádat és gyűlölet – immár mindkét politikai tábort áthatja. Kényszerpályára kerültünk. A békés átlagválasztó akarva-akaratlanul saját agresszióját átruházta a politikai osztályra és a csőcselékre, amelyeket immár nem tartott ellenőrzése alatt. Felhatalmazta őket, hogy helyette, nevében járjanak el, még ha természetesen nem is gondolta végig, hogy ebből mi következhet. Ezért tapasztaljuk azt a paradoxont, hogy 2002 tavaszához és nyarához képest radikálisan csökkent a tömeges politikai szembenállás az utcákon, viszont 2006 őszén a politikai fel- és alvilág körében radikálisan növekedett, és erőszakban robbant ki. A társadalom ma sokkal inkább hajlamos egyezkedésre, sokkal jobban tart az agressziótól, mint korábban, de ugyanakkor hiányoznak az intézményes eszközei, hogy elszabadult politikusait és csőcselékét visszafogja. Nincs két Magyarország. Világosan látszik, hogy mindkét politikai táborban megingott a vezérimádat, az erő kultusza, s még inkább a politikailag közömbös vagy semleges választók várnak békét és biztonságot kiegyezés révén. A társadalom többsége se a „békés” állampolgári engedetlenséget vagy az erőszakos felforgatást, se a kegyetlen rendcsinálást nem fogadja el. Nem akar blokádokat, félpályás útelzáró mozgalmakat. Ugyanakkor tanácstalan, védtelen és magára hagyott. Nem tudja, hogy önmaga visszahúzódásán, bezárkózásán túl mit tehetne. Nem tudja, hogy a társadalom új többségétől kell-e tartania, amelyik erőszakhoz folyamodhat ellene. Nem tudja, hogy egy agresszív kisebbségnek – csőcseléknek vagy erőszakra jogosított rendőrségnek – lesz-e áldozata. Nem tudja, hogy meddig kell tűrnie az állampolgári zaklatásokat, s mikor robban ki valamelyik úton dühös verekedés autós és hetek óta blokádolók között, mikor tol be egy kamion tüntetőkkel teli zászlós autót az árokba. Nem tudja, hogy vissza lehet-e térni a határvonal túlsó oldalára – az erőszakmentesség, a kiegyezés másik Magyarországára. Bekövetkezett a negatív várakozás állapota: nem arra várunk, hogy valami történjen, hanem abban reménykedünk, hogy semmi nem fog történni.
Másrészt érzékeli, hogy megkezdődött a magyar állam széthullása. Az államhatalom erőszakszervezeteiről nem lehet tudni, hogy biztonsággal kézben vannak-e tartva, illetve kinek a kezében vannak. Az erőszakoskodókról nem lehet tudni, hogy hátulról a politikai osztály egyik része vezérli-e őket, s képes-e az megállítani agressziójukat. A közigazgatás és ezen belül a rendvédelem – a rendőrség és a titkosszolgálatok – ki van szolgáltatva a politika kénye-kedvének, miközben a politika megosztott és tökéletesen bizonytalan. Nemcsak a politikusok, de a politikai intézmények tekintélye is lejáratódott. A politika központjai – kormányban és ellenzékben – minden hatalmat magukhoz vontak, de az ezzel járó felelősséget nem tudják, nem merik, nem akarják vállalni.
A társadalomban kisebb mértékben lehet az üldözési mániát és az összeesküvés-elméletet tapasztalni, mint a politikai osztályban, melyet elöntött a paranoia, a hazai és nemzetközi összeesküvések utáni kutakodás, a hisztéria és az erőfitogtatás. A politikai elit tagjai minden rosszat feltételeznek egymásról. „A politikában az ismerd meg ellenfeled« legalább olyan fontos, mint az ismerd meg önmagad«” – írta Hannah Arendt. A magyar politikus se önmagát, se ellenfelét nem ismeri, és nem is törekszik megismerni. Hiszi, hogy ezen már túl van. Teljesen egyedül gondolkodik. Hermetikusan el van zárva attól a lehetőségtől, hogy a másiknak vagy egy másiknak – korábbi vagy későbbi önmagának – igaza lehet. A nép visszatartható, vezetői nem.
* * *
Amíg az ellenzéket Orbán Viktor és a kormányt Gyurcsány Ferenc vezeti, akik politikai személyiségükkel és helyzetükkel állandó feszültséget keltenek, addig nem lesz béke. Amíg Orbán Gyurcsány politikai életére tör, és Gyurcsánynak a politikai megmaradásért kell küzdenie, nem lesz megállapodás. De lehet fegyverszünet, kölcsönös lemondás az erőszakról. Ez nemcsak Magyarország, hanem a politikai osztály és a két főszereplő érdeke is. A fegyverszünet, a kölcsönös meg nem támadási szerződés nem politikai gyávaság, nem visszahátrálás, hanem ésszerű cselekvés. Normális országban a köztársasági elnök kezdeményezné, ültetné egy asztalhoz a feleket, és hozna létre megállapodást az utca rendjének és a szólás, a gyülekezés szabadságának finom jogi, politikai összehangolásáról. Nálunk erre a köztársasági elnök személyisége, súlya, befolyása alkalmatlan. Nagy baj. Aligha lesz erre megfelelő az Országgyűlés elnöke, akinek tekintélyét egyszerre kérdőjelezik meg az ellenzékiek és a kormánypártiak. Marad tehát a frakcióvezetők tanácskozása. Ők kísérletezhetnek a megegyezéssel: tárgyalhatnak az erőszak elleni közös fellépésről, a rendőrségi és a gyülekezési törvények módosításáról, a rendőrségi és titkosszolgálati információk azonnali átadásáról.
Az ellenzéknek távol kell tartania magát az erőszakos mozgalmaktól, el kell határolódnia a vég nélküli blokádoktól (önérdeke ez, mert a mozgásukban akadályozott polgárok legalább annyira dühösek a tüntetőkre, mint a kormányra, s a dolog előbb vagy utóbb véres erőszakba fog torkollni). Az ellenzék vezérének tartózkodnia kell a tömegekkel való fenyegetéstől, a „nincs demokrácia” kijelentésektől, amelyekből következik, hogy diktatúra van, amely bármilyen eszközzel megdönthető – erőszakossal is. Magyarország, reméljük, jogállam marad, s nem lesz „kultúrállam”.
A kormánynak és ellenzéknek érdeke a rendőrség és a titkosszolgálatok hatékony és jogszerű működtetése. Nem lehet ugyanazzal a szervezeti renddel, ugyanazokkal a normákkal és ugyanazokkal a személyekkel a tavasznak nekimenni, akik és amelyek az ősszel leszerepeltek. A miniszterelnöknek be kell látnia, hogy az igazságügyi és a rendészeti ügyek és szervezetek összevonása hibás döntés volt, és a jelenlegi miniszter, minden jóindulata ellenére, alkalmatlan az irányításra. A politikai felelősség az elmúlt őszi eseményekért, különösen szeptember 17-ért és október 23-ért, mindenekelőtt az igazságügyi minisztert terhelik. A minisztériumot szét kell választani. A rendészet irányítására vagy egy súllyal rendelkező politikust, vagy egy tekintélyes büntetőjogászt kell megnyerni, aki mer és tud igen és nem döntéseket hozni, képes a rendőrséget a túlzott politizáltságtól, illetve a teljes magára hagyástól megóvni. A rendőrséget és a titkosszolgálatokat – önérdekünk – a politikától meg kell védeni.
A jelenlegi budapesti rendőrfőkapitány működése alatt nem lesz rend a fővárosban. A televízió ostromakor és az október 23-án bekövetkezett események szakmai felelőse elsősorban a főkapitány. Bebizonyosodott, amit már kinevezésekor tudni lehetett: se rendőrszakmai képzettsége és tudása, se helyzetfelismerő képessége, se jogállami tudata – tudatlansága – nem teszi alkalmassá Budapest rendőri védelmére. A rendcsinálás nem cserbenhagyás vagy brutalitás. Megrokkant a belé vetett bizalom a társadalomban, a rendőri vezetésben és az állományban. Magatartásával nem növeli, hanem rombolja a rendőrségbe vetett bizalmat. Kellően felkészült, stratégiai és taktikai tudással felvértezett, jogtudattal bíró, a politikával szemben gerinces magatartásra képes, a vezetők és az állomány bizalmát és tiszteletét kivívó rendőrtisztet szükséges Budapest élére állítani.
„Guerre improbable, paix impossible” (A háború valószínűtlen, a béke lehetetlen) – mondta Raymond Aron. Ha semmi nem változik, a rinocéroszok 2007 tavaszán megint végigronthatnak utcáinkon.
