Népszabadság * Dessewffy Tibor * 2007. március 3.
Kép: Kovács BenceOrbán Viktor országértékelő beszédében plebejus politikát hirdetett. A meghívottak meghallgatták, a politológusok megcsócsálták, a médiában végül a nagyközönség lanyha érdeklődése mellett hamar lecsengett a dolog.
Mint mostanában majdnem minden. És eközben nem vesszük észre, hogy valójában mi zajlik: a józan ész határainak folytatólagos feszegetése. Ez a valódi kordonbontás: az elképzelhetetlent az elképzelhetőtől, a hihetetlent a hihetőtől, a lehetetlent a lehetségestől, a kimondhatatlant a kimondhatótól elválasztó határok elbontása. A környezetvédelemben hószinthatásnak nevezik ezt az észlelési sajátosságot: ha ott élünk és mindennap látjuk, akkor nem vesszük észre, ahogy a hegycsúcsok hósipkája egyre zsugorodik egészen addig, míg hirtelen el nem tűnik, mondjuk, a Kilimandzsáró hava. Ma már fel sem tűnik, hogy a Fidesz kongresszusán büszkén vállalják az árpádsávos nyilaszászlót, s hogy a pártvezér a vígan zsidózó csőcselék védelmére kel. Nyolc-tíz éve még elképzelhetetlen dolgok történnek meg.
Azt, hogy miként jutottunk idáig, a hószintváltozás metaforájából kiindulva érdemes az apróbbnak látszó dolgoknál kezdeni. Hagyjuk tehát a „polgári” retorika ma már bevettnek számító, „hazaárulózó, gyilkosozó, mengeléző” regiszterét, és térjünk vissza az analitikus fogalom rangjára aspiráló plebejus politikához. Ahhoz, mely szemben állna az „új arisztokráciával”. Ne foglalkozzunk azzal, hogy az arisztokrácia izélgetése mennyire áll jól egy konzervatív politikusnak, s hogy milyen rezsimekre volt jellemző a magyar történelemben, maradjunk a plebejus politikánál és annak képviselőinél.
Azon a Fidesz rendezvényen, ahol az új elképzelést meghirdették, ketten beszéltek, Martonyi János és Orbán Viktor. Martonyi jó képességű, higgadt férfiú, akinek a jobboldal elnézi, hogy az MSZMP s államtitkárként az „utolsó kommunista kormány” tagja volt. Bizonyára különös érzés lehetett számára eddig is a volt kommunista hatalomátmentők felelősségre vonásáról, törvény elé állításáról szóló követeléseket hallgatni. De, ahogy a Heti Válasznak nyilatkozta: „volt kommunistának beállítani engem azért elég tréfás”. Jó, rendben. Azonban a plebejus politika meghirdetése is tréfásan szaporíthatja Martonyi doktor gondjait. A volt külügyminiszter a Baker&McKenzie amerikai ügyvédi iroda magyarországi fiókjának vezetője, nemzetközi partner. Itt az ügyvédek számlázott óradíja úgy 300-400 dollár között mozog. Felteszem, a cégvezetőt ennél sokkal jobban megbecsülik. Én a piac híve vagyok. Semmi bajom azzal, ha vannak, akik a munkájukkal nagyon sok pénzt keresnek. Az azonban érdekelne, hogy valaki kiugróan magas, sok tízmilliós jövedelem mellett – és ízig-vérig polgári habitussal – hol látja a szerepét ebben az új „plebejus politkában”.
Orbán maga is jómódú ember – önmagában ezzel sincs gondunk. A nemzetért való aggódáson belül a Fidesz vezetője különös gondot fordít egy szegmensre: a magyar labdarúgás megmentésére. Az NB II. Nyugati csoportjának élén az első osztály felé menetelő Felcsút SE első csapatából kiöregedve, ez még fontosabbá vált a számára. Így született meg a felcsúti futball-akadémia, melynek növendékei a Puskás-temetés Koltay-féle ceremóniáján is a nagyközönség elé léptek. Megint csak: semmi baj azzal, ha valaki futballakadémiát alapít – ha valakinek fontos a magyar foci, biztos ebbe az irányba kell keresgélnie. Ezt tette Várszegi Gábor is, aki évekkel ezelőtt létrehozta a Sándor Károly Akadémiát, melynek növendékei utánpótlásszinten már végigverték Európát. Magyarországon jelenleg ez a két labdarugó-akadémia van. Az egyiknek már volt alkalma bizonyítani és fényes sikereket ért el. Ennek alapítóját, aki magánvagyonából finanszírozza az intézményt, a jobboldal rafinált összeesküvés-elméletekkel támadja – nagyjából azzal, hogy az MLSZ-t és a válogatottat saját emberkereskedelmének felvirágoztatására működteti -, s kimondja rá a fatvát kedvenc kódszavával: „milliárdos”.
A másik, remélhetőleg hasonlóan sikeres iskola, melynek hátterét egy Orbán vezette alapítvány biztosítja, aligha kap majd feddő szavakat a jobboldaltól, és aligha fogják feszegetni az elit intézmény fenntartásának forrásait. Ez jelen gondolatmenetünk szempontjából is érdektelen. Orbán – nyilvános vagyonnyilatkozata szerint – nem milliárdos ugyan, de a futball-akadémia gründolása a családi tulajdonban levő szőlőkkel, szántóföldekkel, ingatlanokkal együtt azt mutatja, hogy életstílusában és fogyasztási szokásaiban közelebb áll a gazdasági elithez – mert nyilván erre gondolt, amikor arisztokráciát mondott. Nyilván Gyurcsány szájából is röhejesen hangzana, ha nekimenne a milliárdosoknak. Kétségtelen, a Che Guevera fesztiválon való fellépés különös ötlet, de az orbáni „plebejus politika” demagógiájával az lenne egyenértékű, ha Gyurcsány, mondjuk, a volt KISZ-tagok ellen hirdetne hadjáratot.
Mára a magyar közélet igazi problémája az lett, hogy miként is lehetne józan párbeszédet folytatni a realitásoktól egyre távolodó, a „gonosz birodalmának” a narratíváját hisztérizáló eszközökkel építő, intellektuálisan leépülő, kényszerképzetes, és a Fidesz vezetésében most már egyeduralkodó orbáni radikális jobboldallal. Mert valóban, ez a két nagy politikai-kulturális tömb sokáig együtt fog élni Magyarországon. Addig biztosan, amíg beláthatjuk a jövőt. De hogyan lehetünk nyitottak és befogadók a kirekesztő zártság hirdetőivel szemben, hogyan toleráljuk az intoleranciát, mit kellene tenni, hogy ne az utca „feszítsétek meg!” kiáltása legyen a leghangosabb? Helyes, ha próbáljuk megérteni felebarátainkat, így Orbán Viktort is. De az, amit mostanában hallunk tőle, szinte lehetetlenné teszi, hogy a terápiás megértésen kívül valami egyébre is gondoljunk. Hiába van bennem szeretet Orbán felebarátom iránt is – mazochista, azért nem vagyok.
Képzeljük el: van egy szomszédunk, aki, bár kellemetlen alak, de tudjuk, együtt kell élnünk vele. Ám, ha a gangon közli velünk, hogy ő konkrét bizonyossággal bír arról, hogy egy kecskével háltunk, szeretteinket szaringázzal meggyilkoltuk, és az egész ház életére törünk, akkor azért elnehezülnének a beszélgetéseink, kerülnénk vele a találkozásokat, és nagyon remélnénk, hogy ez a tévképzetes állapot egyszer majd elmúlik. Itt tartunk most. Akik még tudnak, reménykednek abban, hogy a Fidesz vezére visszatalál a normalitáshoz.
De ez nem lesz egyszerű. Hiszen egyre fontosabb lesz számára a „töpörödő, zsugorodó, válságban vergődő, végóráit élő, rendőrterrorral vegzált magyarság” rémképbuborékjának fenntartása, ami további nyelvi radikalizálódásához vezet. Vagy átlépünk vele a korábban elképzelhetetlennek, kimondhatatlannak gondolt állítások irracionális világába, vagy a józan ész talaján maradva döbbenten figyeljük, ahogy a talajtól távolodik. Érzésem szerint ezt a mindannyiunk nyakát törő mutatványt az ország nagyobbik fele soha nem fogja megtapsolni.
Orbán a konzisztens közlések követelményét már régóta nem tartja követendőnek. Paradox módon ennek egyik oka éppen saját nagy, normaromboló menetelése: ahhoz, hogy egyre fásultabb közönségének figyelmét fent tudja tartani, egyre vadabb dolgokat kell mondania – egyre távolabb kell rugaszkodnia a valóságtól. Ma a Fidesznek elementáris érdeke lenne, hogy Orbán megszólalásait minimalizálja. Mert különben Kósa Lajos a Magyar Nemzet után esetleg még Orbánról is elmondhatja majd: irracionális vészforgatókönyveivel valójában Gyurcsány érdekeit szolgálja.
