Forrás: ÉS

GAJDÓ ÁGNES

Ex libris

Mi köti össze Erdélyi Józsefet, Pap Károlyt, Tamási Áront és Tóth Árpádot? Egyrészt természetesen az, hogy mind a négyen a magyar irodalom jelentős alkotói, még ha Erdélyiről és Papról kevesebbet is tudunk, a tankönyvek, de még az irodalomtörténeti kézikönyvek is csak szűkszavúan emlékeznek meg róluk. Másrészt összetartoznak a Nap Kiadó jóvoltából is, hiszen 2006-ban az In memoriam sorozat az ő életművüket, személyiségüket mutatja be írásaik, levelezésük, a róluk szóló kritikák, tanulmányok tükrében. Négyük közül a legidősebb az 1886-ban Aradon született Tóth Árpád. A

Lélektől lélekig

In memoriam Tóth Árpád

című kötet olyan költőt állít a középpontba, akiről leginkább a csöndes hitvallók vagy a vértanúk juthatnak eszünkbe, Tersánszky Józsi Jenő szavait idézve. A halk szavú, törékeny testalkatú lírikus számára mindössze negyvenkét év adatott, de ez az idő sem volt felhőtlen, hiszen a tüdőbajjal küzdve hosszú éveket élt a halál árnyékában.

Tóth Árpád első kötetéről az 1913-ban megjelent Hajnali szerenádról Ady, Babits és Kosztolányi is elismeréssel szólt. 1917-ben a Nyugatban barátja és költőtársa, Nagy Zoltán hosszú tanulmányt, Baráti kalauzt közöl, melyben megállapítja: „Tóth Árpád az a költő, aki megérdemli a poeta doctus nevet. Képzett filológus, esztétikus, a költői mesterségnél szóba kerülő minden kérdésnek tudományos ismerője, hogy mily bravúros verselő, azt versei és különösen műfordításai mindennél jobban bizonyítják.” (106.)

Baudelaire születésének századik évfordulóján Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel együtt lefordította a teljes Les Fleurs du Malt, A Romlás virágait, Tóth Árpádra ötvenhárom fordítás jutott. Szabó Lőrinc szerint „a legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelley-t, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közel álló francia parnasszistákat”. (299.) Verlaine Őszi sanzonját is ő ültette át magyarra a leglíraibban.

Barátai Pádinak becézték, leveleit is gyakran úgy írta alá: Pádiék. Sok fiatalabb író, költő került kapcsolatba vele, akik a későbbi visszaemlékezésekben felidézték a találkozásokat, beszélgetéseket, közös sakkpartikat. Érdekes olvasni, miként vélekedtek róla a különböző habitusú alkotók. Tersánszky Józsi Jenő észrevette, „Tóth Árpádnak már az eszejárása úgy volt beirányítva, hogy rögtön megkeresse, vajon nem lehet-e hálás még bántásért is?” (49.) Déry Tibor arról vall: „Személyét jobban szerettem, mint költészetét.” (152.)

Szabó Lőrinc az újtátrafüredi Palace szanatóriumbeli élményeket idézi, ugyanis Tóth Árpád gyakran tartózkodott a klimatikus gyógyhelyen, ahol tüdőbaját kezelték, s amely számára a Thomas Mann-i Varázshegyet jelentette. Az ottani társaság középpontja volt, sziporkázó humora és öngúnya mindenkit lenyűgözött: „Kifogyhatatlan volt rajzos és fejtörős játékok kieszelésében és irányításában. Néha verset írt egy-egy élményéről, (…) vagy pedig cikket Az Estbe. Utólag azt hiszem, az volt a legérdekesebb, amelyben az örökségét a magyar irodalomra hagyó Baumgarten Ferenc különc tátrai halálát írta meg.” (301.)

Nagy Lajos önéletírásában, a Menekülő emberben arról ír, hogy amikor Karinthyéknál kártyáztak, mindig elnyerte Tóth Árpád filléreit, amikor sakkoztak, mindig ő nyert. Kissé nyersen bírálja Tóth Árpád költészetét: „…egocentrikus, szociális tartalom nélkül való lírának tartottam az írásait”. (126.) Majd zárójelben megjegyzi: „…alaposan tévedtem az értékelésében, hiszen ma már kiváló költőnek tartom őt és néhány költeményét remekműnek.”

Halála valamennyi kortársát megrázta, a legköltőibben talán Füst Milán fogalmazott: „Úgy halt meg, ahogy a madár leesik az ágról.” (189.)

(Válogatta, szerkesztette, összeállította Márkus Béla. Nap Kiadó, Budapest, 2006. 400 oldal, 2730 Ft)

Kovács András Ferenc úgy írt Tóth Árpádról, hogy mások is egyetértőleg bólintanának: „Valaki, aki szárny is, fény is”. Kevésbé lenne egybehangzó az utókor véleménye, ha Erdélyi Józsefről kellene véleményt alkotni. Az 1896. december 29-én világra jött fiú osztályrésze a mesék harmadik fiának sorsa. A

Magányos csillag

In memoriam Erdélyi József

című kötet első írásában ezt meg is magyarázza az író: „Ez a mi egymás sarkába lépő fiúháromságunk fejtette meg számomra később a mesebeli három fiú versengésének, a harmadik fiú magatartásának, világra, világ végére menésének, küzdelmének és győzelmének titkát.” (7.)

Valóban küzdelmes életút az övé. Küzdelmes és ellentmondásos. Többször állt a bíróság előtt, Hörcsög című verséért két hónapra ítélték (majd felfüggesztették az ítéletet). Téli rapszódia című, 1934-ben megjelent kötetében fehér folt jelent meg, mert a nyomda igazgatója kifogásolt egy versszakot. Országos felháborodást váltott ki és ügy lett a Virradatban megjelent Solymosi Eszter vére című költeményéből, amely kapcsán Bálint György azt írta, igaz, hogy ez „vérvádas náci vers”, ám Erdélyi – „akit a felejthetetlen Mikes Lajos fedezett fel a Pesti Naplóban” – „kétségtelenül kiváló költő”. (154.)

Erdélyi egyébként konzervatív költői alkat volt, a hagyományos versformákhoz ragaszkodott, miként ezt egy 1968-as ÉS-beli interjúban ki is fejtette: „Szép, szép a formabontás, de csak mint magánhasználatra való játék. (…) …ma sem értem, hogy miért kell a mindmáig utol nem ért, legnagyobb művészek által kikalapált formákat darabokra törni és eldobálni.” (315.) Ugyanebben a beszélgetésben jelentette ki, hogy hibásnak és félrevezetőnek tartja a „népi” jelzőt: „…nem voltam és nem vagyok népi költő. Magyar költő vagyok.” (312.) Aki a Mi a vers? kérdésre is szabatosan felelt: „A vers félig irodalom, félig képzőművészet. A verselőnek olyan anyag a szó, mint a festőnek a festék, a szobrásznak a márvány, a zenésznek a hang.” (138.)

Konok és magabiztos költő arca rajzolódik ki a szemelvények olvastán, olyan ember áll előttünk, aki vállalja kimondott és leírt szavait. Jó, hogy e kötet a polcokra kerülhet, hiszen Erdélyi életművét tanulmányozva teljesebb képet kapunk a huszadik századi magyar irodalom és történelem akár akaratlan összefüggéseiről is.

(Válogatta, szerkesztette, összeállította Medvigy Endre. Nap Kiadó, Budapest, 2006. 392 oldal, 2856 Ft)

Ezen sajátságos összefüggéseket a

Megváltás

In memoriam Pap Károly

című kötetben is fölfedezhetjük. A szerkesztő, Csűrös Miklós a lehető legjobb döntést hozta azzal, hogy a válogatás élén Lichtmann Tamás Az életút című írását közli. Ebből mindent megtudunk Pap Károlyról, aki mindössze negyvennyolc évesen, Radnótihoz, Szerb Antalhoz, Sárközi Györgyhöz, Gelléri Andor Endréhez, Bálint Györgyhöz hasonlóan lett áldozat: 1944. november 2-án vitték Buchenwaldba. 1945. január 31-én még élt, aztán nyoma veszett.

Az író kálváriája azonban korábban kezdődött. Sopronban született 1897. szeptember 24-én, apja a helyi neológ hitközség rabbija. Pap Károly érettségije után, 1915-ben bevonult katonának, tüzértisztként az olasz fronton harcolt. Hamar kiábrándult a háborúból, s az 1919-es forradalom lelkes híve lett. Jelentkezett vöröskatonának, s mint tisztet Murakeresztúr városparancsnokának nevezték ki. Keménykezű, ám következetes parancsnok volt, „egy ellenforradalmi szabotázs után túszként fogságba vetette a város tíz leggazdagabb polgárát, többségükben zsidókat” (9.). Lichtmann leírja azt is, hogy a tanácsköztársaság bukása után börtönbe zárták, ahol „szadista őrei arra kényszerítették, hogy egy éjszakán át álljon az akasztófa alatt, minden percben várva a halált” (10.).

1921-ben Bécsbe emigrált, nyomorgott, életét teljesen céltalannak érezte. Egy év múlva hazatért, volt teherhordó, kifutó, nehéz testi munkás, irodista, majd Debrecenben egy koporsókészítő üzemben dolgozott. Bizarr és groteszk helyzet: koporsóban aludt, annak fedelén írta verseit. Mert költőként indult, s költeményeivel jelentkezett Szép Ernőnél, aki Budapestre küldte, Mikes Lajoshoz.

A különös életút újabb különös jellemzője, hogy Mikes nem mert egyedül maradni vele, Fodor József jelenlétében tárgyalt az „őrült tekintetű fiatalember”-rel. Pap visszaemlékezésében leírja Mikes szavait: „…el kell bújnia a prózába, különben üvöltései miatt agyon fogják ütni” (11.). Akkoriban senki nem sejtette, hogy a huszonegyedik században az egyik külföldön is népszerű magyar író éppen Pap Károly lesz. (Az elmúlt években több nyelven jelent meg Azarel című regénye.)

A Nap Kiadó kötete olyan összetett válogatást ad Pap Károlyról, amely méltó e sorozat célkitűzéséhez. Olvashatjuk az író Babits Mihályhoz, Móricz Zsigmondhoz írott leveleit, az Irgalom című novellagyűjteményről Sőtér István, Szegi Pál, az Azarelről Schöpflin Aladár, a Mózesről Fodor József, Kunszery Gyula bírálatát. Különleges és érdekes az irodalmi törvényszéki tárgyalásról szóló beszámoló, amelyet az Azarel című regényről, külföldi példákat követve tartottak. A törvényszék elnöke ismertette a „peranyagot”, az ügyész vádbeszédet mondott, a védő is kifejtette álláspontját. A szerző poetikus nyilatkozatot olvasott föl, majd két tanú, egy szakértő, egy orvosszakértő következett, és az ifjúság véleménye is elhangzott. A tárgyalás végén kihirdették, hogy „az irodalmi törvényszék elhalasztja a döntést arra az időre, amikor az Azarel további kötetei is megjelennek” (150.).

Pap Károly művészetéről az utókor ítélkezik, s minthogy könyvei immár világszerte ismertek, nem mondhatjuk, hogy könnyűnek találtatott.

(Válogatta, szerkesztette, összeállította Csűrös Miklós. Nap Kiadó, Budapest, 2006. 332 oldal, 2856 Ft)

Mint ahogy nem igaz e kitétel „a próza költőjére”, Tamási Áronra sem. Lapozzuk föl a

Zeng a magosság

In memoriam Tamási Áron

című kötetet, amelynek első kiadása 1997-ben, az író születésének századik évfordulóján került a könyvesboltokba. A második kiadás két évvel később jelent meg. A 2006-os újraközlésnek az lehet a magyarázata, hogy Tamási negyven évvel ezelőtt, 1966-ban halt meg. Minthogy oktatási segédkönyvről van szó, helyesnek tartjuk a változatlan utánnyomást, így biztosan hozzáférnek majd a jövő generációk is, s nem kell hosszú-hosszú hónapokig, esetleg évekig az antikváriumokban kutakodni.

Ha Tamási Áron neve szóba kerül, elsőként az Ábel Amerikában sokat idézett mondata juthat eszünkbe: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” De idézhetnénk az 1942-ben a Révai Kiadónál megjelent novellagyűjteményének előszavából is, amely az „írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött” Ibsen-gondolatot erősíti, vallja magáénak: „Az írónak lényegében minden írása számadás.” (130.) Tamási e gondolat jegyében alkotott, életműve erre bizonyság, s a Zeng a magosság kötetben olvasható szövegrészek is erről tanúskodnak.

Különösen megrendítő a Szökőév, 1944 naplója című feljegyzéssor. Az egyes napokhoz egy-két mondatos megjegyzés tartozik: „Március 19. Mára virradó éjszakán az ország kormányzása dolgában erőszakosan léptek fel Pesten a németek. Március 20. Nincs magyar kormány. A Kossuth-ünnepségek elmaradtak. Március 24. Sztójay Döme kormány. Április 5. Zsidó-csillag életbe lép. (…) Május 14. Délután 6 óra tájban detektívek és fegyveres rendőrök jönnek, hogy a feleségemet elvigyék (…). Szeptember 22. Helyzet kritikus. Társadalmunk felső és középső része megbomlik. December 31. Pince – szilveszter. – Éjfélt egyedül, a heverőn, félig alva töltöttem. Mély rossz kedv. Hangos harc.” (178-185.)

1956-57-es naplójegyzetek is olvashatók a kötetben, sőt egy 1957. július 3-i tanúkihallgatási jegyzőkönyvet is közölnek: Tamásit az Írószövetséggel, illetve a Gond és Hitvallás című nyilatkozattal kapcsolatban hallgatták ki. Elég csak a következőket idézni, hogy megértsük, miért került a Gyorskocsi utcába: „Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. (…) Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. (…) keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.” (240.)

A válogatott dokumentumok közül a Tamásinak írt levelek mindenképp említésre méltók. Szinte kivétel nélkül dicsérik „szivárványos írás”-át (Kodolányi a Hazai tükörről); Remenyik Zsigmond tömören csak annyit ró a papírra: „Kedves Áron: Most fejeztem be Szülőföldem című kötetedet. Ha istent megölelni lehet, ölellek.” (196.)

Kaphat-e író ennél nagyobb elismerést?

(Válogatta, szerkesztette, összeállította Tamás Menyhért. Nap Kiadó, Budapest, 2006. 368 oldal, 2400 Ft)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 01. szám

Comments are closed.