Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Cserkészni, ellentétes táborban

Születésekor a Déli Hírlap egy volt a közepes példányszámú napilapok közül, 1918 őszén azonban megtalálta helyét a sajtópiacon: a polgári radikális eszmék őszinte, provokálóan okos képviselőjévé nőtte ki magát. Olyan remek szerkesztői és publicistái voltak, mint Hunyady Sándor, Krúdy Gyula, Kárpáti Aurél, Zilahy Lajos, Egyed Zoltán és mások, s legfőbb feladatának tartotta „hirdetni az igaz, mély és becsületes demokráciát”, valamint szembeszegülni mindkét politikai szélsőséggel. A baloldalival például így: „A polgárság igyekezzék találkozni a szociáldemokráciával. Amíg a szocialisták együtt haladhatnak a polgársággal, addig nincs proletárdiktatúra, de amint a szociáldemokrácia ellenzékbe megy, a szélső szárny lép támadásba és mi is Lenin országa leszünk.” Az is kiderült, hogy a lap a jobboldali törekvésekkel sem rokonszenvezik: „Szükséges, hogy az októberi forradalom hulláma ne csendesedjék el a politikai reformok proklamálásával, hanem söpörje el azt az egész igazságtalan, középkori, minden fejlődést megakasztó gazdasági rendet, amely a régi Magyarország felfakadó szenynyes, mérgezett forrásainak kiapadhatatlan táplálója volt.” Ez a szellemiség nemcsak a publicisztikákból áradt, de a Déli Hírlap riportjaiból is, mint például a Mire pocsékolta gróf Teleki Pál a rokkantak pénzét? címűből.

Ezt a Déli Hírlapot az olvasók is megszerették: példányszáma kis idő alatt a korábbi háromszorosára nőtt. „Nem függöttünk senkitől. Magyarok voltunk, radikálisok voltunk, becsületesek voltunk” – írták helyzetükről a munkatársak s nyugodtak voltak, mert a lap részvényeinek többsége az alapító-főszerkesztő, Lázár Miklós kezében volt. Baj csak abból lett (majdnem), hogy a hirtelen fontossá vált lapot egyesek elnémítani, mások megkaparintani akarták, s akadt egy politikai erő, amely a két célt egy lépésben kívánta elérni.

1919. január 19-én kelt szárnyra a hír, hogy a Déli Hírlapnál tulajdonosváltás történt. „Egy lelkes és kitűnő hírlapírókból álló gárda a maga tisztességes munkájával népszerűvé tette ezt a lapot és most jön a gyanús és sötét forrásokból táplálkozó tőke és a munkatársak háta mögött, azok tudta nélkül megveszi az újságot azért, hogy a legsötétebb reakció szolgálatába állítsa” – ismertette az esetet Göndör Ferenc Az Emberben. Saját ügyében a lap is a nyilvánossághoz fordult: „a Déli Hírlapot a mi munkánk, lelkesedésünk, szegénységünk, önzetlenségünk teremtette meg. Ez az újság a szellemi otthonunk volt és eladták a megkérdezésünk nélkül. Eladták a szerkesztőséget is, mely mint egy versenyistálló, ezután új színekben fog szerepelni.” Mint kiderült, a lapot terhelő adósságok miatt Lázár főszerkesztő, a strómanok útján kapott ajánlatot elfogadta anélkül, hogy firtatta volna, kié a pénz, és garanciákat sem kötött ki azt illetően, hogy a lap megőrizheti-e politikai irányvonalát. A szerkesztőség (nem hiába voltak gárdájában oknyomozó újságírók), gyanút fogott. „Nyomába vetettük magunkat a rejtélyes pénzcsoportnak. Megtudtuk, hogy a Déli Hírlapot abból a pénzből vették meg, amely pénzt a Bangha jezsuita páter vezetésével működő, mindenre elszánt klerikális és reakciós társaság koldult össze. Ezt a csoportot nem kell bemutatni. Aki ismeri, undorodik tőle. Felekezeti izgatás, társadalmi ellentétek kiélesítése, egy kis aktív antiszemitaság persze pogromok képében, ez az ő eszményük.” A nyilvánosság előtt Pallavicini őrgóf szerepelt vevőként, aki azt állította: a lapvásárlásra fordított pénz az Országos Földművespárté volt. Ezt azonban az általa kinevezett új főszerkesztő személye (Lázár Miklós ugyanis, balekságát szégyellve, lemondott) és módszerei cáfolták. „Nyakunkra küldtek egy ismeretlen embert, akiről csak annyit tudtunk, hogy mint díjbirkózó aratott babérokat, másrészt futballkritikákat írt a Budapesti Hírlapba – ismertette az új fejleményeket a Déli Hírlap. – Payr Hugó nehézsúlyú díjbirkózó mint Pallavicini megbízottja jelent meg, akinek felhatalmazása van a tárgyalásra. Nem tettünk egyebet, mint amit minden becsületes újságírónak tennie kellett, nem adtuk el lelkiismeretünket, nem nyugodtunk bele abba, hogy holnap más lapot kellene csinálnunk, mint amilyent tegnap csináltunk. Nincs a világon olyan szerkesztőség, amely elfogadná garanciául Payr Hugó úr személyét arra vonatkozólag, hogy a lap politikai iránya továbbra is radikális köztársasági irány marad. Payr úr nyíltan hangoztatta még nemrég, hogy rojalista érzelmű, a háború alatt pedig dicsőítő könyvet írt József főhercegről.” Az is gyanút ébresztett, hogy Payr a munkatársaknak már előre „ötvenszázalékos fizetésemelést ígért”. Ezek után deklarálta a szerkesztőség, hogy „ráalkudtak a lelkiismeretünkre és mi – bocsánat a kemény szóért – kirúgtuk az aljas kupeceket”.

Az ügynek ezzel korántsem lett vége. Ahogy (a polgári laptársnak szóló kárörömmel) a Vörös Újság megírta: „A Déli Hírlap a napokban gazdát cserélt. A szent magántulajdon védelmének álarca alatt a papírközpont segítségével a „kommunizált” Déli Hírlaptól megvonták a papírt.” De történt más is: a szerkesztőség ablakán ismeretlenek belőttek, minek hatására „másnap reggel, amikor bejöttünk, meghatva láttuk, hogy a népőrség Fabik-csoportjának derék tengerész tagjai eljöttek nekünk segíteni, nehogy felbérelt emberek megakadályozzák napi munkánkat”. Ebből nagy jobboldali felzúdulás támadt. Még Berinkey miniszterelnököt is meginterpellálták arról, ő rendelt-e ki és milyen alapon tengerészeket a Déli Hírlap védelmére? Baloldali orgánumok (mint Az Ember) másra hívták fel a figyelmet: „a szerkesztőség az elé a dilemma elé került, vagy bérmunkása lesz a fekete tőkének, vagy az utcára kerül”. Erről maguk a munkatársak így vélekedtek: „amikor a Déli Hírlap elkergette a piszkos milliókat kínáló társaságot, a legnagyobb nélkülözés terhét vette magára. Sem rólunk személy szerint, sem családjainkról, de magáról a lapról sincs gondoskodás.” Az őskonzervatív Budapesti Hírlap azt kifogásolta, hogy amikor „egy utcán árusított újságot a tulajdonosa eladott, ez ellen fölzendültek a lap szellemi és anyagi munkásai és saját tulajdonukba vették az egész újságot. Ez az újságvásár nem egyéb, mint a magántulajdon súlyos sérelme.” A még hetilapként működő Új Nemzedék szerkesztője, Milotay István így osztott igazságot: „méltányoljuk a motívumokat, melyek a Déli Hírlap munkatársait a tettleges ellenállásig hajtották. A baj ott van, hogy velük szemben ugyanolyan joggal mondhatja az új tulajdonosi érdekeltség, hogy aki nem bízik az új gazda politikai szándékaiban, kiválhat a lap kötelékéből s mehet érvényesülést keresni ott, ahol ezt meggyőződésének feláldozása nélkül teheti. A Déli Hírlap munkatársai mondhatják, hogy a mai viszonyok között nem lehet 20-25 újságírót az utcára tenni, az új tulajdonosok viszont arra hivatkozhatnak, hogy 50 vagy 100 olyan újságíró van az utcán, aki éppen politikai meggyőződése miatt nem tud másutt elhelyezkedni, mint éppen annak a politikai irányzatnak a szolgálatában, melyet a Déli Hírlap új tulajdonosai képviselnek.” Az Újság elvi alapon azt hangsúlyozta, hogy „ha sajtószabadság van, akkor ahhoz a reakciós felekezeti iránynak is joga van. Egy lap tulajdonjoga talán a legkisebb mértékben vagyonjogi kérdés. Aki lapot alapít, lapot vásárol, módot teremt magának ahhoz, amihez mindenkinek joga van: gondolatai, törekvései propagálására. Még ha valóban Bangháék vásárolták volna is meg a Déli Hírlapot, joguk lenne benne a maguk politikáját szolgálni.” Hogy valóban erről: „a maguk politikájának szolgálatáról” szólt az ügylet, arról utóbb a lap egykori munkatársa, az eladásban anyagilag érdekelt Róna Lajos szólta el magát 1930-ban közzétett memoárjában: „Pallavicini és társasága hazafias célból, a forradalmi sajtó ellensúlyozására fektetett be milliókat a Déli Hírlap tulajdonjogának megszerzésébe.”

Az viszont ma sem igazán érthető, hogy lapvásárlás helyett miért nem lapalapításba fektették a pénzt? A Közalkalmazottak Szövetségének titkára, Lévai Oszkár 1919. január 31-én „alattomos lélekfogdosásnak” nevezte, hogy „a klerikális Alkotmány, a Budapesti Hírlap, az ébredő magyarok és álszékelyek szócsöve” lett, és „a legtöbb lapnál a felületes olvasó nem is veszi észre, amint megfertőzik a gondolkodását.” Rátapintott a lényegre: a Déli (és más Hírlapok) megvásárlása arra való, hogy a szavatoltan demokrata cégér alatt működhessenek az ébredők és álszékelyek legújabb szócsövei. Persze, amit a Déli Hírlap üzent a jobboldalnak, ettől még érvényes: „ha sajtóorgánumra van szükségük, ne cserkésszenek az ellentétes táborban. Mit szólnának ahhoz konzervatív körökben, ha például egy demokrata érdekeltség strómanok útján egy szép napon megvásárolná az Alkotmányt s annak szerkesztőségétől máról-holnapra szélső hangulatokat követelne?”

Semmit se kéne szólniuk – demokrata érdekeltség ilyet sem 1919-ben, sem 2006-ban nem tesz.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 50. szám