NAGY BOGLÁRKA
Bontatlan sírok
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Miklya Luzsányi Mónika: Te csak tánczolj szépen. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 204 oldal, 1500 Ft
„Nekünk dolgozik a világtörténelem” – jelenti ki Miklya Luzsányi Mónika családtörténetében Lőwy Géza, egy szegény zsidó szabó legidősebb fia, nem sokkal azelőtt, hogy önkéntesnek megy Spanyolországba, hogy részt vegyen a Franco elleni polgárháborúban. Géza a kommün utáni években, még jóval a zsidótörvények előtt indul szerencsét próbálni Párizsba, ahol családot alapít, gumikabátok készítéséből tartja fenn magát és az övéit, s elkötelezett kommunistaként lesz hősi halottja a spanyol polgárháborúnak. Az ő jövője végképp eltörlődik, így aztán mit sem sejthet arról, hogy kinek, minek is dolgozik majd a világtörténelem a harmincas évektől szerte Európában. A történelemkönyvekben kronológiai adatok, statisztikai adatok, apró betűs érdekességek idézik meg a huszadik század leghosszabb és legkegyetlenebb danse macabre-ját. Megtörténhet, hogy egy szorgalmasan tanuló diák éppenséggel nem is sejti, hogy az ő családi legendáriumból kitörlődhettek a múltnak meghatározóan fontos részletei, amint ez Miklya Luzsányi könyvének első számú elbeszélőjével is megtörtént.
A Te csak tánczolj szépen több elbeszélésből kikerekedő regény, amelynek során egy fiatal nő előbb a véletlen játékából fakadóan, majd tudatos nyomozásai során különböző dokumentumokból és visszaemlékezésekből próbálja meg kitölteni a familiáris emlékezet üres helyeit. A történet napjainkban indul, egy harminc körüli nő, miután elhunyt édesapja, a falusi állatorvos Lévai András és felesége személyes holmijai között válogat, rábukkan egy kamasz fiú harmincas években keletkezett naplójára. Módszeres kutatásai során ráébred, hogy az apa által szándékosan kitörölni vágyott múlt, az elhallgatott családtörténet felszínre bukkanása kegyetlenül és váratlanul rendezi át az elbeszélő egész identitását. A szülők után hátramaradt iratokból kiderül, hogy a család a fiktív elnevezésű Monostárról (vélhetően Kolozsvárnak feleltethető meg) származik, hogy az apja háború előtti leckekönyvén még a Lőwy név szerepel, s hogy a kockás füzet apja öccsének gyermekkori naplója. Miklya Luzsányi regényének legfőbb erénye, ahogy a feltárulkozó szólamok (tehát az elbeszélő nyomozása során kibontakozó személyes sorstörténet, a kockás füzetben megmutatkozó gyermeki nézőpont, a beidézett dédanyai levelek, valamint az apának és testvérének a Vészkorszak idején menedéket adó gyermekotthonbeli kortanúk elbeszélései), egymástól nagyon különböző látásmódokat és beszédmódokat jelenítenek meg egyazon történet eltérő regisztereiként.
A Lévai-lány feltáró munkájához a szerző mindentudó, belső nézőpontú elbeszélőt választott, aki „rokonok, család, emlékek nélkül nőtt fel”, s aki az óvodában nagyszülőket hazudott helyettük. Az apja különös varázsmondókával igyekszik aztán csillapítani a kislány felfokozott képzeletét, s a gyermek nem is sejti, hogy a versikében milyen tragikus metafora bújik meg: „Hamuvá lesz, úgy talál el, porrá válik, úgy talál el, pusztai szél felkapdossa, tengeri szél hátán viszi, aranykulcsot neked adja, tied lesznek a kincsei.” Minél többet megtud azonban nyomozása során a zsidó család végzetes sorsáról, annál nyomasztóbb teherré válik számára az örökség, amelyet előbb-utóbb át kell adnia a fiának, akinek tekintetében úgy látja visszatükröződni az apja szemvillanását, ahogy a maga arcában a szülei vonásait sohasem.
A regény másik hangsúlyos narratívája Róza mama, vagyis a dédanya dokumentumszerűen beidézett leveleiből bontakozik ki (amelyek részleteiért egyébként a szerző könyve végén köszönetet mond a rendelkezésére bocsátó Lőrincz családnak). Afféle „talált tárgyként” jelennek meg ezek az egyszerű, alulsitilizált, aggodalmas sorok, amelyeket az ugyancsak fiktív kisvárosból, Magyarváradról ír az édesanyjuk az éppen Párizsban, Budapesten vagy Londonban tartózkodó fiainak 1921 júliusától 1944 áprilisáig. Laci orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban, mígnem feleségül vette egy jómódú keresztény orvos lányát Budapesten, Lőwy Gézát a szülők küldték Laci után. A legkisebb testvér, Gyuri pedig táncos karrierjét egyengette előbb külföldön, majd a magyar fővárosban, amíg munkaszolgálatba nem kényszerült. Róza mama leveleiben egy kisvárosi szegény zsidó család mindennapjaiba láthatunk bele. A történések természetesen a zsidótörvények életbe léptetésével sűrűsödnek levegőtlenné mindannyiuk számára, mígnem az olvasó, s vele együtt az elbeszélő is hirtelen szem elől veszti mind a dédszülők, mind a nagyszülők generációját. Az a mikrotörténelmi háttér, amely Róza mama leveleiből (és éppúgy az ő unokája, Lőwy Gabi naplórészleteiből) olyan megrendítően kirajzolódik, méltó ábrázolása a Vészkorszakban módszeresen ellehetetlenített és következetesen elpusztított vidéki zsidóság sorsának. Sem Miklya Luzsányi, sem az elbeszélők nem kommentálják, nem kutatják a rajtuk győzedelmeskedő világtörténelem értelmét, az események csupasz megjelenítése teszi megszégyenítően valóságossá annak a társadalmi rétegnek pusztulástörténetét, amelyről például Márton László Árnyas főutcája, Konrád György Elutazás és hazatérése vagy éppen Sándor Iván Tengerikavicsának egyik szövegrétege is megemlékezik.
A Te csak tánczolj szépen (a cím egyébként Róza mama Gyurinak szóló leveléből származik) harmadik történetszála közvetlenül az állatorvos apához kapcsolódik. Egy címer vezeti el a lányát a Beatenburg Alapítványhoz, amely a regény narratívája szerint a háború után, a Grékó Sándor alapította gyermekállam örökségét hivatott fenntartani – bár a regényben sajnos korántsem világos, hogy az elbeszélő hogyan jut el ahhoz a férfihoz, aki a lány apjával együtt Grékó lelkész gyermekmentő tevékenységének köszönhetően élte túl a nyilas mészárlást, s aki nagyon fontos – közvetlenül Grékó visszaemlékezéséig elvezető – információkkal szolgál Lévai Andrásról.
Bizonyos értelemben ez a történetszál is dokumentumjellegű a regényben. Itt érhető tetten legnyilvánvalóbban a könyv utolsó lapján álló, s az egész regényre vonatkozó mondat igazsága: „A regény valóságelemekre épülő fikciós mű, ezért a szereplők egy az egyben senkivel sem azonosíthatók.” Miklya Luzsányi 2003-ban adta közre Hogy véget érjen a sötétség című dokumentumkötetét Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről, aki vakmerő heroikussággal mentette meg ezerhatszáz zsidó gyermek életét a Bogár utcában létesített és a Vöröskereszt védelme alatt álló gyermekotthonban. (Ugyancsak 2003-ban a szerző Frontvonal címmel regényes formában megjelentette Sztehlo életrajzát is.) A dokumentumkötetben nyilatkozó, megmenekített gyermekek egyikének elbeszélése nyilvánvaló alapjául szolgált a Te csak tánczolj szépen kötetnek, s van még néhány szcénája a Hogy véget érjen a sötétségnek, ami bekerült a fikciós műbe – nem nehéz például Grékó Sándor Beatenburgjában Sztehlo Gábor Gaudiopolisát felismernünk. (S még néhány valóságos esemény átírását, köztük a Kun páter bandája által a Maros utcai kórházban lemészárolt orvosok, ápolónők és betegek szörnyű tragédiáját.) Az ostrom napjaiban a munkaszolgálatból Grékóhoz menekült Lévai András későbbi feleségét, az akkor tízéves Tildit kihúzza egy lebombázott budai villa romjai alól. Később a Lévai lány, vagyis kettejük gyermeke nyomozása során kiderül, Tildi apja tagja volt annak a nyilas kommandónak, amelyik a Maros (a regényben Szamos) utcában András és a kockás füzetet író öccse orvos szüleit meggyilkolta.
A regény végére megsokasodnak a belső elbeszélések, történetszálak, felgyorsul az idő, a hangsúly áthelyeződik az 56-os forradalomra, a 302-es parcellára, a „bontatlan sírok”-ra, s a narrátor nem mindig osztja meg az olvasóval, hogy honnan jut hozzá egyik-másik belső nézőpontú történethez. Így például Tildi anyja, a zsidó nagypolgári családnál cselédlányként szolgáló Varga Orsi aprólékos életrajza hogyan, kinek nyílik fel a regényben? Ugyanez a kérdés merül fel, amikor Grékó Sándor szemszögéből kerülnek elő az események, vagy épp a lelkész felesége belső elbeszéléséből. Vagy említhetnénk a szép zsidó lány, a Bogár utcában gondozónőként megmenekült Brüll Ella megalázóan drámai történetét. De legfőképpen akkor okoz gondot ennek a borítóján puzzle-t ábrázoló regénynek az összeillesztése, amikor az egyre bővülő történetszálak között megjelenik egy Lévai Andrással folytatott interjú szövege. Ismét megfogalmazódik bennünk: honnan kerül elő ez a rendkívül fontos beszélgetés, amely nemcsak az apa történetét tárja fel, de a múltról való hallgatás alapos okait is? Ráadásul még arra is rövidesen fény derül, hogy az interjú hirtelen előbukkanó készítője miféle kapcsolatban áll a Lévai lánnyal. Nem valamiféle belletrisztikusan öszszeszőtt nyomozástörténet kulcsát kapja kezébe az olvasó, s távolról sem kelt a könyv efféle várakozást. A puzzle összerakható, a keletkező kép darabjai egyszerre szépek, megrendítőek, hitelesek és pontosak. De a darabkák nem ugyanabból a készletből származnak. Az elbeszélő rögtön a regény elején leszögezi: „Széthasadt a történet darabokra, hiába vannak a kezében dokumentumok, hiába járta a várost túlélőket keresve, minden él másként töri a fényt, lehetetlen egészben látni újra” – s bár ez az ontológiai felismerés egyre kevésbé lehet megrendítő számunkra, nem mindegy, hogy miféle történet miféle részletei miféleképpen bontakoznak ki előttünk. Miklya Luzsányi Mónika új regénye fontos és értékes irodalmi dokumentum, nem csupán a mikrotörténelmi ábrázolás vonatkozásában, de a családtörténetnek a személyes önismeretre gyakorolt kikerülhetetlen hatását is bemutatja. Kár, hogy maradtak a könyvben olyan szálak, amelyeket az elbeszélő az emlékező munka során felgöngyölített ugyan, de a szerző előtt titokban tartotta a forrását.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 41. szám
