Forrás: ÉS

A Zsidó Múzeumról

Nekem nem kenyerem a médiában történő riszálás.

Sajnálatos viszont, hogy egy ilyen értelmű cikk jelent meg a Zsidó Múzeumról, melyet György Péter állandó zavarára hivatkozva írt intézményünkről anélkül, hogy ismerné valóságos történetünket, lehetőségeinket, s főleg a folyamatot, melynek során a mai állapotig eljutottunk (Zsidó Múzeum, Budapest, ÉS, 2006/37.).

Amikor a budapesti Zsidó Múzeum harmincas évek elején elkészült épületét tíz éve renováltuk, tudtuk, hogy ennek szimbolikus jelentése van: a szellem renoválása is történik. A fizikailag és tudatilag szétzilált magyar zsidóság megpróbál visszatalálni önmagához, megpróbál talpra állni. Csak az önazonosságunk meglelése képes visszakapcsolni minket egy alkotó történelmi folytonossághoz. Ugyanakkor tudjuk, a töredezettség láttán meg kell találnunk azt az adekvát módszert, mellyel képesek vagyunk fölmérni a bajt, a rongálódás mértékét. A legtöbb, amit tehetünk, hogy mindenféle kizárólagosságot mellőzve, megpróbáljuk szétszálazni és felmutatni a zsidó lét megélésének különböző módjait, formáit, és tetten érni azt a magyar-zsidó irodalomban, zenében, képzőművészetben, valamint a történelem bugyraiban.

A Magyar Zsidó Múzeumot és Levéltárat (amely egyben Országos Zsidó Vallási, Történeti és Levéltári Gyűjtemény) leginkább a feladataink felől kéne vizsgálnia. A rendszerváltás idején megújult Zsidó Múzeum a múltőrzés és -felmutatás kiterjesztett és főleg gyakorlati megvalósulása, amely pótlólag próbálja betölteni a tudás hézagait e tárgyban. A Zsidó Múzeum a magyar zsidóság történeti tudatának hű tükre óhajt lenni. A Zahor! (Emlékezz!) parancsa számunkra kötelező, hisz történelmi tapasztalatunk, hogy múltunk ismerete nélkül gyökértelenek és feledésre ítéltek lennénk. Felidézve a híres zsidó történész, Dubnov gondolatát: “Nem lehet rabigába hajtani azt az embert, aki ismeri a múltját.” Ennek szellemében tevékenykedünk tizenkét éve a Zsidó Múzeumban. Napi tapasztalatunk, hogy a tudatlanság a legfőbb veszély zsidókat és nem zsidókat illetően is. A tudatlanság a pogrom szülőanyja.

A korábban szigorúan “vallástörténeti” keretek közé szorított szegény intézmény sokáig egyetlen szűk emeleten működött, s ott is félévre bezárva. (Ennek prózai oka, hogy a Síp utcai kazánház csövei fölé a kertben tömegsír “került”, s ezért több mint negyven évig nem lehetett azt kijavítani a fűtéshez.) Aztán a bennünket ért 1993. decemberi nagy rablás után, a teljes épületfelújítás időszakában egy egész új emelettel sikerült kiterjesztenünk kiállítási terünket (miközben kiépítettük a Levéltárat, amely egyben kutatóbázis, és raktári helyiségeinket is). Ez közelebb segített minket ahhoz, hogy az első emeleti, a beavatást szolgáló állandó judaika-kiállításunk, illetve a Holocaust-Shoa-emléktermünk mellett időszakos kiállításokkal próbáljuk meg “szeletenként” pótolni a hiányt, mely a zsidó művelődéstörténeti, a sajátos folklór- s életmódtörténeti ismeretekben jelentkezett. Rendkívül széles a skála az időszakos kiállításaink terén, annyiféle profilt próbáltunk gyors egymásutánban felmutatni az elmúlt tizenkét év során. Hatvan időszakos kiállítást és tárlatot rendeztünk hektikus külső körülmények közepette. A Diaszpóra és művészet tárlatunktól kezdve építészettörténeti, filmtörténeti, hologram- és objektművészeti kiállításaink is voltak, nem beszélve képzőművészeti tárlatainkról, vagy a történelem szétszálazását szolgáló kiállításainkról, az emlékezetkultúrával foglalkozó, s legutóbb, a Mulattattam, de nem mulattam című színháztörténeti kiállításunkról.

Zsidó Nő címmel különleges vizekre is eveztünk, és igen ismertté vált két olyan kiállításunk, mint a Modigliani, Soutine és montparnasse-i barátaik vagy a széles merítésű Chagall-tárlat Az emlékezés tájain címmel. Ez művészi rangján túl közelebb vitt minket a stetl világához. (E kiállításunk egyébként kellő bátorságot generált nagy állami múzeumoknál is, hogy lehet és érdemes a nagyok életművét is Kelet-Közép-Európába hozni, mert hiány. Pl.: Monet és barátai a Szépművészetiben. Ennek nyomán alakult ki a nálunk még csak kis mértékben működött állami garanciavállalás rendszere is a biztosítások terén.) Ambíciónk aztán megmutatta, hogy ez folyamatos helyszűkét is teremthet. A financiális keretek állandó zsugorodásáról meg nem ildomos beszélni.

Átlagban évi százezer látogatónk van, és ez a tömegesedés jelöli ki részben feladatainkat. A sok “titkos” zsidó mellett nagy magyar keresztény csoportok szokták látogatni a házat, és napi tapasztalatunk, hogy aki bejön, az nyitott szívvel jön, de sokszor zéró tudással a zsidóságot illetően. Ez tehát az ismerkedés és ismeretterjesztés terrénuma is. A külföldi közönség pedig nyolc-kilenc archetípusra bontható, melyet nem is lehet most mind idesorolni. Tény viszont, hogy egy amerikai zsidó például elképzelni se tudja azokat a zavarokat, amelyek a magyar környezetben fellépnek. Pár éve a következő telefonhívást kaptam: “Uram, én nem vagyok zsidó. Azért bemehetek magukhoz?” Vagy jól emlékszem egy gesztusra, mikor Balmazújvárosból idős keresztény hölgyek csoportja látogatott meg minket az ismerkedés szándékával. Véletlenül közel állva két hölgyhöz, meghallottam, hogy a hiteles hely láttán az egyik azt mondja a másiknak: “Itt vagyunk a Zsidó Múzeumban!”, ám a “zsidó” szónál önkéntelenül a szája elé kapta a kezét, mintha valami illetlent mondott volna. Vagyis a “zsidó” szó a mai napig tabu alá esik széles e hazában. Persze mindenki tudja, hogy ha ezzel a szóval valakire rámutattak 1944-ben, akkor az a biztos halált jelentette. Más jellegű probléma: a múzeum Herzl Tivadar, vagyis Theodor Herzl szülőháza helyén épült, aki a politikai cionista mozgalom atyja. Nélküle ma nem létezne Izrael állama. A hivatalos magyar “anticionizmus” évtizedeiben azonban ezt nem lehetett táblára vésve megörökítenünk s kitennünk a ház falára. Egy nagy-nagy kompromisszum eredményeként a lépcsőházban helyezhették csak el az akkori kor megfélemlített vezetői. Az izraelieknek persze zarándokhely vagyunk. Általában mi nagyon bízunk abban, hogy a százezer látogatónk másképp távozik tőlünk, mint ahogy bejöttek, mert nálunk, az állandó kiállításban, a XX. század eleji s a Monarchia területéről összegyűjtött rendkívül értékes judaika-gyűjtemény fényében felkészült fiatalabb és idősebb kollégák több nyelven és kellő zsidó háttérismerettel hitelesen vezetik az érdeklődőket. Tehát nem egyszerű tárlatvezetés folyik. Nekünk a Rákosi-korszakban kialakult hagyomány s lehetőség szerint a kegytárgyakon keresztül kellett mindig is beszélnünk a történelmünkről, a vallási életünkben és életmódunkban jelentkező spirituális megőrzés formáiról. (Arról, hogy például a nagyünnepeinken miért is teszünk koronát a Tóratekercsre. Hogy a Római Birodalom pusztítása után, a polgári időszámítás szerinti 70 óta, amikor is a zsidó népet Európába deportálták, mi nem koronázunk meg embert többé! Szimbolikus, ahogy a “Tóra-korona” a Tanra, a Törvényre tétetik. Tehát innen datálódik a zsidóság jelenléte Európában, ami nem köztudott, ahol aztán szét is szórták őket a Római Birodalom területén. Vagy az esküvők a sivatagi életforma emlékeként egy sátorlap, a hüpe alatt köttetnek, de a ceremónia végén nem úri duhaj kedvünkben törünk poharat. Ezzel történelmi emlékezésként, szimbolikusan “előállítjuk” Jeruzsálem romjait, s mindezt annak érdekében, hogy a Római Birodalomtól elszenvedett csapás emlékét beépítsük a legszemélyesebb életünkbe. Vagyis még az esküvőd napján sem lehet ám százszázalékos bódulatban elszállnod, mint egy madár. E gesztussal minimum egy százalékot izolálnod kell tudatodban a kollektív trauma emlékének. Vagy hogyan használtak a marranók egy mikrobetűs írásmódot az ótestamentumi szövegek mentésére – azok a spanyol kényszerkeresztelt exzsidók, akik a mai napig az asztal alatt gyújtják meg a sábbáti gyertyát. De sorolhatnám mondandónkat a vallás, történelem s kultúrtörténet határvidékéről az acsargó közbeszéd sajnálatos évadán.) Helyünk nem nagyon marad a múzeum szűknek bizonyuló terében bővebben leírni a magyarázatokat, gépesítésre pedig nincs pénzünk – marad a menet közbeni verbális közlés és tanítás.

Sokszor elmélkednek környezetünkben a zsidó-keresztény kultúráról mint Európa fundamentumáról. De a történelem mindig el akarta vágni ezt a kontinuitást. Nálunk a zsidó ünnepek termében döbbennek rá sokan, hogy majd” minden keresztény ünnepnek zsidó gyökere van. Vagyis kereszténység a zsidóság nélkül nincsen. Maga Jézus sem. Aki természetesen ott ült minden Pészah ünnepén a Széder asztalunknál. Ez minden évben egyszer egy különleges vacsorát jelent számunkra, amikor is a Mózes vezette kivonulásra emlékezünk Egyiptomból, a rabságból. (Ez egy körülbelül háromezer éves ünnep, egyben a monoteizmus meglelésének pillanata, s az örök jelen idejűvé tétel szertartása. Ezek közül az egyik vacsora Jézusnak az utolsó volt – mert ezután Őt a Római Birodalom, az álszent Pilátus kivégeztette. Ilyen aspektusból a keresztény látogatóinkat nagyon érdekelni szokta, hogy mi történik a Széder asztal mellett. Vagy miért van oly közel egymáshoz a Sávuot, a Hetek ünnepe a Pünkösdhöz. A gyakran kért összehasonlítás lényege, hogy a monoteizmus jegyében ezeken a napokon a hívő ember a Teremtőtől mindkét vallásban kap valami jelentőset. A zsidóság a Tórát s a Tízparancsolatot, a kereszténység pedig a Szentlelket. Tehát belátható, hogy a “kapás” mozzanata ugyanaz, még ha később tartalmi kitöltöttsége módosult is.)

Sok-sok éve húzódik a Rumbach utcai zsinagóga ügye. Most, hogy a zsidóság visszakapja az épületet lehetővé vált, hogy annak “irodaszárnyában” létrehozzuk végre – a hely, az idő és az engedélyezettség függvényében – a magyar zsidóság átfogó történeti kiállítását. Reményeink szerint az ottani terek egybenyitásával s réteges kitöltésével feloldható lesz végre az a feszítő szükség, ami abból ered, hogy eddig ilyen formában sehol nem lehetett megismerni a magyar zsidóság társadalmi és kultúrtörténeti szerepvállalását, tágabb történeti kontextusba helyezett életmódváltozásait, s főleg az időről időre lerombolt emancipációs reményeit. Szeretnénk úgy felmutatni a magyar zsidóság társadalmi beágyazódását különböző korokban, hogy attól még ne legyen a zsidó nép “elszáradt ága”. A kettős kötődést, érthetően.

Mint e ház igazgatója, nem vívhatok kötekedő párbajhősökkel, de azért Gy. P. cikkének néhány kitételére szeretnék reflektálni, mert sértő a véleményformálás monopolizálására tett kísérlete. A “koncepcióadás” igyekezete pedig olyan, mint kegyesen banánt adni a bennszülötteknek, mert azok azt nem ismerhetik, miközben ott nő nekik a fán. Mindent tudunk, hogy mit kéne – az elmúlt évtizedekben nem ez volt az akadálya annak, hogy sok projekt nem tudott realizálódni. Mi kevéssé elméletieskedünk akkor, amikor a magyar zsidóság gyakorlati revitalizációja a feladatunk, azzal vagyunk elfoglalva. Az élet több mint a teória. Az én egész generációm egyébként utótanulásban van a zsidóságot illetően, ha egyáltalán. Mert annak idején nem volt hol tanulni, s talán ezért is tartjuk oly fontosnak a máshol lenézett “tömegoktatást” e tárgyban. Szerepünk egyfajta összekötő hídként is szolgálni sok érdek között a megértés jegyében. Ehhez sokszor szinte a semmiből kell kiállításokat varázsolnunk. Ez nem sírás, csak helyzetérzékeltetés.

Kedves Gy. P., a Varga Imre-féle Emlékfát nem kéne lekezelően “narratív giccsnek” titulálnod, mikor nem érted, hogy az a zsidó temetetlenség feloldására tett eredeti gesztus és érték. Ami egyébként neked nem érték, az még lehet másnak az. Sok zsidó léleknek nincs sírköve, mert Auschwitz kéményein szálltak el, vagy máshol temetetlenek – itt lehetőség nyílik arra utólag, hogy sírkő híján megjelöltessenek. Családjuk (akár a távolból) egy ezüstlevélre vésetheti nevüket – a sok levéltől a fa azóta is egyre lombosodik – s így van hová visszajönni, megérinteni azt. E különleges gesztus elismerését módom volt hallani a fánál történt beszélgetéseim során Madeleine Albright amerikai külügyminiszter asszonytól vagy Göran Persson svéd miniszterelnöktől is. Az nem érv, hogy Varga Imre Kádár-portrét csinált, azért ez nem lehet jó.

Más: a múzeum Holocaust-Shoa Emléktermében néha fulladozunk a látogatók tömegétől, de ez csak növeli eltökéltségünket. Szűk a tér, de ez a zsidó emlékezés tere, a nem manipulálható történelemszemlélet biztosítéka. (Most építjük majd át, hogy az informatika új eszközeivel kiteljesítsük hivatását.) A lefelé vezető lépcső – valamikori gettó menekülési útvonal – aljában pontosítottunk, vagyis emléktáblánkon nem elpusztult magyarokról, hanem meggyilkolt zsidókról beszélünk. Ez változás bizony a szemléletben. Mi a zsidó emlékezést fenn akarjuk tartani, tudván azt is, hogy a Shoa teremtette “hiány” mértékének megértéséhez elengedhetetlen a judaizmusban történő “előképzés”. E nélkül nem érthető. Amikor Roman Herzog német államelnök is eljött hozzánk, nagyon érdekelte, hogy tapasztalataink szerint miért is nevezzük a vészkorszakra történő reflektálás kapcsán a német látogatókat “von Weizsäcker-mentalitásúnak”, az osztrákokat pedig “Waldheim-szindrómában szenvedőknek”. Ez a szembenézés vagy hárítás dilemmája – ami itt nekünk Magyarországon sem mindegy. Ez sokszor nálunk tudatosul. (Kávézó pedig a tömegsírok miatt nincs az árkádok alatt. Liftépítési vágyunk is azért húzódik évek óta, mert pl. az nem lehet üvegből, ahonnét rálátni erre, és sorolhatnám.)

Nemrég jöttem vissza Csehországból, ahol a Morva-Sziléziai Nemzeti Színház balett-társulata most készül bemutatni a Purim avagy a Sorsvetés című táncdrámát, melynek a librettóját írtam. Meghívtak, hogy a Győri Balett nagy sikerű előadás-sorozata után beszélnék-e nekik ezen ünnepünk lényegéről, hogy ne holt térben kelljen elkezdeniük a próbákat. Van tehát tapasztalatom abban, hogy különböző kultúrák között hogyan lehet hidakat építeni a megismerés és elfogadás jegyében.

Amikor egy fontos időszaki kiállításunk megnyitójára meghívtam a Zsidó Múzeumba Erdő Péter bíboros, hercegprímást – s Ő el is jött -, felidéztük azt a történelmi pillanatot, amikor II. János Pál pápa, először a pápaság történetében, ellátogatott a római nagy-zsinagógába. (Tudvalévő, hogy a Vatikán kb. másfél kilométerre van a Tiberis partján fekvő épülettől.) Amikor a pápa belépett a zsinagógába s megölelte Toaff főrabbit, a következőket mondta: “Főrabbi úr, én nagyon sajnálom, hogy nekünk e másfél kilométer megtétele kétezer évig tartott.”

B. Turán Róbert (Ben Turán)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 41. szám

Comments are closed.