Forrás: Népszava

“Európa képe” címmel írt tanulmányt George Steiner, akinek kötetét az Acte Sud francia kiadó 2005-ben tette közzé. A jeles szerző azt fejti ki munkájában, hogy kontinensünk talán legsajátosabb intézménye a kávéház. Térképük érdekes tablót ábrázol földrészünk nemzeteiről. Az intézmény volt összeesküvések színhelye, szenvedélyes értelmiségi viták központja, költők és írók műhelye, néma bámészkodók otthona.

A kávé növényként időszámításunk előtt két évezreddel bukkant ki a földből Etiópia Kaffa tartományában. Igazán tudatosan a VIII. században egy Kaldi nevű jemenita pásztor kezdte termelni, aztán nyolcszáz esztendővel később tömegesen már a jemeni Mokában szüretelték. Útvonalukon arab tevehajcsárok és zarándokok vitték szét a hírét, és ahol megálltak, nyíltak az első kávéházak. Évszázadokkal később, 1815. július 25-én, egy keddi napon tévedt be a velencei Szent Márk téren a Café Florianba egy Henri Beyle nevű francia író (Stendhalként ismerjük), leült asztalához, és újságját, a Gazettát kezdte olvasni. Ez a velencei intézmény akkor már patinásnak számított, hiszen 1750-ben nyitotta meg Gozzi gróf. Stendhalt követve később fölbukkant a többi francia is: “az átkozottak”, forradalmárok és olyan tollforgatók, mint az idős Alexandre Dumas, a britek közül Lord Byron, Shelley és Charles Dickens, majd nyomukban Balzac.

A velencei Gozzi gróf Florianját megelőzte Bécsben a lengyel származású Franz Georg Kolschitzky Kék flaskója. Az osztrák fővárost a XVII. században két török szultán is ostromolta. A védők már-már megadták magukat, de sorsdöntő fordulattal Lotharingiai Károly főherceg és Sobieski János csapatai kiverték a hanyatt-homlok menekülő támadókat, akik fejvesztetten nemcsak ágyúikat, fegyvereiket hagyták maguk mögött, de ötszáz zsák kávét is. Kolschitzky, ennek az ötszáz zsáknak a birtokában nyitotta meg a Kék flaskót. Kémeivel Isztanbulban kifürkésztette, hogyan pörkölik a kávébabot, ám nem sok sikerrel. A bécsiek kezdetben fintorogtak, nem ízlett nekik a keserű lé, Kolschitzky azonban kifogott rajtuk. Tejszínt és mézet szolgált föl hozzá, megrendelte az összes újságot, és most már özönlött az addig duzzogó közönség. Végül a csábítás csúcspontjaként, a török félhold mintájára kitalált egy finom töltött süteményt, amelyet a franciák később croisssant-nak neveztek el.

A bécsi lengyel halála után is fönnmaradt a Kék flaskó, sőt tömérdek követőre talált. Az egyik legnemesebb közülük a Café Hawelka lett, Leopold Hawelkának és hitvesének a kávézója, amely a kora reggeli óráktól hajnali kettőig várta a betérőket. Pirkadatkor Leopold, a férj nyitott, délután kettőkor érkezett Josefine, a felesége. Ő szolgálta ki Artur Schnitzlert, Stefan Zweiget, aki poszthumusz könyvében, “A tegnap világában” meg is örökítette Hawelkáéknál eltöltött óráit. A házaspár tette le a gőzölgő csészét Gustav Mahler, Oscar Kokoschka és a cionizmust megalapító magyar származású Theodor Herzl asztalára is. Kisebb forradalomként hatott, amikor a civakodó vitatkozóknak Leopold úr ajtót mutatott, kitiltotta a kártyázókat is, viszont új vendégeket vonzott azzal, hogy a dohány rabjai annyit pöfékelhettek, amennyire csak kedvük volt hozzá.

Prága egyik első kávézója, a Három strucc a Károly hídnál nyílt meg. Ifjabb testvére lett 1714-ben az Arany kígyó, amely bécsi kávét kínált, és bizonyára ez csábította be 1787. október 29-én a Don Giovanni premierje alkalmából Wofgang Amadeus Mozartot. Igaz, ő nem annyira a serkentő nedűért lelkesedett, inkább a finom zamatú borért, de jól érezte magát, annál is inkább, hogy operájának nyomban a bemutatón förgeteges volt a sikere. Sokkal később már a Café National is vonzotta nem csupán a cseh, hanem a nemzetközi művészvilágot is: Rainer Maria Rilkét, Apollinaire-t, Majakovszkijt. Franz Kafkának a Café Arco volt a második otthona, de rendszeresen járt az Unióba is. A pesszimista írót innen kitiltották, viszont ha éppen Prágában járt, hetenként betért ide Albert Einstein, a szenvedélyes billiárdjátékos.

A Moldva partján, a Nemzeti Színházzal szemben a Café Slavia vonzza vendégeit. Ezt a szecesszió divatjakor újonnan rendezték be, később, úgy látszik, Vaclav Havel örömére is. A kommunista rezsim bukása után a Slaviát új, amerikai tulajdonos vásárolta meg, aki azonban megbánhatta vállalkozó kedvét, a rolót ugyanis hamarosan lehúzta. A prágaiak fölzúdultak, hogy megfosztották őket egyik kedvenc találkozási helyüktől, de ötéves szünet után mégis volt, aki nekivágott. Az új tulajdonos alacsony áraival csábítja a vendégeket, és szívesen látja a sovány pénzűeket is, akik amellett, hogy napszámra olvashatják a külföldi lapokat, akár három óra hosszat is elüldögélhetnek egyetlen espresso mellett. Az 1924-ben, negyvenegy éves korában elhunyt Franz Kafka emlékét a Café Arco székei őrzik. Akik az ő nyomát keresve lépnek be ide, fölidézik, hogy azért vitatkoztak róla annyit, mert a németeknek zsidó volt, a cseheknek német, de arcképét az élelmes mai vállalkozók trikókra, poszterekre nyomtatják, viszont Prágában immár nemcsak szobra, múzeuma és utcája van, hanem kávéháza is, a Café Kafka.

A meditterán spanyoloknak, ahhoz hogy jól kifecsegjék magukat, sokáig nem volt szükségük kávéházakra, így érthető, hogy Madridban viszonylag későn, 1835-ben nyílt meg a Prado utcában az Ateneo. Újabb fél évszázad telt el, amikor a híresebbek közül 1888-ban követte a Café Gijón, ahol fölbukkant a törzsvendégek között Mata Hari, de ide járt Federico Garcia Lorca is.

A külföldi turisták nem értik a Gijón falán fénylő réztáblát, amely azt hirdeti, “Innen figyelte az élet folyását Alfonso, a gyufaárus és anarchista, aki a vendégeknek cigarettát kínált. Café Gijón-béli barátai”. Ki lehetett Alfonso, akinek az emlékét ilyen sajátosan örökítették meg, miközben a benti székek hátai írók, festők, komédiások nevét viselik? Jellegzetes spanyol történelem. Anfonso Gonzalez Pintor 1934-ben koldusszegény republikánus családban született. Anarchista apját a francóisták a polgárháborúban megölték, és özvegyen maradt édesanyja azon töprengett, hogy a nyomor elől a Szovjetunióba emigrál, nehogy fiát Franco tábornok mozgalmába, a Phalangba kényszerítsék. Egyik nap aztán Alfonso gyufáival, cigarettáival benyitott a Gijónba, hogy aztán soha többé ki se mozduljon onnan. Kis pultján, közel a bejárathoz a dohányárukon kívül, lottószelvényt kínált. Csöndes és szerény volt, a világért sem politizált volna, a törzsvendégek imádták, ő lett a Gijón egyik nevezetessége. Átvészelte az évtizedeket, megérte a francóizmus bukását, mígnem hatvannégy éves korában egy februári napon autó ütötte el. Azóta fogadja a betérőket az emléktábla.

Akárcsak más európai fővárosban, Madridban is híresek a patinás kávéházak, de van, amire büszkébbek a lakói. Közéjük alig tört be az amerikanizmus; jobban kedvelik a Gijónt, mint a hamburgert erőszakoló gyors éttermeket, így az utcákat nem az egyen marhahús mindent elnyomó szaga árasztja el.

Várkonyi Tibor

Keretes cikkek

Párizs legendás teraszai

A párizsi Saint-Germain-Des-Prés negyedet nem hagyná ki egyetlen irodalomrajongó turista sem. Közel egymáshoz itt lelhető az a két kávéház, amely nem annyira a vendéglátás krónikájába, mint inkább a francia irodalomtörténetbe írta be a nevét. Közülük valamivel idősebb a Café des Deux Magots; 1875-ben nyitott egy korabeli újdonságokat kínáló áruház helyén. Az üzlethelyiséget két szobor, két fintorgó figura díszítette, innen a kávéház neve. Szinte első óráiban a teraszára telepedett Verlaine, Rimbaud és Mallarmé, majd a háború után André Gide, Pablo Picasso, Hemingway, Sartre és hitvese, az ugyancsak író Simone de Beauvoir. Tizenhárom jó barát 1933-ban összeállt, valamennyiük díjként fölajánlott fejenként száz frankot tehetséges ifjú írók jutalmazására. Elsőként egyöntetű szavazással Raymond Queneau volt a szerencsés. Értesülvén erről, a kávéház tulajdonosa másnap azt mondta, ezentúl minden évben az eredeti értéknek megfelelő pénzösszeg legyen a díj, mely napjainkban 7700 euró, Franciaország egyik legrégibb, bár nem a leggazdagabb irodalmi elismerése. Az 1887-ben nyitott Café de Flore ugyancsak szoborról kapta a nevét, az átellenben lévő házat díszítő Flóráról, a régi rómaiak tavaszt, ifjúságot jelképező istennőjéről. A XIX. század végén, az emeleti galérián Charles Maurras ütött tanyát; a náci megszállás idején itt melegedett a fázó Sartre házaspár, majd jött Juliette Gréco, Boris Vian. Az 1960-as években az Új Hullám lelt otthonra oltalmában, és napjainkig az értelmiségiek, festők, szobrászok, filmesek és különböző szellemi áramlatok követőinek a találkozóhelye.

Kozár Alexandra

Comments are closed.