Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Ismerjük-e Bálint Györgyöt?

Vannak, akik mintha eleve centenáriumi alanynak születtek volna – másokat pedig (mint Bálint Györgyöt is), bár most lenne százéves, sehogy se tudjuk elképzelni kanonizált nemzeti aggastyánnak. Nevezett személy írásaival olyan aktív a viszonyom, mintha szerzőjük mostanában publikálta volna őket, némelyik véleménye (például elfogultsága a Szép Szó körével szemben) fölpaprikáz, polémiára ingerel, máskor viszont (és mi tagadás, ilyesmi sokkal többször fordul elő) elgyöngülök az okosságától, az eleganciájától, a tisztességétől, és a sárga irigység kerülget, hogy olyan tökéletesen, olyan élvezetesen, olyan maradandóan tud írni.

Szó, ami szó: 1906. július 9-e az én szememben sehogy se képes pusztán kegyeleti aktussá szelídülni. Rendszerint azért veszem elő írásainak A toronyőr visszapillant című, sok kiadást megért két vaskos kötetét, hogy a harmincas-negyvenes évek zűrös-piszkos, manapság redivivusát élő jobboldaliságával szemben (mintegy megerősítésül) fölidézzem egy olyan baloldali írástudó gondolatait, aki a maga műfajának éppúgy klasszikusa lett, mint a költészetnek József Attila – de ez a jegyzetekkel, bibliográfiával, kísérő tanulmánnyal ellátott gyűjtemény csak a látszatát képes kelteni annak, hogy Bálint György műveinek megismertetéséért az 1989 előtti rendszer minden lehetőt megtett. Valójában újra meg újra azt kell tapasztalnom, hogy az igazi Bálint György helyett csak a pártállami idők cinkelt kultúrpolitikájának Bálint György-képét ismerhetjük meg belőle. Máskor, máshol már írtam remek Bálint-cikkek egész sorának kultúrpolitikailag érthető, amúgy viszont védhetetlen kihagyásáról (azóta ezek sora csak vészesen szaporodott, példának okáért a Békeffi Lászlóról írt pompás jegyzettel, vagy a Népszava 1942. január 18-i számában közölt Siker és érték című, a giccses álirodalom, a ponyva és az igazi művészet viszonyát revelatív módon tisztázó cikkel), de megesett, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek és (“per hecc”) mikrofilológiai vizsgálatnak vetettem alá némely Bálint-szövegeket, amitől is a torzításnak más, finomabb formáira bukkantam. Ráadásul – és ez is az igazsághoz tartozik -, kiderült, hogy Bálint némelyik cikke már 1945 előtt is “módosításokon” esett át, kihagyások, visszaillesztések, utóbbiakat kompenzáló újabb törlések történtek, melyekről még csak utalás szintjén sem esik szó.

Máskor meg pusztán bibliográfiai adatként vesz róla tudomást a Bálint-irodalom, hogy egy írása 1940-ben helyet kapott az Írók a viharban című gyűjteményben, amely kötet nyilvánvalóan a faji és politikai diszkriminációnak kitett tollforgatók lélegzethez és némi jövedelemhez juttatását célozta – pedig ez az antológia azt is példázza, hogy mire számíthattak saját szakmájuktól az üldöztetésnek kitett írók és publicisták. A tágasan értelmezett baloldaltól szolidaritásra: Kárpáti Aurél írta az Írók a viharban előszavát, szerzői közt pedig feltűnik Fodor József, Horváth Béla, Kassák Lajos és Nagy Lajos neve. A jobboldal aztán épp azt kérte ki magának, hogy keverednek a nevek, s ez olyan látszatot kelt, mintha csak úgy általában magyar írók szerepelnének a kötetben. Elsőként, 1940. június 4-én az Új Magyarság sietett leszögezni, hogy ez csak “a liberális irodalom utóvédcsapata, vert had, amelyik botorul hisz a középosztály szabad kicsúfolásában s a nemzetközi széplélek káros kultuszában. Miután sohasem tudtak összeforrni se ezzel a földdel, se ezzel a nemzettel, búcsújuk a magyar közönségtől remélhetőleg fájdalommentes. Nekünk igazán az és úgy nézünk e vert sereg elvonulására, mint a nemkívánatos idegen elemek méla takarodójára.” 1941. november 28-án, a nyilas Magyarság Útja hasábjain Fiala Ferenc írt vezércikket arról, hogy “Zsolt Bélák, Szép Ernők és Lakatos Lászlók” mellett a könyvben szerepelnek “az ún. újkatolikus irodalom reprezentánsai”, valamint “a szélső szociáldemokrata Kassák Lajos” is. 1942. február 12-én a nemzetiszocialista Magyarság is ringbe szállt és Zsidók a viharban címmel így fakadt ki: “a viharban levő írók névsora mutatja, hogy a nemzetiszocialista szellemben föleszmélt magyar nemzeti közvélemény viharában repdeső zsidókról van szó, nem pedig magyar írókról”. Végül pedig “a Markó utca”” figyelmét hívták fel a kiadványra, mert tudvalévőleg “ott székel a sajtóügyészség!”.

A kötet Bálint Györgyre eső részét egy olyan esszéje képezi, amely már csorbítatlanul megjelent a Nyugatban, 1938 májusában. Voltak azonban nevek és szavak, melyeket 1938-ban még igen, 1940-ben már nem lehetett leírni. Például azt, hogy a megrendítő pátosz példájaként kell említeni Shaw Szent Johannája mellett “…napjaink legszebb magyar történelmi drámáját, Háy Gyula Isten, Császár, Parasztját”. El kellett hagyni Aragon neve mellől azt a jelzős szerkezetet, hogy ő “szociális realista” volna, és veszélyesnek ítéltetett, tehát kimaradt egy 1936-os Lukács György-tanulmánynak Bálint saját fordításában A művészi alakítás módszerei-ként hangzó címe, noha az esszé csak utalt rá, hogy ezt is a Theorie des Romans szerzője írta. Fenti hiányokat A toronyőr 1961-ben eltüntette, viszont – anélkül, hogy bármilyen módon jelezte volna – parányi, de fontos újabb csonkításnak vetett alá egy mondatot, nevezetesen azt, amely szerint pátosszal “találkozunk gyakran Illyés Gyulánál és fiatal íróink legjobbjainál, akár politizálnak, akár nem” – Bálint Györgynél viszont a példák sora Márai nevével kezdődött. Márai eltüntetése – itt is – nyilvánvalóan kultúrpolitikai ukáz volt, amit még csak nem is az író emigráns volta vagy a rendszert ostorozó megnyilatkozásai magyaráztak. Azt az évtizedeken át erőltetett tételt, miszerint a két világháború között jelentős irodalmi értéket kizárólag a népi írók tábora hozott létre, csakis úgy lehetett fenntartani, ha a másik oldal legjelentősebb prózaíróját eltüntetik a képből, ezt viszont zavarta volna a Márai-művekről írt, elismerő Bálint György-cikkek sora.

S alighanem ebből következik az is, hogy a Bálint-filológia nem vesz tudomást egy másik kötetről sem, amelyben pedig Márai részvétele egyebek közt Bálint iránti szolidaritásnak is a jele. Persze, nem csak annak: az 1939 – Így láttuk mi című kötetben Márainak is, Bálintnak is található egy-egy csak itt és máshol nem olvasható szövege. A kötet kettejükön kívül Pálóczi Horváth György, Frey András, Rónai Mihály András, Dallos Sándor és egy bizonyos Arz Margit grófnő naplójegyzeteit közli a világháború kitörését megelőző napokról. Döbbenetes és izgalmas minden oldala. Márai Búcsú? című bevezetője viszont emiatt a mondat miatt is érdekelhette volna a Bálinttal foglalkozókat: “Most, amikor az értelem meghátrál egy pillanatra a legalacsonyabb emberi ösztönök parancsszava előtt, nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú pillanata: búcsú az értelemtől és az erkölcstől, a hittől és a szolidaritástól, búcsú az európai ember küldetésétől…” Bálint György fél évvel későbbi kötetének pedig ez a címe: Búcsú az értelemtől. A szellemi kapcsolat nyilvánvaló, de éppen ennek elmismásolása s nem pertraktálása volt a feladat.

Ez a visszhang nélkül maradt fontos kordokumentum közli Bálint György Londoni eső című, A toronyőrből már ismerős cikkét – csakhogy itt több részből is áll. Folytatása Egy londoni klubban címmel legalább a Pesti Napló 1939. július 23-i számában megjelent, de van még egy, amely kizárólag itt olvasható. Bevándorlási engedélyért sorban álló németországi emigránsok képével kezdődik, s egy, a spanyol polgárháborút megjárt oxfordi diákkal folytatódik, majd az angoloknak (a németekre nézve idegesítő) nyugalmát érzékeltető passzussal végződik: “a jelenből eddig még mindig nagyobb baj nélkül lett jövő, nyilván erre számítanak most is”. Igaz, a mérlegnek ezúttal is van másik oldala: “Hampstead egy vöröstégla-villájának ablakában Freud ül és újságot olvas, fehér körszakálla csillog a félhomályban” – ezt a mondatot 1939-ben a Pesti Napló még igen, az 1940-ben kiadott kötet viszont már nem közölhette. Hogy Freud neve miért vágta ki a biztosítékot a háborús cenzúránál, szinte érthetetlen, de nagyon ne csodálkozzunk rajta, hiszen a Toronyőr 1961-es, meg a többi, azóta megjelent kiadásából is kimaradt Bálint György mindkét, Freudról írott cikke.

Nem vagyok filológus, nem foglalkozom hivatásszerűen a Bálint-életmű feldolgozásával. Épp ez gondolkodtat el: ha én ennyi hiátust, torzítást, művi beavatkozást találok a szövegekben, mennyit és miféléket találna az, aki erre szakosodott? És tovább: ha Bálint Györggyel, aki a szellemi önkorlátozást is vállaló hűséges képviselője volt a mozgalmi taktikának, s örülni kellene, hogy kivételes tehetségével, tág szellemi horizontjával még azt is megpróbálta szalonképessé, sőt, maradandó minőséggé tenni – mit művelhettek azok szövegeivel, akiket még csak fontosnak se tartottak?

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 28. szám

Comments are closed.