Forrás: ÉS

Nem nyugszik a két vállalkozó, mellékfoglalkozásban aláírásgyűjtő. Vállalkozásuk természete ismert: etnobizniszben utaznak. Kisebbségi sorsot szánnak a magyar zsidóság ama részének, amelyiknek szerintük nincs képviselete. Aláírást gyűjtenek az Országos Választási Bizottság által hitelesített íven, s mindebből úgy rémlik, javaslatuk jogszerű (Lásd erről még: Komoróczy Géza: Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség, ÉS, 2006/24.). Az országos választások idejére felfüggesztették az aláírásgyűjtést, de ez most június 3-ával újrakezdődhet. Eddig ötszáz nyilatkozat jött össze, Arany Jánossal szólva „ötszáz énekli hangosan / A vértanúk dalát”.

Arany János e nyilatkozóknak a XIX. század egyik költője, a kisebbséget választóktól éppoly távolságra, mint mondjuk Ivan Vazov. Akik a nyilatkozatot aláírhatták: magyar állampolgárok ugyan, de éppolyan kisebbségnek vallják magukat, mint a magyarországi bolgárok, cigányok, görögök, horvátok, lengyelek, németek, örmények, románok, ruténok, szerbek, szlovákok, szlovének és ukránok. A zsidó lenne a tizenharmadik kisebbség.

Ha összegyűlik ezer nyilatkozat a magukat kisebbségként kinyilvánító emberektől, akkor az Országgyűlés napirendre tűzi és megvitatja a zsidóság kisebbségi helyzetét.

A kezdeményezést nem szabad merőben kisebbségi, vagy éppen zsidó ügyként szemlélni. Az Osztap Benderek esete a magyar törvénykezés gyengeségét fedi fel. Az elmúlt másfél évtized gyakorta végzetesen félremagyarázta a demokrácia természetét. A demokrácia nem célja, hanem eszköze a népképviseletnek. A „kisebbség” fantomjával nem tudott megküzdeni a gyámoltalan posztkommunizmus jogértelmezése. Ez fetisizálta, mielőtt megfogalmazhatta volna a kisebbségek jogait. Ezért a törvény szövege még a hasonló törvényekhez képest is a többszörös értelmezhetőség áldozata, így a mindenkori politikai helyzet adja meg szemantikáját.

Az esztendeje módosított kisebbségi önkormányzati választási szabályzat az állampolgári önvallomásra alapozza az önazonosságot. Nyilvánvaló, hogy ez az intézkedés a maga kezdetleges módján a szabad identitásválasztást próbálja paragrafusba foglalni. A merőben önbevalláson alapuló identitásválasztás a törvény szerint nem bírálható felül, de az identitást választó közösség joga igen. Vagyis végső soron a parlament dönt „Tatyjána levele”, azaz valaminő önbevallás alapján.

Szép számmal járták a történelmi Magyarországot izmaelita kereskedők az Ottomán birodalomból. Mai bevándorlóink közül sokan lennének képesek bizonyítani, hogy történelmi kisebbségek: a muzulmán kisebbség jól tenné, ha a kisebbségi zsidóktól kérne tanácsot, hogyan kell szelektív történelmet írni.

A foltozott kisebbségi törvény demokráciapótlék cikóriájával a kutya se törődne, ha nem lenne meganynyi OGYE (okos gyerekek gyülekezete). Ezek a törvényt a hézagjaiért olvassák. A magukat zsidónak önbevalló Josip Totok elébb valószínűleg harsányan kacagtak a törvény- és rendelethozókon, majd egy gyors megvalósíthatási terv alapján nekigyürkőztek az aláírás-kalapozásnak.

A számítás integráns része, hogy tudatában lehettek, senki se meri kimondani, hogy a zsidóság sajátos történelmének köszönhetően még kisebbségnek sem olyan, mint a többi. Választott nép? Legfeljebb a saját kárára lehetett egykoron, amikor az egyistenhit kockázatos miszszióját elsőnek és egyedül vállalta. A zsidóság történetének egyedisége abban áll, hogy egyszerre volt vallásos és nemzeti közösség, állapította meg Martin Buber vallásfilozófus. Hol az egyik, hol a másik „természete” került domináns helyzetbe.

A magyarral összefonódott zsidó történelemben a bevándorolt és honos zsidóság egyszer már választott, és temérdek önvallomásában (Ignotus, Füst Milán, Szép Ernő, Fejtő Ferenc, Nádas Péter hangján) lemondott a nemzeti karakter hangsúlyozásáról, és kiküzdötte a történelmi vallásnak kijáró recepciót.

Jogos a kérdés, vajon a magyarországi zsidóság többségének kiirtása felülírhatta-e az eredeti megállapodást? Még ha erre igennel válaszolnánk, s dőrén hinnők, hogy egyezségek egyáltalán felülírhatók, a kisebbségi választást ez sem igazolná. Aki a magyar állampolgárságát megtartotta, s ez az egyetlen állampolgársága, úgy se oka, se joga megtagadni azt, hogy ma a többséggel tart, elfogadja azt a kissé ütődött demokráciát, amelyik még a saját törvényei megfogalmazására is képtelen olykor, de ezért külön képviseletre nem tart igényt.

Micsoda akarnok érv, hogy a zsidóság képviseletére történelmileg rendelt Mazsihisz nem képviseli a vallástalanokat. Természetesen nem. Az ateistáknak nincs egyháza. Őket az állami szervek összessége képviseli.

No de, mondják a walesi bárdolatlanok (gondolom a körülmetélés ellenségei is), hogy van nekik kultúrájuk. A foldozott kisebbségi törvény újabb szigorítása szerint a kisebbségi önkormányzatokba kerülőknek nyilatkozniuk kell nyelvtudásukról. Milyen nyelvet írnak be a kisebbségi zsidók? A mai Izrael nyelvét, az ivritet nem írhatják be, több okból. A zsidóság magyarországi betelepedésekor ez a nyelv nem létezett. A bibliai hébert? Azt errefelé nem beszélték. A jiddist? Azt a mai kisebbségiek nem beszélik, mert sajnálatosan holt nyelv lett. A kisebbségi zsidók nyelve így a magyar lenne, eltérően tizenkét másik kisebbségtől, amelyek elsősorban nyelvi-kulturális és nem etnikai kisebbségek. A zsidó kisebbség lenne így az egyetlen kiválasztott, amelyiknek nincs önálló nyelve, így csakis etnikailag beazonosítható.

A kisebbségi törvény szerint a kisebbségnek bizonyítania kell, hogy önálló kultúrával rendelkezett egy évszázadon át.

Magyarországon azonban sohasem volt kisebbségi zsidó kultúra. Ami pedig a zsidóság kulturális tevékenységét illeti, az foglalt. Bárddal sem kihasítható történelmi közegéből.

A kisebbségi fantomzsidónak nincs sem utódja, sem boldog őse. A tizenkét létező kisebbségnek az a jellemzője, hogy egy-két kivétellel anyaországuk a Kárpát-medence körül helyezkedik el. Határosak a mai vagy a történelmi Magyarországgal. De hol az anyaországa a kisebbségi zsidónak, amelyikkel azonos nyelven beszél, amelyik kultúrájának forrása?

Mindenki tudja, hogy a „zsidó” súlyos szó. Egy túlélő közösséget azzal fosztani meg történelmétől, hogy árvának nyilvánítják: hullagyalázás.

Ungvári Tamás

író, egyetemi tanár

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 25. szám