Stumpf András, [email protected]
Karátson Gábor a jobboldal lénye-géről, jövőjéről és arról, hogy miért nem ül autóba.
A két forduló között egy irodalmi portál választási jegyzetet kért tizenegy magyar írótól. Egy friss Kossuth-díjasé jókora megrökönyödést keltett a baloldalon, hatására egy pályatárs ki is lépett a „nemzeti tizenegyből”. Karátson Gábort a jobboldal lényegéről és jövőjéről kérdeztük.
– Magyarország elveszett? Fidesz-bukás esetére legalábbis ezt jósolta választási jegyzetében.
– Végül is maradt valami Mohács után is, az igaz…
– Azt is írta: Fidesz-győzelemmel az ország megmenekül. Ilyen egyszerű?
– Azt írtam, hogy az ország akkor is elveszett, ha a Fidesz nem teszi magáévá az ökologikus gondolkodást.
– Az ökopolitizálásnak meglett volna az esélye a Fidesztől távol is: Lányi András Élőlánc néven pártot alapított. Miért nem abban vett részt?
– Könyörögve kértem Andrást, hogy ne a választások előtt néhány hónappal alakítsanak pártot. Úgy éreztem, a két titán küzdelme közben illúzió, hogy majd nagy hirtelenjében az Élőlánc által bekerített politikai térbe magától belepottyan a túlélni vágyók közössége. Ami történt, engem igazolt: már a kopogtatócédulák gyűjtésébe beletört a bicskájuk. Én mérlegeltem, melyek a menekülés esélyei. Arra jutottam, hogy az volna jó, ha a Fidesz megnyerné a választásokat, aztán bírálhatnánk őket, hogy mi mindent hanyagolnak el ökológiai szempontból. A zöldek körében általános az egyik kutya, a másik eb hozzáállás, ha a két nagy pártról van szó. Én nem így látom. A vízlépcső ügyében a Fidesz mellénk állt, az MSZP ellenünk volt – pontosabban a Duna ellen. Az SZDSZ pedig – melynek egykor tagja voltam – annyira kétkulacsosan viselkedett, hogy kiderült: semmit sem lehet tőlük várni. Amikor a Fidesz hatalomra került, megmenekült a Duna, nem épült meg a nagymarosi gát. Ez nem kis dolog.
– A gát tervezőjét most tüntették ki, épp akkor, amikor ön, a terv egyik kerékkötője Kossuth-díjat kapott. Nem gondolt rá, hogy visszautasítja? Vagy a pénzre volt szüksége?
– Képzőművészek javasoltak, nem az állam. Hogy aztán hogyan csúszott át a javaslat, nem tudom. Azért elég mókás, hogy egyszerre tüntetnek ki a vízlépcső tervezőjével, Mosonyi Emillel, aki nem is olyan rég azt nyilatkozta, megérett az idő, hogy a vízlépcső ellenfeleinek felelősségre vonását végre előkészítsék – tehát az én felelősségre vonásomat és az államfőét. Nem volt hát egyértelmű az örömöm, tipródtam eleget. Én viszont – bár nem szívesen – ennek az államnak vagyok berzenkedő, de nem engedetlen polgára: az adót befizetem, a díjat ugyanilyen kötelességszerűen átveszem.
– Azt mondja hát, hogy a döntés nem a pénzről szólt. A kampány viszont igen.
– Épp ezért ez az időszak olyan volt számomra, mintha bottal vertek volna. Én az életem első kétharmadában szinte nem is tudtam, mi az a pénz – nekünk nem volt sok belőle, el sem tudtuk képzelni, hogy lehetne több is. De aki a politikai küzdőtérre lép, az csak erről beszélhet, ha azt akarja, hogy megválasszák.
– Ha így van, mégis mi alapján lehetett dönteni?
– Megérzésekre hagyatkozhat az ember. A döntés nem arról szól, hogy ki mit mond, hanem arról, hogy suba alatt ki mit gondol. Én például úgy gondolom, hogy az MSZP kiárusítja az országot. Ezt nagyon nehéz volna cáfolni. Legfeljebb azt lehet mondani – amit ők egyébként mondanak is -, hogy ez nem baj. Szerintem meg baj. Az ember annak szurkol, akiről azt feltételezi, hogy változtatna ezen a helyzeten. De ma alapszabály, hogy lényegi kérdésről politikus nem beszélhet. Ilyen például az abortuszkérdés. Nem vádló hangon mondom ezt. Mint Kafka mondta, nem bíró vagyok, csupán a legkisebb a vádlottak közül, de olyan társadalomban élünk, amelyet keresztül-kasul jár ez a borzalom. Mégsem illik beszélni róla. Ahogy arról sem, hogy majdnem mindenkinek van autója, s ezzel a rákkeltő ketyerével mérgezi embertársait.
– Azt ne mondja, soha nem ül autóba!
– De, néha visznek, van, hogy előadást kell tartani valahol, ahová nem lehet eljutni vonattal. Csak az ökör következetes. Nem akarok én szektaalapító lenni, aki szőrcsuhában jár és autók összezúzására buzdít. A feleségem egyébként sokat nevet rajtam, mert ha autós üldözés van egy filmben, azt nagy élvezettel nézem. A televízió nyilván az autógyártók zsoldjában áll: jó nővel bevágódnak a kocsiba, jöhet a sebesség – tömör erotika. A tévéből ez rám is hat. De ha egy valóságos autó előtt állok, úgy érzem, kiszáradok – mintha ez a szerkezet kiszívná a nedvességet a környezetéből. Nem zöld bölcselőként kerültem ilyen viszonyba az autókkal – gyerekkoromban már a kisautókat sem szerettem. A régi emberek a ló farát paskolták, nem ennek a szerkentyűnek a bádogfenekét.
– Romantikus múltba vágyódás – ez lenne a megoldás?
– Ez marad az egyre szűkülő folyosóban, ahol csak előre lehet menni, mert a hátunk mögött katonák állnak. A gyermekkor képei. Amikor az ember, ha tudta is, hogy többre hivatott, mint a madarak, mégis pontosan érezte, hogy ő is csak egy szál a teremtés textíliájában. Mára nemcsak hogy kiszakadt ebből, de igyekszik cafatokra szaggatni a szövetet. Aki az akasztófa alatt áll, és visszagondol a kinti utcákra, romantikus révedező? Csak a kötélre volna szabad gondolnia? Pusztulásba visz ez a civilizáció, nyakunkon a kötél. Olyan a nyugati világ, mint a Harmadik Birodalom volt az összeomlása előtt, amikor még mindenfelől győzelmi jelentéseket küldtek haza. Nem lehetett megállni, nem volt, aki megállítsa a bukást. Aki megállíthatta volna, úgy gondolta: inkább pusztuljanak a németek is mind egy szálig, de megállás nincs. Ma ez mindnyájunkra vonatkozik.
– Megijeszt.
– Ellenszenves szerep a fekete jósé. Nem is vágyom rokonszenves szerepre. S mi lehetne ennek a haladásnak nevezett erőltetett menetnek a kedvező kimenetele? Huxley világa, ahol mindig lesz elég génmanipulált élelmünk, és kielégítő adag gyönyörben részesülünk génmanipulált partnerünktől. Ezeket a valódi kérdéseket viszont nem lehet választási témává tenni. Egy fia szavazatot nem kapna az a párt, amely a közvágóhidak bezárását tűzné zászlajára. Olyan ez, mint a Jelenések könyvében a 666-os szám. Aki a fenevad bélyegét nem hordja a homlokán, nem léphet be a küzdőtérre.
– No de akkor miért is „fényvitéz” Orbán, és miért a „sötét maszk viselője” Gyurcsány – ahogy jegyzetében írta?
– A politikum a legjobb esetben is csak szűkre szabott, viszonylagos jó. Azért írtam a jegyzetet, azért szurkoltam Orbán Viktornak, mert ő az egyetlen, aki ellent mert mondani az ország kiárusításának, a vadglobalizációnak. A Fidesz ma is kisebb hévvel nyeldekli a globálkapitalista ideológiakapszulákat, mint az MSZP és az SZDSZ. Másfelől viszont előállt egy mitikus helyzet, mint az alkimista könyvekben vagy a bábszínházban szokott. Én csak észrevettem és kimondtam. A politikai tér egyébként létre sem jönne az ilyen archetipikus minták nélkül. Ezzel a kormánykoalíció vezetői is tisztában vannak, és nálam sokkalta merészebben, sőt blaszfemikusan kifejezték ezt, midőn a fényvitézt narancsos bukták formájában, az eucharisztiát parodizálva maguk közt szétosztották és megették. A Biblia nagyon jól ismeri a démoni paródia fogalmát, lásd Northrop Frye vizsgálódásait. Gyurcsány is ennyi: Orbán démoni paródiája. Van már tömegrendezvényük is, Magyarországot, sőt tizenötmilliót is kiabálnak, meg azt, hogy Húzzunk bele!, a Hajrá! után szabadon.
– Mégis, mi tarthatja össze a jobboldalt, ha a „fényvitéz” két vesztes csata után elhalványul?
– Lehet, hogy eljátszotta a rá szabott szerepet, és most más következik, bár ennek cseppet sem örülnék – ugyan ki állhatna a helyébe? Távozására nem vehetnek mérget azok, akiknek minden vágyuk, hogy kicsinálják. Az sem biztos, hogy a Jóisten azt akarja, hogy megmaradjunk. Lehet, hogy a régi magyarok tetszettek neki, de most már elege van belőlünk. Ennek az úgynevezett nemzeti oldalnak ugyanakkor ebben van az inspirációja. Abban, hogy mégiscsak meg szeretne maradni. Ettől én még nem tartom magam jobboldalinak, hiszen ezek a kategóriák ma semmit sem jelentenek. Ha pedig visszamegyünk ötvenhatra, látjuk: Angyal István, aki kommunista volt, vörös zászló alatt harcolt a szovjet tankok ellen. Kommunistaként kiabálta, hogy „aki magyar, velünk tart!”.
– A baloldal szerint ez ma is lehetséges, csak a jobboldal próbálja kisajátítani a nemzet fogalmát.
– Szomorú érvelés, főleg 2004. december 5. fényében. Megint kiderült, hogy nem Erdélyt csatolták el Magyarországtól, hanem Magyarországot Erdélytől. Székelyföldön már a 94-es választások után is arról beszéltek, hogy most már igazán ki kell vándorolni. És vándorolnak is ki szakadatlan. Ez kétségbe ejt. Én menekültektől származom. Apámék vasúti kocsiban éltek itt a trianoni béke után, anyai nagyapám pedig felvidéki volt, de itt tanított a főiskolán. Ő öngyilkos lett, az ismerősök azt állították, hogy a Felvidék elcsatolása miatt. Ilyen emberektől származom, tőlem senki ne várja, hogy december 5-ét vígoperettként éljem meg. Aztán ott van a forradalom: legázolták, felakasztották, akit csak lehetett; akit nem, azt bebörtönözték, azt pedig, akinek a börtönben nem jutott hely, megfélemlítették, ötven év múltán pedig a forradalom örökösének szerepében tetszelegnek. Ötvennyolc végén szabadultam, de nem éreztem valódi szabadulásnak. A benti világ jobb volt. Ott egymás közt voltunk, ott még tartott a forradalom. Kint gyorsan megtagadták. A közös nyelv is megszűnt, amikor a nép megtagadta tulajdon forradalmát. A szabadulásom után el is némultam hosszú időre, úgy éreztem, nincs kivel beszélni.
– Milyen alapon lehetne egyenlőségjelet tenni a korabeli és a mai baloldal közé? Gyurcsány Ferenc még meg sem született akkor.
– Nincs egyenlőségjel, hiszen a „baloldal” átalakult. Úgy, ahogy a kaméleon szokta. Korábban azt hangoztatták, hogy hisznek a szocializmusban, akkori hatalmukat aztán átváltoztatták kapitalista pozíciókra, de még mindig szocialistának hívják magukat. Mentségükre szóljon, hogy szerintem sosem hittek semmiben. Elképzelhető persze, hogy valaki megbánja, amit ősei, a családja, pártja, klánja elkövetett. Annak következménye viszont csak az lehet, hogy kilép belőle. Úgy nem megy, hogy szánakozik a múlton, s közben tagja marad a folyamatosan hatalmon lévő klánnak, amiből hasznot is húz. A hetvenes években egy angol székesegyház püspöke azt nyilatkozta: nem hisz a Szentháromságban. Volt némi megrökönyödés, aztán nem sokra rá villám csapott a templomba. Ahogy a tornyot nyaldosták a lángok, mindenki számára világossá vált: ne legyen püspök, aki nem hisz a Szentháromságban. Nem muszáj hinni benne, de püspöknek sem muszáj lenni. Nem lehet valaki egyszerre kint és bent. Azaz, mint látjuk, lehet. Úgy, hogy óriási hazugságban élünk. Az ettől való elemi irtózás az, ami a jobboldalt összetartja.
– A múlton rágódni van-e még értelme? Gyurcsányt legalábbis segíti abban, hogy önmagát azonosítsa a jövővel, a lendülettel.
– Mindig annak van igaza, aki győz. Azé a jövő. A németek például a nácizmussal együtt régebbi önmagukat is kidobták az ablakon. Módom volt órát adni Kölnben egy német gimnázium érettségiző osztályának. Egyetlen gyerek sem olvasta a Faustot. Nem kell elolvasniuk. De ki mondhatná, hogy nem az ő államuké a jövő? Világhatalmi pozícióik vannak, jól élnek. A jövő nem a vágóhídon lemészárolt borjaké, hanem azoké, akik a húsukat megveszik a bevásárlóközpontban. Én mégis a borjak oldalán vagyok. Vagy ha úgy tetszik, a bárányén: Jézusén. Sokat morfondírozom mostanában az ő történetéről. Valamiért mindenkivel szembekerült. A farizeusokkal, a szaddúceusokkal és még a rómaiakkal is, akik pedig nem nagyon érdeklődtek a zsidó vallási kérdések iránt. A kereszthalál és a feltámadás egy politikai perpatvarból nőtt ki, és egyszerre csak ott voltak megint az isteni dolgok. Én lesben állok, és a megújulásra várok. Síkraszálltam a Fidesz mellett, de valójában nem a választási eredmény, hanem a megújulás lehetősége érdekel.
– Ha ennyire nincs ínyére a modern nyüzsgés, miért mégis a fővárosban áll lesben?
– Jobb híján, azt hiszem. A hallgatók, az unokák, a Védegylet, a Dunamozgalom mind ideköt, mindig van valami dolgom. Mondjuk választási jegyzetet kérnek tőlem, ami miatt aztán beverik a fejemet. Szóval nem értünk még rá elmenekülni. A panelből sem lehet visszamenni falura, az öregapák földjére. Az emberek már azt is elfelejtették, hogy egyáltalán volt öregapjuk. Nem vagyok közgazdász, biztos ezért nem értem, miért nem lehet átállni biogazdálkodásra. Akkor sok emberre lenne szükség falun. Kétkezi munkásra, ahogy Gandhi mester tanácsolta. Ehelyett génpiszkálás van. Ha húszéves volnék, eltűnődhetnék azon, mi lesz a nemzőképességemmel, ha sokat eszem a génkezelt kukoricából. Ez a jövő. Húzzunk bele, ugyebár. Nekem nincs kedvem belehúzni.
