VÁSÁRHELYI MÁRIA
Veszettek
„A(z ellen)forradalom felfalja saját gyermekeit”
Les enragés = veszettek. Így nevezték a francia forradalom végjátékában, a forradalmi terrorban vezető szerephez jutó szélsőségesen radikális csoport tagjait Franciaországban. Ők voltak azok, akik még akkor is a terror fokozását követelték, amikor már patakokban folyt a vér Párizs utcáin. Akik őrjöngő bosszúvágytól vezérelve hirdették, hogy „mindent szabad azoknak, akik a forradalom szellemében cselekednek”, és akik a haza és a forradalom „ellenségeit” összekötözve, ágyúval lőtték halomba. A „veszettek” hergelték fel a népet először a királyi udvar, később a királyságot megdöntő girondisták, majd a girondistákat guillotine alá küldő jakobinusok ellen. Az ő szolgálataikra támaszkodtak a forradalom egymást váltó hatalmi elitjei, közülük is elsősorban Robespierre, aki hatalmának megőrzése érdekében korlátlanná tette a terrort, és egyre több engedményt tett a bosszúszomjas, vérgőzös vazallusoknak. Az ő követelésüknek eleget téve szavaztatta meg a Konventtel a törvényt, mely szerint mindazok a haza ellenségének tekintendők, akik megrontják az erkölcsöt, a közfelfogást, az ellenséget pedig nem büntetni, hanem megsemmisíteni kell. A liberális demokrata forradalmárként induló Robespierre a terror ideológusává vált: a megvesztegethetetlen, tiszta fejű, kiváló szónokból a hatalom megtartása érdekében mindenre hajlandó, erkölcsileg korrumpálódott, zavaros fejű, vitára képtelen diktátor lett. A korábban a vallási fanatikusokat, valamint a vallásellenesség túlhajtóit élesen elítélő Robespierre-ből vallásalapító lett, aki a Konventtel határozatot fogadtatott el a Legfőbb Lény tiszteletéről és a lélek halhatatlanságáról. Mindeközben fokozatosan elveszítette realitásérzékét és kapcsolatát a racionális világgal, saját fanatikus ideáinak rabja lett. Így aztán nem érzékelte azt sem, amikor a népnek elege lett a forradalmi hevületből és a vérontásból, és nyugalomra, békés hétköznapokra vágyott. És persze bármennyi engedményt tett is a fékeveszett terror mámorában úszó veszetteknek, azoknak semmi nem volt elég. Először csak a cselekedeteiben vált a foglyukká, utóbb azonban ténylegesen is, hogy végül az általa hirdetett eszmék jegyében, az általa felemelt Veszettek mondják ki rá a halálos ítéletet.
A gátlástalan és vérszomjas Veszettek vezetői látszólag nagyon különböző személyiségek voltak. Közülük talán a legismertebb a világtörténelem egyik leghíresebb köpönyegforgatója, Napóleon későbbi belügyminisztere. Az önzetlen, aszketikus forradalmárból kiábrándult, cinikus és gátlástalan politikussá lett Fouché, aki a hatalomból való részesedés érdekében bárkit elárult, és bárkivel hajlandó volt szövetséget kötni. A Veszettek tipikus alakja Collot d”Herbois, a tehetségtelen művész is, az őszinte, de lehangolóan korlátolt jakobinus, aki egy művésztársa levágott fejét felmutatva uszította bosszúra a tömeget. Egyik legrettegettebb hangadójuk a gyűlölettől eltorzult, perverz, szadista Carrier volt, akinek nevéhez a „köztársasági menyegzőnek” nevezett ítéletvégrehajtás fűződött: meztelenül összekötözött férfiakat és nőket dobtak a folyóba, ő maga egy hajón falatozva szemlélte haláltusájukat.
Közéjük tartozott a „Megvesztegethetetlen” korábbi bizalmasa, a pénz- és hatalomvágyó, középszerű cselszövő, „szerelmes” Tallien is, akinek személyes ambícióit keresztezte Robespierre. És persze ott voltak a farizeusok, a neofiták és néhányan olyanok is, akik maguk is hittek abban, amivel híveiket áltatták: az „erényállam” megteremtésében, amelyben megszűnik az egyenlőtlenség, a viszálykodás, az önzés és az ateizmus, ám amelyhez a legvéresebb terroron keresztül vezet az út.
Ilyen volt a populista, „érzelmi politizálás” 1790 táján.
*
Manapság mifelénk a hatalomért folyó küzdelem célja az ellenfél fizikai megsemmisítése helyett annak „csupán” morális ellehetetlenítése; a harc nem a nyaktilónál ér véget, csupán az ellenfél emberi méltóságát küldik guillotine alá. A Veszetteket pedig jellemgyilkosoknak hívják. Ők azok, akik a legalantasabb módszerektől sem riadnak vissza a politikai ellenfél személyiségének és környezetének morális megsemmisítése érdekében, akik a pitbullokra emlékeztető vérengző harci kedvvel vetik rá magukat a kiszemelt áldozatra, és addig marcangolják, amíg ki nem vérzik. Az ellenféllel szembeni kíméletlenség a vezér feltétel nélküli, kritikátlan elfogadásával párosul. A vazallusok retorikájában a vezér egyenlő a hazával, a haladással és a közjóval, ennek megfelelően a politikai ellenfél hazaáruló, retrográd gonosztevő. A történet azonban valójában nem a vezérről, hanem a pénzről és a hatalom megszerzéséről szól. Ennek megfelelően, ha kételyek ébrednek azzal kapcsolatban, hogy a vezér alkalmas-e arra, hogy rajta keresztül egzisztenciális és hatalmi ambícióikat megvalósíthassák, akkor elindul az erózió a Veszettek között. A törésvonal most a Meggyőződéses és a Megélhetési gyűlölködők között rajzolódik ki.
*
Az első rés a Románia EU-csatlakozásáról szóló parlamenti szavazást követően vált a kívülálló számára is láthatóvá. Dramaturgiai szempontból akár a választási vereséget követő leszámolási kísérlet főpróbájának is tekinthettük azt, ami 2005 végén a radikális jobboldalon történt. Emlékezetes, hogy 2005 decemberében – az egyetlen racionális megoldást választva – a Fidesz-frakció jelentős része és maga Orbán Viktor is Románia EU-csatlakozásának támogatása mellett szavazott. Ám aki folyamatosan az irracionáliákra építve politizál, az elkerülhetetlenül odajut, hogy az éppen akkor fordul vissza, amikor egy-egy döntésében a politikai racionalitás kerekedik felül. Látszólag ez a momentum váltotta ki a Fidesz veszettjeinek dühét. A parlamenti szavazás azonban nyilvánvalóan csupán apropó volt az első erőpróbához. A valódi ok a néhány hónappal korábban még biztosnak látszó választási győzelembe vetett hit megingása, a közvélemény-kutatók által mért népszerűségi trendek változása volt.
A Meggyőződéses és a Megélhetési Veszettek egymással és a korábban unisono bálványozott vezérrel való szembefordulása a Fidesz holdudvarához tartozó médiaelit körében vált a kívülálló számára is láthatóvá. A Meggyőződésesek, akiknek lételemévé vált a gyűlölködés, szikrázó indulatokkal támadtak azokra, akikről úgy látták, hogy csupán a hatalom megszerzéséhez szükséges eszközt látják a gyilkos indulatokban. És ha figyelmesen olvastuk a jobboldali sajtóban megjelenő véleményeket, akkor az is kiderült, hogy azok aránya is gyarapodni kezdett, akik kivárásra játszanak, akik már nem hisznek az „orbáni szeretet erejében”, de még félnek nyíltan letenni voksukat az erőszak mellé.
Ahhoz, hogy képet alkothassunk a radikális jobboldalon fortyogó indulatokról, egy rövid időre – legjobb meggyőződésünk ellenére – kénytelenek leszünk alászállni a szélsőjobb által működtetett „második nyilvánosság” legsötétebb bugyraiba. S bár ezen, az esetek többségében név nélkül gyűlölködő internetes portálok tartalmát sem ezelőtt, sem ezután nem kívánjuk beemelni a demokratikus diskurzusba, most mégis néhány innen származó idézettel illusztráljuk a bemutatni kívánt folyamatot, mégpedig azért, mert mindezt manapság korántsem tekinthetjük marginális jelenségnek. Már csak azért sem, mert – némileg szordináltabb stílusban – lényegében ugyanezek a szerzők dominálják a jobboldali első nyilvánosságot is. S hogy „összenő, ami összetartozik”, azt mi sem bizonyítja inkább, mint hogy az elmúlt napokban már maguk a Fidesz vezetői is nyíltan kijelentették, hogy számítanak e radikális jobboldal szavazataira.
A nemrégen még a Magyar Demokrata hasábjain önfeledten együtt gyűlölködők egyik fele kitiltatott a lapból. Egy szélsőjobboldali internetes hírportál szerint „a Magyar Demokratát is elérte a Fidesz-cenzúra”, mivel Bencsik András főszerkesztő úgy döntött, hogy a lapban ezentúl nem publikálhatnak korábbi leghűségesebb harcostársai: Lovas, Tóth Gy., Molnár Balázs és Molnár Tamás, és állítólag indexre került Kerényi és Malgot is. Egy másik portál arról tájékoztatott, hogy a Demokrata által újraindított Sajtóklub első adásában Kondor Katalin, Tóth Gy. László és Döbrentei Kornél úgy döntött, hogy „nem óhajt a [Fidesz – V. M.] pártkáder Bencsik András feladatköréhez asszisztálni”.
A néhány héttel korábban még egységesen Orbán Viktor dicséretét zengő szélsőjobboldali médiakórus tagjai hirtelen olyan gyűlölettel fordultak egymás ellen, ahogyan korábban csak legádázabb politikai ellenfeleikről beszéltek. Érezhető volt, hogy a Meggyőződésesek már nem bíznak Orbánban, a Megélhetésiek azonban még tőle remélik a hatalom újbóli megszerzését.
A Meggyőződéses gyűlölködők szemében a még Orbánhoz hű Megélhetésiek közül Bayerból „filoszemita történelemhamisító”, Bencsik Andrásból „piszkos balliberális módszerekkel operáló”, nárcisztikus és „rinyáló cenzor”, Schmidt Máriából „kétkulacsos, elvtelen, SZDSZ=zsidó-bérenc” lett, Kövér László pedig „naponta vívja saját mocskos kis háborúit”. Kijutott a gyalázkodásból a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesének, az „egyetlen kocka film, tévés munka nélkül valahogy MTV hírigazgatóvá avanzsált” Csermely Péternek, „a TV4-ben mocskolódó Betlen Jánosnak”, a „balliberálisok üdvöskéjeként” aposztrofált Pokorninak, az „erdélyi születésű” Heltai Péternek „akinek a Ceau
