Forrás: Népszava

1944. március 19-e a magyar tragédia és szégyen beteljesülésének dátuma. Ezen a napon a német náci haderő lényegében az akkori magyar vezetés hozzájárulásával megszállta hazánkat. Magyarország vezetőinek jóváhagyásával elvesztette maradék függetlenségét is. E naptól újkori történelmünkben példa nélküli szenvedés, tömeghalál, kifosztás zúdult a már amúgy is elgyötört országra.

1944. március 15-ére Kállay Miklós miniszterelnök úgy emlékszik vissza, hogy „ezzel a nagyszabású ünneppel is demonstrálni akartam, hogy milyen fontos nekünk a magyar függetlenség”. Az ünnepnap betetőzése volt a Petőfi-opera díszbemutatója. Az előadás után adja át von Jagow német nagykövet Horthynak Hitler ausztriai, Klessheim-i főhadiszállásra szóló meghívását. A magyar felderítés előtt ekkor már nyílt titok volt, hogy négy hadosztálynyi német haderő összpontosult közel a magyar határokhoz. Március 16-án a Várban feszült légkörű tanácskozás folyt. A legtöbb kor- és kartársánál világosabban látó, gyengeséggel igen, de aktiv nácibarátsággal nem vádolható Kállay miniszterelnök óvta a kormányzót a meghívás elfogadásától. Végül Szombathelyi Ferenc tábornok, vezérkari főnök „katonás” fellépése döntött. Horthy Csatay honvédelmi miniszter, és Szombathelyi vezérkari főnök társaságában március 18-án elutazott Hitlerhez. „Este szokásom ellenére, nagy adag altatót vettem be, de alig, hogy lefeküdtem, megszólalt a közvetlen telefonom, ami a belügyminiszterrel kötött össze, aki azt mondta, hogy rögtön nálam lesz, mert német csapatok lépték át az ország határait. ” – írja Kállay emlékirataiban.

Március 19-e nem előzmények nélkül, nem mint valami természeti csapás zúdult az országra! Egy elvakult, revíziós vágyálmokat kergető politikai elit 1933-tól olyan nácibarát politikát folytatott, amely szükségszerűen vezetett el idáig. A magyar politikai vezetés minden külső nyomás nélkül 1939. február 24-én az elsők között csatlakozott a Hitler kezdeményezte Antikomintern-paktumhoz. 1940. november 20-án – többek között a náci megszállás után miniszterelnökké kinevezett, akkori berlini nagykövet Stójay Döme sürgetésére, a térség többi tekintélyuralmi vezetésű országát megelőzve, elsőnek írjuk alá a Berlin-Róma-Tokió tengely szerződését.

Bibó István joggal írja, hogy „a magyar uralkodó osztály nem tudott elszakadni a történelmi Nagy-Magyarország ábrándképétől és egyre inkább abba a lelkiállapotba került, hogy Európa neki egy súlyos igazságtalansággal adósa. Emiatt aztán 1938 után felmentve érezte magát minden európai és demokratikus kötelezettség alól, egyenes úton haladt az 1944. évi katasztrófa felé”.

A középkor után Magyarországon hozták meg az első faji törvényt (1920. XXV. törvény) a numerus clausust, a ezután 1938 és 1942 között egymás után hozták – újra hangsúlyozzuk: mindenféle külső presszió nélkül – a független magyar parlament elsöprő többségű döntésével a náci faji törvényeket másoló három zsidótörvényt.

1941 nyarán Hitler a bécsi döntésekkel adományzotott területekért benyujtja a számlát. A szüntelen határrevíziókról álmodozó,hithű katolikus létére szélsőséges antiszemita Teleki Pál miniszterelnök ekkor döbben rá , hogy politikája csődöt mondott. Amikor az alig fél évvel korábban (1940. december 12) megkötött magyar-jugoszláv barátsági szerződés ellenére a németek Magyarországot felkérik Jugoszlávia lerohanásában való részvételre – öngyilkos lesz. Búcsúlevelében, amely a magyar történelem egyik legmegrázóbb dokumentuma, megírja Horthynak: „Hullarablók lettünk, árulók… A gazemberek oldalára álltunk”. A jobboldali politikai elit és Horthy e „síron túli” figyelmeztetését félre söpri: még Teleki halála napján miniszterelnökké nevezi ki az elkötelezett nácibarát Bárdossy Lászlót, aki – ismét hangsúlyozzuk -, minden német nyomás nélkül hadat üzen a Szovjetuniónak (1941. június 27.), kiprovokálja Nagy-Britannia hadüzenetét (1941. december 6.) és hadat üzen az Egyesült Államoknak (1941. december 12.). Rövid hat hónap alatt Magyarországot a Szovjetunión kívül az egész antifasiszta, demokratikus keresztény nyugati világgal háborúba taszítja.

Mikor Horthy valahára elbocsátja Bárdossyt, helyére a, mint már mondottuk, nem nácibarát, s legtöbb politikustársánál realistábban látó Kállay Miklóst nevezi ki. A német vereség árnyékában az új miniszterelnök tapogatózni kezd , hogy egy semlegességi nyilatkozat esetén mire számíthat Anglia és az Egyesült Államok részéről. Bakách-Bessenyey svájci és Wodiáner Andor lisszaboni követ titkon felveszik a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Határozott, a csak a nyugatiakkal való különbéke illúzióját porrá törő választ kapnak. 1943. augusztus 14-én Tyler amerikai követségi titkár tájékoztatja Bakách- Bessenyeyt, hogy „a Roosevelt-Churchill nyilatkozat értelmében csakis a minden fronton történő feltétel nélküli megadás, illetve a magyar hadseregnek a náci haderővel való szembefordulása képezheti minden nemű tárgyalás alapját.” Néhány héttel később Wodiáner lisszaboni követ Cambell angol nagykövettől hasonló értelmű jegyzéket kap.

A fájdalmas valóság viszont az, hogy Edmund Weesenmayer, l944. március 19-e után magyarországi birodalmi főmegbízott aki 1941 óta nyílt kapcsolatokat tartott fenn az Imrédy-vezette szélsőjobboldali politikusokkal, és a legmagasabb katonai körökkel, reálisan látja a magyar politikai helyzetet amikor 1943 őszén – néhány nappal a lisszaboni nagykövet jelentése után – Ribbentrop külügyminiszterhez küldött beszámolójában így fogalmaz: „A magyar szélsőjobb már most is uralja a politikai mezőnyt… A magyar katonai körök hangsúlyozzák: egyetlen magyar katona sem lesz, aki fegyverét német katona ellen fordítaná”.

Ilyen előzmények után került sor Horthy klessheimi meghívására. Hogy miként zajlott le a március 18-i Hitler-Horthy találkozó,arrol mindmáig nincs hiteles dokumentumunk. Amit tudunk, az Horthy március 20-án a kormánytagoknak elmondott beszámolóján alapszik. Horthy szerint Hitler agresszíven sorolta fel kifogásait, miszerint Magyarország „csak fél kézzel vesz részt a háborúban” s a birodalom háta mögött különbékéről tárgyal, a zsidótörvények korántsem elégségesek a magyar zsidóság ” kiiktatására”, nagyobb gazdasági részvételt ( ez az ország teljes kirablását jelentette) s katonai együttmüködést kíván.Ezután kijelentette: eltökélt szándéka, hogy Magyarországot megszállja. „Ekkor felálltam, és közöltem, hogy ez esetben nincs miről tárgyalnunk, azonnal hazautazom és köszönés nélkül távoztam ” – fejeződik be Horthy beszámolója.Hogy a kormányzó ilyen eltökélt lett volna, annak a további órák fejleményei ellentmondanak. Ugyanis a délelőtti jelenet után alig egy órával már csaknem baráti légkörben folytatódnak a megbeszélések. A végeredmény : Horthy beleegyezik, hogy nem gördít akadályt a német csapatok bevonulása elé, nem mond le, kész kinevezni egy, a német igényeknek megfelelő új kormányt. Ennek értelmében Szombathelyi vezérkari főnök rövid parancsot küld Budapestre, mely szerint „a Magyarország területére bevonuló német alakulatokat barátságosan kell fogadni”. Ez a vezérkari főnök parancsa nélkül is igy történik, mivel Kállay emlékirataiban a március 19-én reggel a parancsnokoló tábornokokkal folytatott tanácskozásáról ezt irja: „Náday István, Vörös János és Beregfy Károly tábornokokat kérettem magamhoz, Bajnóczy vezérezredes, Szombathelyi helyettese, aki még az elemi katonai készültséget sem rendelte el, a tanácskozáson hasznavehetetlen volt (értsd: be volt rúgva). Egyedül Náday tábornok mutatott hajlandóságot, hogy Horthy parancsára csapatait harckészültségbe helyezze, a többi tábornok megtagadta, hogy bármilyen katonai lépést tegyenek.” Noha tudjuk, hogy a tábornokok nem katonai megfontolásból, hanem náci szimpátiából döntenek igy (, még a vezérkari főnök utasításának megérkezése előtt!), – el kell ismerni, hogy a német túlerővel szemben a nyílt fegyveres ellenállásnak nem volt esélye. A szégyen nem az, hogy a kilátástalan fegyveres ellenállás elmaradt, hanem az, hogy – tisztelet a kevés kivételnek – az állami és közigazgatás vezetőkben, a hadsereg tisztikarában, a megyei közigazgatás embereiben, az egyházak főpapjaiban, az erkölcsi ellenállás, a passív rezisztencia nyomát sem találjuk: készséggel teljesítették a németek minden követelését. Vonatkozik ez az ország gazdasági javainak német kézre adására, csakúgy, mint az egész közigazgatásnak és a csendőrségnek a vidéki zsidóság deportálásában való lelkes együttműködésére. Weesenmayer joggal jelenti 1944 május végén Hitler főhadiszállásának, hogy „ismerve a magyarországi viszonyokat, szokatlan a gyorsaság, amivel a magyar hatóságok a deportálást bonyolítják”. Weesenmayernek minden oka megvolt az elégedettségre. 1944 április végétől 1944. június 11-ig 51 nap alatt minden német segítség nélkül 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról.

Horthy – hogy visszatérjünk az események kronológiájához -, némi huzavona után március 20-án kinevezi volt berlini nagykövetét, Sztójay Dömét miniszterelnöknek. Róla írja Karsai László a Sztójay népbírósági perét elemző, új kutatásokat tartalmazó munkájában: „Nála kvalitásosabbat igen, de odaadóbb nácibarátot aligha találhattak volna”. A belügyet a szélsőjobboldali Jaross Andor irányítja, két – 1946-ban háborús bűneik miatt kivégzett – segítője, államtitkárként, Magyarország két leghírhedtebb antiszemitája, a volt csendőrtiszt Baky László és Endre László volt. A Sztójay -kormány már március végén a Kárpátok előterébe vezényli az 1. Magyar Hadsereget, 100 ezer embert, akiknek a meginduló szovjet támadással szemben ugyanúgy a biztos pusztulás lett osztályrészük, mint két évvel korábban a Donhoz küldött 2. Magyar Hadseregnek. A Gestapo a magyar csendőrnyomozók teljes támogatásával már március 21-én sorra tartóztatja le mindazokat, akiről legfeljebb annyit tudtak, hogy nem rokonszenveznek a nácikkal. Csendőrkézre kerül számos kisgazda és szociáldemokrata parlamenti képviselő, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre, őt követi nyilas magyar bíróság által ugyancsak halálraitélt Kiss János altábornagy, Nagy Jenő ezredes, és társai.

Április végén elindulnak Auschwitzba a deportáló szerelvények. Sok százezernyi politikai nézetei vagy származása miatt halálba küldött honfitársunkkal együtt meggyilkolják a magyar szellemi élet olyan kiválóságait, mint az irodalomtudós Halász Gábort, Szerb Antalt és Radnóti Miklóst…

Március 19-e tragédiája megpecsételődött. Bibó István írja: „Semmiféle sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítani bennünk a legszemélyesebb felelősségnek a tudatát és gonosz bűn a magyarság erkölcsi jövőjével szemben minden olyan késztetés, amely a történtek feletti szégyenkezés intenzitását a legkisebb mértékben is csökkenteni próbálja”.

Szász István